A halál jelenleg olyan velejárója az életnek, amely eseménynél nincs valós segítség. Valós segítség abban az értelemben, hogy ezt, miként a születést senki sem veheti le senki válláról, és mindenkinek magának kell megtennie. Legyenek bár a körülmények bármilyenek, és szolgáljon bár aranyozott fekhely, vagy egy hideg utcasarok annak színhelyéről. Ez most konkrétan azért is eszembe jutott, mert éppen az egyiptomi fáraókról megy a háttérben egy ismeretterjesztő film. Ugyanakkor a gondolatok indulása a közelmúltban annak a tanárnőnek a temetésekor indult, mely korántsem a népszerűség szobraként égett be az emlékek közé.

A halál jelenleg olyan velejárója az életnek, amely eseménynél nincs valós segítség. Valós segítség abban az értelemben, hogy ezt, miként a születést senki sem veheti le senki válláról, és mindenkinek magának kell megtennie. Legyenek bár a körülmények bármilyenek, és szolgáljon bár aranyozott fekhely, vagy egy hideg utcasarok annak színhelyéről. Ez most konkrétan azért is eszembe jutott, mert éppen az egyiptomi fáraókról megy a háttérben egy ismeretterjesztő film. Ugyanakkor a gondolatok indulása a közelmúltban annak a tanárnőnek a temetésekor indult, mely korántsem a népszerűség szobraként égett be az emlékek közé.

Ám ez rámutat arra is, hogy mennyire csalóka is az az elvárás, hogy a halottakról „jót vagy semmit" se szóljon az utókor. Mert lehet bár ez az elvárás, a valóság alighanem csak valami álszent hallgatás lehet a végén. Az emlékek ugyanis nem törlődnek ki senki fejéből, mely emléket valaki maga után hagy. Természetesen egy piramis látszólag hosszan megőrzi valaki emlékét, de ez csak látszólagos. A tárgyi emlékek is csak akkor keltenek valós rágondolást az azt maga után hagyóra, ha mint emberre van, aki emlékezzék rá. Amikor ez eltűnik az idő homokjába temetve, a tárgyi emlékek, már tényleg csak tárgyak. Mert eltűnnek azok a gesztusok, hétköznapi mondatok, melyet senki sem tartott leírásra méltónak, de amelyek, mint embert sokkal inkább jellemeznek valakit, mint akárhány piramis,

Ennek fényében különös jelentősége lehet a csak jónak a megőrzésére biztató mondásnak. Mert aligha lehetne azt mondani, hogy bárki angyalként, gáncstalan lovagként élné le az életét. Így a valós emberhez a hibái, botlásai is hozzá tartoznak. Ha tehát valakiről csak a jót tartja érdemesnek továbbadni a környezete, akkor egyfajta ideálmintát igyekszik csupán felállítani. Tulajdonképpen megtagadva a halottat, mint embert, és ezzel végső soron a valós emlékezést is lehetetlenné téve. Mert a hibás döntések, sértő gesztusok elhallgatása azt is jelenti, hogy megszűnik azok megélésének lehetősége is. Ismert mondás az is, hogy „amiről nem tudunk, az nincs". De ez persze szintén egy meglehetősen álszent hozzáállás a világhoz éppen úgy, mint az eltávozottakhoz. A problémák ugyanis aligha szűnnek meg attól, hogy agyonhallgatásra ítéltetnek.

A hasonló hozzáállás egy embertársunk távoztakor azt jelenti tehát, hogy mindazok az ellentétek, sértődések, vélt vagy valós hibák feldolgozatlanul maradnak a hátramaradottak számára, melyet elkövetett, vagy ami az emlékek közé épült. Ez részben természetesen azt is jelenti, hogy azok, akik vélt vagy valós sértettjei, valójában inkább hallgatnak. Hozzásegítve az említett ideálkép kialakításához az utókort. Valószínűleg nagyobb problémát jelenthet, hogy a fel nem dolgozott negatív élmények azt is jelentik, hogy valójában megbocsátani sem lehet. Mert nem lehet kibeszélni, átértékelni a személyes hozzáállást. Így, miközben sokan a jót, vagy semmit elvének elvárása közben hallgatnak, belülről tovább marja az emlékek sokaságát az, ami elfojtásra került.

Akár odáig is elvezetve, hogy szinte már csak a negatív emlékek maradnak fenn a szellem személyes könyvtárában az elhunytról. Akármennyire nyilvánvalónak tűnik is, hogy ez éppen olyan torz kép kialakulásához vezet, mint a korábban említett pozitivista emlékőrzés. Éppen úgy eltűnik az ember a képből, és egyfajta univerzális bűnbakká válik. Aminek megvan az a veszélye, hogy az összes személyes kudarcért a már csak emlékekben őrzött válik közvetlenül, vagy közvetve felelősé. Ami akkor is károkat személyiségi okozhat, ha a felelősség áthárítása ismert, és kényelmes mechanizmus. S akkor is, ha valós felelősségek is meghúzódnak a mélyben. De az is szinte biztosan állítható, hogy ez a negatív túlsúlyba csapó emlékmegélés nem marad kifejezés nélkül. Ha pedig elkezd kifele manifesztálódni, akkor könnyen vezethet az elhunyt démonizálásához.

Az emlékezés mentén szétszakítva a hátramaradottakat. Szétszakítva azon frontvonal mellett, mely egyfelől angyali, másfelől ördögi képet kíván megjeleníteni arról, aki végső soron sem ez, sem az nem volt. Csupán ember. Bírálható, esetleg megélve megtagadhatóan kezelhető hibáival, és azzal a több-kevesebb pozitív hozadékkal együtt, mellyel ez együtt jár. S végső soron ez akkor is kijárhat valakinek, ha a személyes emlékek összmérlege továbbra sem fog valakit egyik végletre sem méltatni. De az emberként való kezelés alighanem kijár mindenkinek. Már csak azért is, mert előbb utóbb mindenki csak az emlékekben él majd tovább. Így a ma angyal-, vagy ördögkép-alkotóinak sem lesz más az osztályrésze.

 

Simay Endre István

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük