Április 16-án XVI. Benedek pápa és George W. Bush elnök személyében két igazi világhatalom vezetője találkozik a washingtoni Fehér Házban. Igaz, hatalmuk meglehetősen eltérő: lelki-erkölcsi természetű az előbbié, politikai az utóbbié.

Április 16-án XVI. Benedek pápa és George W. Bush elnök személyében két igazi világhatalom vezetője találkozik a washingtoni Fehér Házban. Igaz, hatalmuk meglehetősen eltérő: lelki-erkölcsi természetű az előbbié, politikai az utóbbié.

A pápaságot övező amerikai elismerést felemelően és szuggesztíven mutatta meg az a jelenet, amikor egyszerre három elnökük hajtott fejet II. János Pál ravatala előtt.

Az Amerikai Egyesült Államok vezetői kezdettől fogva felismerték, hogy a Szentszékkel érdemes kapcsolatban lenniük. A Vatikán az amerikai diplomácia számára nélkülözhetetlen „megfigyelőpontot" jelent, ahol az egész világ történései leképeződnek, és amit az amerikai külpolitikának is törekednie kell megérteni, illetve befolyásolni. Ám a megfelelő diplomáciai összeköttetést a Szentszékkel sokáig nem bizonyult könnyűnek megvalósítani, mert Amerikában jelentős erők ebben a katolikus vallással szembeni kivételezést, tehát alkotmányellenes gyakorlatot véltek felfedezni.

Az USA 1797-ben ezért csak konzulátust nyitott a Pápai Államban, amit 1848-ben ügyvivői, majd 1854-ben követségi rangra emeltek. 1867-ben azután az amerikai kongresszus megvonta a finanszírozást a vatikáni követségtől, így azt fel kellett számolni. Egészen 1940-ig legfeljebb csak alkalmi követküldésekről lehetett szó, s akkor is csupán „elnöki személyes megbízott" vehette át a kapcsolatok intézését a Vatikán mellett. Közben 1892 óta az Egyesült Államokban apostoli delegáció működött, ami csupán a helyi egyház mellett képviselte a Szentszéket, diplomáciai jelleg nélkül. Egészen 1984-ig kellett várni a diplomáciai kapcsolatok formális felvételére nagykövetségi, illetve nunciatúrai szinten.

A hosszú és kanyarokkal tarkított út során a Szentszék és az USA szorosan együttműködött, különösen a II. Világháború, majd pedig a hidegháború alatt. Stratégiai céljaikban számos közös pont volt ugyanis, legfeljebb az alkalmazott eszközökben voltak – értelemszerűen – eltérések. Elég a kommunizmus elleni küzdelemre gondolni, főleg II. János Pál és Ronald Reagan idején: ők ketten hittek ugyanis leginkább abban, hogy a kommunizmus legyőzhető. A fiatalabb Bush idején jelentős egyetértés alakult ki a két fél között a szabadsággal, a fejlődéssel és az élet védelmével kapcsolatos kérdésekben, kivéve az Amerikában mindmáig alkalmazott halálbüntetést. Az ezt megelőző Clinton-adminisztrációval viszont – éppen ezen témákban képviselt ellentétes álláspontja miatt – korántsem volt felhőtlen a viszony. Elég az 1994-es kairói, és az 1995-ös pekingi ENSZ-konferenciákra gondolni, ahol a Szentszék a latin-amerikai és a muzulmán államokkal vállvetve küzdött az abortusz mint emberi jog elismertetésének megakadályozása végett, szemben a clintoni politikával. S hogy mekkorát fordult azóta a világ abból is kitűnik, hogy a pekingi konferencián a vatikáni küldöttséget vezető Mary Ann Glendon ma éppen az Egyesült Államokat képviseli a Szentatya mellett.

A leglátványosabb szembenállás viszont a két Bush elnök és II. János Pál között alakult ki, az általuk indított 1991-es Öböl-háború és a 2003-as iraki miatt. A Szentatya szerint a válságok megoldását békés, tárgyalásos úton is el lehetett volna érni, amivel az USA nem értett egyet. Kapcsolataik azonban nem romlottak meg teljesen, hiszen a többi közös érdeklődésre számot tartó területen – különösen az ifjabb Bush esetében – a Szentszék nehezen találhatna megfelelőbb partnert nála. Irakkal kapcsolatban pedig, ha a háború megindítását ellenezte is a Szentszék, a „baj" megtörténte után egyáltalán nem szorgalmazza a gyors csapatkivonást: előbb rendbe kell tenni a feldúlt országot.

Az Egyesült Államok számára jelenleg legfontosabb nemzetközi biztonsági kérdésben, a terrorizmus elleni küzdelemben a Szentszék szintén értékes szövetségesnek bizonyult. Hiszen ki más képviselhetné nagyobb tekintéllyel, hogy a vallás és Isten nevében nem lehet erőszakot alkalmazni. A pápa ezt a célt a vallásközi, s különösen az iszlámmal folytatott párbeszéd révén törekszik elérni.

XVI. Benedek nagy rokonszenvvel tekint az Egyesült Államokban megvalósult modellre, ami az egyház és állam teljes szétválasztására épül ugyan, de nem akarja a vallási kérdéseket és a hitet száműzni a közéletből. Hogy miben látja a Szentatya az USA erejét, s melyek elvárásai, világosan kiolvashatók az új amerikai nagykövethez, Mary Ann Glendonhoz az év elején intézett szavaiból: „biztosra veszem, hogy az Ön országa, amely arra a nyilvánvaló igazságra épít, hogy a Teremtő minden embert meghatározott elidegeníthetetlen jogokkal ruházott fel, továbbra is az alapító okirataiban foglalt közös erkölcsi törvényt követve gyakorolja vezető szerepét a nemzetközi közösség körében".

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír