Mahatma GhandiMahatma Ghandi

"Gandhi a Globalizált Világban" címmel, 2008. december 1-3. között, a Közép-Európai Egyetemen, az Indiai Nagykövetség közreműködésével rendeznek konferenciát, kísérőrendezvényeként nyílt meg Fabian da Costa fotoművész kiállítása az Arany János utcai Centralis galériában.

 Mahatma GhandiMahatma Ghandi

"Gandhi a Globalizált Világban" címmel, 2008. december 1-3. között, a Közép-Európai Egyetemen, az Indiai Nagykövetség közreműködésével rendeznek konferenciát, kísérőrendezvényeként nyílt meg Fabian da Costa fotoművész kiállítása az Arany János utcai Centralis galériában.

A kiállítás képei, a megjelenített idézetekkel együtt bemutatják, hogyan valósulnak meg Gandhi eszméi egy kis dél-indiai faluban, s hogy a gandhiánus gondolkodás nem korlátozódik a passzív ellenállás elvére és gyakorlatára, leginkább a mindennapi életben válik valóra.  A kiállítás üzenete;  az önmérséklet, találékonyság, alkalmazkodás és közösségi együttműködés szellemében a világ más tájain, akár Magyarországon is meg lehet valósítani hasonló kezdeményezéseket.

A megnyitón Sumitra Gandhi Kulkarni asszony,  Mahatma Gandhi unokája  tartott beszédet, „Gandhi eszméinek jelentő­sége a mai világban" címmel.  Mint elmondta:

…Gandhi filozófiájának legfontosabb vonása az, hogy a félelem-nélküliséget gyakorol­ta és hirdette,  félelem-nélküliséget a nagyobb hatalommal, a fenyegető veszélyekkel vagy éppen a nemkívánatos következményekkel szemben. Hitt abban, hogy az ember azért folya­modik hazugsághoz és erőszakhoz, mert fél vala­mitől. 

Az emberi természet sajátja az őszinteség és az erőszakmentesség.  Az őszinteség és erő­szaknélküliség gyakorlata nyilvánvalóan felsőbb­rendű a csalás és erőszak gyakorlatához képest az emberi kapcsolatok kezelésében.

Mahatma Gandhi hangsúlyozta azt is, hogy egyforma tisz­telet és méltóság illet meg minden emberi lényt, tekintet nélkül társadalmi és gazdasági helyze­tére.  A szegények és jogfosztottak felemelésére irányuló igyekezete mindazokat, akik munkatársai akartak lenni, arra indított, hogy konstruktiv munkába kezdjenek olyan eldugott, nehezen elérhető területeken, ahol szegények és jogfosztottak éltek. Ez biztosította, hogy ne szakadjanak el a valóságtól.   

Gandhi híres mantrája:  ha kétségeid támadnak, tedd fel magadnak a kérdést, hogy az, amit tenni készülsz, hasznára van-e a szegények legszegényebbjeinek. Ezt jól megértették az embe­rek az egész országban,  nagyon  sokféle ember, gazdagok és szegények, fiatalok és idő­sek csatlakoztak hozzá. 

Gandhi nem kereste a vezetői szerepet. Filozófiájának és annak az átlátható­ságnak, amellyel filozófiáját gyakorolta, számtalan követője akadt, akik betű szerint is és lélek szerint is a nyomaiban lépkedtek.  „Az éIetem az üzenetem" – ezt a vilá­gon mindenütt, mindenki ugyanúgy értelmezte és ültette át a gyakorlatba.

Gandhi úgy tartotta, hogy nincs semmi új abban, amiről beszél: ,olyan öreg dolog ez, mint a hegyek", ­mondogatta. Ezért filozófiája, újrafogalmazva és a mai korra alkalmazva ugyanolyan fontos ma is, mint a múltban volt.  A hegyek ott állnak ma is.

Fontos megértenünk, hogy ha van is gandhianus út, nem létezik gandhianus technika vagy tech­nikák, amelyeket ,,a körülményektől függően"  időről időre alkalmazhatnánk.  Gandhi eszméi visszavezetnek bennünket az élet alapjaihoz és a gyakorlat tisztaságához.

A közhittel ellentétben, Gandhi nem ellenezte a modern gazdasági fejlődest, habár elfogult volt ,,a kicsi szép" eszméje iránt.  Azt akarta, hogy a gazdasági fejlődés széles alapokon nyugodjék, és ne tegyen erőszakot az emberek méltóságán. Használta a vasutat, az autót, a telefont, az iró­gépet stb., de gyülölte azt a folyamatot, amely­nek nyomán a gépek rabszolgává teszik az em­bereket.  Az ,,embereknek emberi bánásmódot" elvében hitt.

