Urunk Kínszenvedésének ünneplése A Szent Péter-bazilikában és A Hagyományos Keresztút A Római Colosseumnál

Április 6-án, nagypénteken XVI. Benedek pápa öt órakor a Szent Péter-bazilikában vezette a nagypénteki szertartást. A szertartás elején XVI. Benedek pápa az oltár elõtt arcra borult, míg a koncelebráló papok – köztük Francesco Marchisano és Javier Lozano Barragan diakónus bíborosok – letérdeltek, majd rövid ideig csendben imádkoztak.

Ezután megkezdõdött az igeliturgia, amelynek során az elsõ olvasmány Izajás próféta könyvébõl (52,13-53,12) a ?fájdalmak férfijáról" szólt. A válaszos zsoltár után a második olvasmány a Zsidókhoz írt levélbõl (4,14-16; 5,7-9) Jézusra mint fõpapra és áldozatra utalt. Ezután olvasták föl Urunk szenvedésének történetét Szent János evangéliumából.

A nagypénteki szertartás az egyetlen olyan alkalom, amikor nem a pápa, hanem a Pápai Ház szónoka, ez esetben Raniero Cantalamessa kapucinus atya tartotta a homíliát.

P. Cantalamessa, a Pápai Ház szónokának homíliája után a hívõk egyetemes könyörgései következtek: franciául az anyaszentegyházért, angolul a pápáért, lengyelül a papságért és a hívekért, oroszul a keresztelendõkért, németül a keresztények egységéért, portugálul a zsidókért, filippinó nyelven a nem keresztényekért, szuahéli nyelven azokért, akik nem hisznek Istenben, arabul a világi vezetõkért, végül spanyol nyelven a szenvedõkért imádkoztak. Minden egyes könyörgés után a hívek csöndes imádságba merültek, amit a Szentatya fohásza zárt le.

A Kereszt elõtti hódolat szertartásánál XVI. Benedek pápa az oltárhoz vitt feszületrõl levette a leplet, majd a latin nyelvû, ?Íme a Szent Keresztfa" felszólítására a hívek így válaszoltak: ?Jöjjetek hát, keresztények…" A Sixtus-kápolna kórusa ?Stabat Mater" éneke után a pápa felmutatta a feszületet a híveknek, hogy az emberiség, amelyet képviselnek, imádja Krisztust, és könyörögjön kegyelméért és irgalmáért. A hívek ekkor térdre borulva csöndes imádságba merültek.

A nagypénteki szertartás harmadik része a szentáldozás volt, amelyen kilencven pap szolgáltatta ki az Eucharisztia szentségét a Szent Péter-bazilikát megtöltõ híveknek.

XVI. Benedek pápa végül azért imádkozott, hogy Isten, aki megújította a világot Krisztus dicsõséges halálával és feltámadásával, õrizze meg bennünk irgalmassága mûvét. ?Uram, áldásod szálljon e gyülekezetre, amely megemlékezett Fiad haláláról abban a reményben, hogy vele együtt föltámad. Add meg számára a megbocsátás, a vigasz kegyelmét és add, hogy növekedjék a hitben és erõsítse meg az örök megváltásba vetett bizonyosságát" – fohászkodott a Szentatya, majd a hívek csendben elhagyták a bazilikát.

A Szentatya nagypénteki keresztúti ájtatossága a Colosseumnál – gondolatok az elmélkedésekbõl 2007. április 6., Nagypéntek

A nagypénteken este tartott hagyományos római keresztúti ájtatosság elmélkedéseit idén Gianfranco Ravasi biblikus teológus, a milánói Ambrosiana könyvtár prefektusa írta. Az ájtatosság során XVI. Benedek pápa az elsõ és az utolsó, 14. állomásnál vitte a keresztet, amelyet a második állomásnál helynöke, Camillo Ruini bíboros vette át. A kereszt hordozásában részt vett még egy római család, továbbá egy-egy fiatal a következõ országokból: Kongó, Chile, Korea, Kína, Angola, és két ferences a szentföldi kusztódiáról.

A Szentatya bevezetõ imádsága:

Leszállt Rómára az éj, mint ahogy azon az éjszakán Jeruzsálem házaira és kertjeire. Most mi is a Getszemáni kert olajfái alá állunk és követjük a názáreti Jézus lépteit, földi életének utolsó óráiban. A fájdalom, a magány, a kegyetlenség, a gonosz és a halál birodalmába teszünk utazást, amely azonban egyben a hit, a remény és a szeretet útja is, mivel utunk végsõ állomásának sírboltja nem marad örökre lepecsételve. A sötétség elmúltával, Húsvét hajnalán felvillannak az öröm fényei, a csöndet az élet szava váltja fel, a halált a feltámadás dicsõsége követi.

Imáinkba foglaljuk bele a keresztény kelet õsi hangját is. Jézus Urunk, add meg nekünk a könnyeket, hogy lemossuk vétkeinket. Adj bátorságot, hogy könyörögjünk irgalmasságodért, utolsó ítéleted napján tépd ki azokat a lapokat az élet könyvébõl, amelyek bûneinket sorolják fel.

Engedelmeskedve hívásodnak, követni akarunk téged lépésrõl lépésre, Kínszenvedésed útján, hogy mi is megtanuljunk ne az emberek szerint, hanem Isten szerint gondolkozni.

Gianfranco Ravasi atya elmélkedése a Colosseumnál végzett pápai keresztút 14 stációjához:

1. állomás – Jézus az Olajfák hegyén

A Getszemáni kert Krisztusában, aki drámai küzdelmet vív lelkében, saját magunkra ismerünk. Felfedjük benne saját arcunkat, amikor sírunk, és amikor megjelöl bennünket a kétségbeesés. Jézus azonban nem enged a kísértésnek, hanem hitet tesz az Atyába és titokzatos tervébe vetett bizalmáról. A Miatyánk szavaival buzdít bennünket: ?Legyen meg a te akaratod." És akkor megjelenik a vigasztalás angyala, aki segít Jézusnak és nekünk, hogy utunk végére érjünk.

2. állomás – Júdás árulása után Jézust letartóztatják

Az az árulás, az a csók, évszázadokon át minden hûtlenség, minden hitehagyás jelképévé vált. Krisztus szembe néz az elszigeteltséget eredményezõ árulás megpróbáltatásával is. Nem arról a belsõ magányról van szó, amely kedves számára, amikor imádkozik az Atyához, hanem az a magára hagyatottság, amelyben annyi embernek most is része van. Azoknak, akik egyedül ülnek egy üres szobában, akik mellett néma a telefon, akiket mindenki elfelejtett, mert öregek, betegek, idegenek. Jézus velük együtt iszik ebbõl a kehelybõl is, amely az ellenségeskedés mérgét tartalmazza.

3. állomás – Jézust halálra ítélik

A megalázott vádlott a bíróság elõtt mindenkit arra a kötelességére emlékeztet, hogy az igazságról tegyen tanúságot. Ennek a tanúságtételnek kell felhangoznia akkor is, amikor nagy a kísértés, hogy engedjünk az uralkodó közvéleménynek.

4. állomás – Péter megtagadja Jézust

Ez a tagadás más, mint Júdásé. Az Apostol szemébõl a megbánás könnyei hullnak, történetében összesûrûsödik a hûtlenség és a megtérés, a gyöngeség és a felszabadulás. Mi is mindennapos kis árulásainkat kicsinyes módon próbáljuk igazolni. De csakúgy, mint Péter számára, nekünk is fennáll annak a lehetõsége, hogy találkozzunk Krisztus tekintetével.

5. állomás – Pilátus elítéli Jézust

Poncius Pilátus neve marginális volt a római birodalom történetében, mégis minden vasárnap felhangzik az egész világon. A keresztények Hitvallásukban hirdetik, hogy Krisztust Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették. Hozzá csatlakozik a tömegek féktelen ereje, amelyet a hatalom érdeke manipulál a háttérbõl. A közvélemény nyomására Pilátus azt a magatartást testesíti meg, amely napjainkat is uralja: a közöny, a személyes kényelem, az érdektelenség szempontjai ezek. Saját nyugalma megõrzésére nem habozik, hogy lábbal tapossa az igazságot és az igazságosságot. A közöny az igazi emberség lassú halála.