A legtöbb válság,  beleértve a jelenlegi gazdasá­gi válságot is,  annak következménye, hogy eltá­volodtunk életünk alapjaitól.  A jelenlegi válságot az robbantotta ki, hogy a pénzügyi intézmények a hazugságot gyakorolták.

A félelem vezetett a pénzkölcsönzők és kölcsönfelvevők közötti bizalmi válsághoz.

….a „hét főbűn" Gandhi felfogásában, amelyek szerinte ,,el fognak pusztítani bennünket":

 gazdagság munka nélkül,

 gyönyör lelkiismeret nélkül,

 tudás jellem nélkül,

 kereskedelem erkölcs nélkül,

 tudomány emberség nélküI,

 vallás áldozathozatal nélkül,

 politika elvek nélkül.

Ebben rejlik a Gandhi-féle gondolat lényege, s ez a lista éppen olyan érvényes ma is, mint bármikor a múltban.

Nincs szükség különösebb elemzésre ahhoz, hogy levonjuk a következtetést:  az összes válság körülöttünk, legyen az a világgazdasági válság, az afganisztáni krízis, India kormányzati válsága, vagy bármely más krízis, amellyel a világ szem­besül,  a fenti főbűnök egyikében vagy másiká­ban gyökerezik, esetleg többen is egyszerre. 

Félő, hogy nem létezik olyan büvös gandhianus technika, amelyet a válság után a status quo helyreállítására alkalmazhat­nánk. 

Nem szabad félnünk attól, hogy megfizes­sük a büntetést, és tovább haladjunk a jövő felé, Gandhi útját követve.

A megnyitón beszédet mondott maga az alkotó francia fotoművész,  Fabian da Costa is.

Előadásának címe;  Etikoppaka a fényképész szemével

Köszönetet mondott a kiállítás létrejöttében segítőknek, a Centrális Galériának, a CEU-nak, valamint az indiai közreműködőknek.  Üdvözölte a megjelent budapesti indiai nagykövetet, Ranjit Rae-t és a CEU elnök-rektorát, Yehuda Elkanát.

Mint elmondta: "Amikor a múlt héten előszor látogattam az Önök városába, min­denekelőtt ellátogattam a Mai Manó Házban lévő fotográfiai múzeumba, ahol az egyik utolsó XIX. századi fényképészműhely berendezését őrzik, Párizsban pedig még Nadar műhelye sem maradt meg…

Ez a látogatás egyben tiszteletadás is volt a magyar fotóművészetnek, és a főként Franciaországban jól ismert magyar fotósoknak, Moholy-Nagy Lászlónak,  Andre Kertésznek, Almásy Pálnak, Robert Capanak, Lucien Hervének, Elkán Lászlónak) és Brassa­inak (Halász Gyulának).  Most hallot­tam, hogy a Mai Manó Házban nem is olyan rég Lucien Hervé kiállítás volt, amelyet özvegye rendezett.  Lucien Hervé egyike volt a Rapho fotóügynök­ség alapítóinak, amelyhez én is tarto­zom, Brassairói pedig el kell monda­nom, hogy alighanem őmiatta lettem fotós. Legkorábbi emlékeim erről a művészetről az ő éjszakai Párizsról készített fotói voltak.

Serdülőkoromban, tizennégy-tizenöt évesen, elkezdtem kis szobámat szüle­im párizsi lakásában sötétkamrává alakítani, várva az előhívó-fürdőben a képek varázslatos megjelenését…  Emlékszem rá, hogy kis fotóállványom­mal és Kodak Retinette kamerámmal éjszaka próbáltam képeket készíteni Brassai modorában a lakásunk környéki utcákon, néha az esőben, az utcai lámpák fényénél.

Brassai Éjszakai Párizs képei abban az időben közismertek voltak, és fotoi nagyon lenyűgöztek. Nem tudtam, hogy az expozíciós időt úgy kalkulálta, hogy éppen egy cigaretta, általaban egy francia Gitane Boyard elszívásáig tartson. Ha tudtam volna, ebben is követtem volna. Ma már a digitális kamerák feleslegessé tették a dohányt, ami nem csekély hozzájárulás a fotósok egészségének javulásához.

Brassai képei talán az első találkozást jelentették a művészi fotóval, és ma sem tudok ellenállni az indíttatásnak, hogy mint Brassai, régi falak és utcák feliratait fényképezzem, még ha ezeket a képeket nem is fogom soha felhasz­nálni.  Talán mindabban, amit Brassaitól ta­nultam, a legfontosabb a fény iránti érzékenység és a hangulat, amelyet a fotó felidézhet.