6. állomás – Jézus megostorozzák és töviskoronát helyeznek fejére

Bár Jézust megalázzák, mégis õ a történelem igazi ura. Amikor végül nyilvánvalóvá válik királysága, ítélkezik majd minden elnyomó felett, és dicsõségébe nemcsak a kínzások áldozatait vezeti be, hanem mindazokat, akik meglátogatták a foglyokat, ápolták a betegeket és szenvedõket, enni adtak az éhezõknek, inni a szomjazóknak és védelmezték az üldözötteket. Most azonban isteni dicsõségben ragyogó arcát megalázták, hátát megostorozták. A dicsõség Istenében jelen van fájdalmas emberségünk, a történelem Urában megnyilvánul a teremtmények sebezhetõsége, a világ Teremtõjében minden élõlény fájdalma összpontosul.

7. állomás – Jézus vállára veszi keresztjét

Ma is, mint akkor, a keresztjét hordozó Jézus körül, zajlik az utca mindennapi élete, amelyet a csillogó kirakatok, az öröm keresése, az ügyes-bajos dolgok intézése jelöl meg. Jézus körül nemcsak ellenséges hangulat vagy közöny uralkodik, lépteit követik azok is, akik meghallották hívását. A Via dolorosa végén nemcsak a halál magaslata vagy a sírbolt áll, hanem a dicsõséges mennybemenetel és a világosság hegye is.

8. állomás – Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni

Isten lesben áll mindennapi életünk ösvényein. Olykor kopogtat ajtónkon, és helyet kér asztalunknál, hogy velünk vacsorázhasson. Egy olyan váratlan találkozás is a megtérés ajándékává válhat, mint amilyen cirenei Simon és Jézus között jött létre. Tette a szenvedõkkel, az elnyomottakkal való szolidaritás minden tettének jelképévé vált. Cirenei Simon képviseli azoknak a nagylelkû embereknek, misszionáriusoknak a végtelen seregét, akik nem mennek át az utca másik oldalára, hanem lehajolnak a szenvedõkhöz, és magukra veszik terheiket.

9. állomás – Jézus találkozik a jeruzsálemi asszonyokkal

Jézus mellett most elképzeljük mindazokat a nõket, akiket megaláztak, megerõszakoltak, akiket méltatlan törzsi szokásoknak vetettek alá, azokat, akiket magukra hagytak anyaságukban, a zsidó és a palesztin anyákat, és minden háborútól szenvedõ anyát, az özvegyeket és azokat, akiket elfelejtettek gyermekeik. A jeruzsálemi nõk az érzelmek szépségére tanítanak meg bennünket: nem kell szégyellnünk a mások iránti részvétet, a könnyeket, a vigasztaló szavakat.

10. állomás – Jézust keresztre feszítik

A kereszt elõtt, amelyen a haláltusával küzdõ test függ, felvonul a tömeg, amely látványra vár. A felületesség, a banális kíváncsiság, az erõs érzelmek keresésének ábrázolásával állunk szembe, amely mai társadalmainkat is jellemzi. Napjaink emberei is mintegy kábítószerként keresik a túlzásokat, amelyek felrázzák közönyös lelküket, érzéketlen szívüket. A kereszt tövében jelen van a katonák kegyetlensége, amely még a szenvedést és halált is kigúnyolja. Jézus nem száll le a keresztrõl, de éppen megalázottsága, látszólagos veresége nyitja meg a dicsõség és az élet kapuját, kinyilatkoztatva a történelem és a világ valódi Urát és Királyát.

11. állomás – Jézus megígéri Országát a jobb latornak

?Ma velem leszel a paradicsomban" – ez a szó, paradicsom, ritkán jelenik meg a Szentírásban. Eredeti jelentése termékeny és virágzó kertet idéz fel. Illatos képmása Jézus országának, amelyben a fény és a béke honol, és amelyet Jézus megjövendöl beszédeiben. Ez a célja fáradságos zarándokutunknak a történelemben, ahol beteljesedik életünk, ahol Isten ölelése vár bennünket. Ez Krisztus utolsó ajándéka, amelyet éppen halála áldozatán keresztül valósul meg, amely megnyitja számunkra a feltámadás dicsõségét.

12. állomás – Jézus a kereszten, az Anya és a Tanítvány

Ebben a rövid evangéliumi szakaszban ötször is felhangzik az ?anya" szó. Mária anyja lesz mindazoknak, akik olyanok, mint a szeretett tanítvány, akik követik Krisztust a hitben és a szeretetben. Mária ettõl a pillanattól kezdve az egyház Anyja, évszázadokon át mindazoknak a sokaságoknak az anyja, akik Krisztus keresztjénél mellé állnak. Vele haladunk a hit útján, vele vagyunk abban a házban, ahol Pünkösd Szentlelke fú, vele ülünk le az asztalhoz, ahol megtörik az eucharisztikus kenyeret és várjuk a napot, amikor Fia visszatér, hogy elvezessen bennünket, mint Õt, örök dicsõségébe.

13. állomás – Jézus meghal a kereszten

Krisztusban halálakor kinyilatkoztatja magát a szenvedélyes Isten, aki szerelmes teremtményeibe, egészen addig a pontig, hogy szabadon választja a fájdalmat és a halált. Ezért a Keresztre feszített Jézus egyetemes emberi jelképe a magánynak és a halálnak, de az igazságtalanságnak és a rossznak is. Ugyanakkor a remény egyetemes isteni jele mindenkinek, aki nyugtalanul keresi élete értelmét a századoshoz hasonlóan.

14. állomás – Jézus szent testét sírba teszik

A halotti lepedõbe burkolva, Jézus keresztre feszített és meggyötört testét arimatei József szeretetteljesen lassan becsúsztatja a sziklasírba. A csönd óráiban Krisztus valóban olyan lesz, mint minden ember, aki belép a halál sötét ölébe. A nagypénteki alkonyatban azonban már felragyognak a szombat fényei a jeruzsálemi otthonok ablakaiból. A zsidók virrasztása mintegy jelképe a tanítványok titkos várakozásának. Egy másmilyen hajnal várakozása ez, amely szombat elteltével megjelenik majd Krisztus tanítványainak szeme elõtt.

XVI. Benedek pápa, aki a Via Crucis elsõ és utolsó állomásánál személyesen hordozta a keresztet, az ájtatosság végén így szólt az egybegyûltekhez:

"Kedves testvéreim! Jézust követve kínszenvedése útján nem csak az õ kínszenvedését látjuk, hanem az összes szenvedõ embert a világon. Ez a Keresztút imádságának mély értelme: hogy megnyissa szívünket és segítsen a szívünkkel látni.

Az egyházatyák a pogány világ legnagyobb bûnének az érzéketlenséget, a keményszívûséget tartották, és szerették Ezekiel próféta jövendölését, aki ezt hirdette: "Eltávolítom testetekbõl a kõszívet, és hússzívet adok nektek" (Ez36,26). Megtérni Krisztushoz, kereszténnyé lenni annyit jelentett, mint hússzívet kapni, amely érzékeny mások fájdalma és szenvedése iránt.

A mi Istenünk nem egy távoli Isten, aki boldogságában rendíthetetlen: a mi Istenünknek van szíve. Sõt hússzíve van, testet öltött, hogy velünk szenvedhessen és velünk legyen szenvedéseinkben. Emberré lett, hogy hússzívet adjon nekünk és fölébressze bennünk a szeretetet a szenvedõk, a rászorulók iránt – mondta a Szentatya, majd végül így fohászkodott:

"Ebben az órában imádkozzunk az Úrhoz az összes szenvedõért a világon. Imádkozzunk az Úrhoz, hogy valóban hússzívet adjon nekünk, tegyen minket szeretete hírnökeivé nemcsak a szavak, hanem egész életünk által. Amen."

http://www.katolikus.hu/ /VR/MK/Fotók:CPP