Brassaival való találkozásom óta kuta­tom, hogyan változtatja át a világot a kép. Ezt keresem és próbálom élni a mai napig.  Múlt héten Budapesten sok éjszakai képet készítettem a hóborítot­ta zsinagógáról…

Nem elég, hogy a fotós nyitva tartsa a szemét, ha mint én, a humanista fotós hagyományt szeretné követni.

Ezért csatlakoztam a Rapho ügynökséghez is, ahol Robert Doisneau és Edouard Boubat dolgozott. Mindketten mesterei voltak annak, hogyan teremtsenek harmóniát a fotós és témája között. Mint mondogatták, a kép ajándék a kép témájától vagy modelljétől, s an­nak, aki a fényképezőgép mögött áll, ezt az ajándékot hálával kell fogadnia.

Élete végén megismerkedtem Boubat­val.  Csodálatos ember volt, és Dois­neau lánya fogadott el engem a Rapho ügynökségnél…

Henri Cartier Bresson mondta:  fényké­pezni annyi, mint egyszerre felismerni – egy pillanat tört része alatt – a fotó témájául szolgáló tényt és a vizuálisan érzékelt formák szigorú rendjét, amely a tény jelentését adja. Annyi ez, mint egyetlen tengelyen helyezni el fejün­ket, szemünket és szívünket.

Egyetlen tengelyen helyezni el fejün­ket, szemünket és szívünket…  Szivünket, talán ez a legnehezebb, de nem Etikoppaka-ban!

Valahogy Gandhi országában nem olyan nehéz elérni a léleknek ezt az áttetszőségét, amely által különösen és varázslatosan, egészen hihetetlenül, a fénykepezőgép többé-kevésbé megszűnik elválasztani a fotóst és témáját.

Amikor átnéztük etikoppakai képeimet ehhez a kiállításhoz, feleségem és én megdöbbentünk a falusiak arcán tük­röződő kedvességen, a zavart gyön­gédségen, amellyel az idegent nézik, aki hirtelen megjelenik az utcáikon, amelyeket soha korábban nem láto­gattak túristák és idegenek, szahibok, amint ott mondjak. 

Megdöbbentett munkám iránti együttműködő megérté­sük, az a természetesség amellyel a lencse elé álltak, nem kívánva semmit cserébe, csak egy mosolyt, vagy egy rövid választ ismétlődő kérdéseikre:  mi a jó neve, uram?

Amikor Uday Balakrishnan javasolta, hogy látogassuk meg Etikoppakat, ami által lényegi tapasztalatokkal fogunk gazdagodni Indiáról, nagyon örültem, de kicsit fél­tem is a csalódástól.

Az a négy-öt nap, amelyet ott töltöt­tünk, felfedte előttem Indiát, és bizo­nyos értelemben azt is mondhatom, hogy India felfedett engem önmagam előtt. Nem ez a megfelelő pillanat, hogy hosszabban beszéljek indiai tapasztala­taimnak erről az oldaláról, de azert javaslom Önöknek, hogy ha ellátogat­nak Indiába, menjenek el ezekbe a kis falvakba, ahol megérezhetik Gandhi országának lényegét.

Úgy éreztem, hogy a falu egy élőlény, saját vérkeringéssel és szervekkel. Éreztem és láttam, hogyan ébred a falu reggel 5 és 6 óra között, amint az újonnan született nap beleolvad egy egyedülállóan új élettapasztalatba.

Ez talán túl romantikusan hangzik, de így éreztem a falut, és remélem, hogy ebből valamit az itt bemutatott fotók és videok is éreztetnek. Olyan volt ez, mint egy utazás az időn kívülre, ahol az ember találkozik egy ezeréves hagyo­mány életének folytonosságával, amely mégis mélyen a mában gyökerezik és a jövőbe néz…

Amint pár nappal ezelőtt e sorokat írtam a Centrális Galéria Kávéházában, egyszerre éreztem magam Indiában, Magyaror­szágon és Franciaországban, vagyis planétánkon, amely ugyanazokkal az életbevágó problémákkal küzd, ahol ugyanaz az eső hull mindenhol, ahol ugyanahhoz a világmeretű faluhoz tartozunk.

Nagy szerencsének tartom, hogy a mai időkben könnyebben átérezhetjük, mint valaha, hogy ugyan­ahhoz az emberi fajhoz tartozunk, amely különféle kulturális környeze­tekben küzd az életért és a fennmara­dásért.

Ragadjuk meg az alkalmat, és hasz­náljuk fel a modern technikát, hogy jobban megértsük egymást a faji, kul­turális és vallási határokon keresztül.

A föld eleget terem mindenki szükségleteinek kielégítésére, de nem terem eleget senki mohóságának kielégítésére, mondta Gandhi.

Gandhi azt kívánta, hogy India ötszázezer, önmagát kormányzó és önellátó falu országa legyen, amely lehetővé teszi az alapoktól történő, helyi szükségleteken alapuló fejlődést, amelyben mindenki részt vehet. Úgy éreztem, Etikoppaka egyike ennek az ötszázezer falunak.

Etikoppaka egy hagyományos, festői,  kb. 12 ezer  lakosú falu a délkelet-indiai Andhra Prades államban, Visakhapatnam közelében, ilyen falvakat fényképezett Indiában hatvan évvel ezelőtt a nagy francia fotóművész, Henri Caertier-Bresson is. 

Mahátma Gandhi 1930-ban ellátogatott ide barátja és a függetlenségi küzdelemben harcostársa, C.V. Naraszimhá Rádzsu meghívására.   Naraszimhá Rádzsu és ősei voltak Etikoppaka hűbérurai. Naraszimhá Rádzsu megértette és elfogadta a Mahátma (a Nagy Lélek) eszméit a „letéteményesség" elvéről.

Ennek lényege;  a gazdagok vagyonukat letéteményként kapták, hogy azt a köz javára és a szegények felemelésére fordítsák. Ennek szellemében alapította meg Rádzsu India első cukornád szövetkezetét, elindítva ezzel egy egész Indiára kiterjedő mozgalmat, melynek nyomán India lett a világ legnagyobb cukortermelő országa.1989-ben a Rádzsu család egy másik leszármazottja, C. V. Rádzsu újabb szövetkezetet alapított, Padmávathi Társaság néven, a célból, hogy felélesszen egy kézműves mesterséget, amelyről Etikoppaka régebben híres volt. Szövetkezete esztergált fatárgyakat készít, amelyeket természetes lakkban feloldott növényi festékekkel festenek meg.  Rádzsu kettős célt követett;  megőrizni a hagyományos falusi kézművességet, és egyben tisztes megélhetést biztosítani a falu lakóinak, s ezáltal megállítani elvándorlásukat a közeli Visakhapatnam nagyvárosának nyomor-negyedeibe.  A szövetkezet kizárólag környezetbarát termékeket készít, láthatóan szépséget és mesterségbeli tudást sugárzó környezetben.

A faluban működik még egy tejszövetkezet is, az egész Indiára kiterjedő tejszövetkezeti mozgalom részeként, amelyet Dr Kurien Vargíz alapított.  Kurien Vargíz, aki szintén Gandhi eszméin nőtt fel, különös elkötelezettséget érzett az indiai vidék és főként az ott élő szegények iránt.  A hatvanas években, Gudzsárat államban indította el India tejszövetkezeti mozgalmát, amely a korábban élelmiszer-segélyre szoruló országot a világ legnagyobb tejtermelő országává tette.  Gudzsárat mellett Andhra Pradesh a tejszövetkezeti mozgalom és a marhatenyésztés központja.

A kiállításon láthatjuk a falu hagyományos és modern valóságát, a maga történeti és társadalmi környezetében, s azt, hogyan valósulnak itt meg a Mahatmának a letéteményességről, a falusi háziiparról, az önerőre támaszkodásról és a szegények felemeléséről vallott eszméi,  valamint Fritz Schumacher eszméi a köztes technológiáról.

Etikoppaka olyan gazdasági dinamizmussal rendelkezik, amely példaként szolgálhat abban a Közép-Kelet Európában is, ahol a falufejlesztés a legelhanyagoltabb területek egyike.

Fabian da Costa  fotói és a kiállítás egésze álló- és mozgóképekben jeleníti meg Etikoppaka mezőgazdaságát, falusi és kézműves iparát, különös hangsúlyt fektetve a szövetkezetekre. Bemutatja a falu mindennapi életét is, beleértve az iskolákat, a postahivatalt, a templomokat és a falusi vallásosság formáit (a falu különösen tiszteli Hanumánt, a majomistent).  Bemutatja azokat a helyeket is, amelyeket itt jártakor a Mahátma "megérintett". A kiállítás tárlóban helyet kapnak a faluban gyártott lakktárgyak is.

A kiállítást  Udáj Balakrisnán, Fabian da Costa és Perczel István rendezte,

kísérő fénykép- és filmanyag:   Fabian da Costa.

http://www.osaarchivum.org/

www.etikoppaka.com/ 

http://www.youtube.com/watch?v=SEI05V1viMY 

Harmat Lajos

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük