Gyurcsány Ferenc beszéde a Külügyi Értekezleten

 Gyurcsány FerencMa 2007-07-30-án a Külügyminisztérium megtartotta szokásos Külügyi Értekezletét. Ennek megnyitó beszédét Gyurcsány Ferenc miniszterelnök mondta, amelyet szószerinti leiratban az alábbiakban közlünk:

 Gyurcsány FerencMa 2007-07-30-án a Külügyminisztérium megtartotta szokásos Külügyi Értekezletét. Ennek megnyitó beszédét Gyurcsány Ferenc miniszterelnök mondta, amelyet szószerinti leiratban az alábbiakban közlünk:

 

 

Alelnök Úr, Exelenciás Hölgyeim és Uraim, Miniszter Úr, Miniszter Urak és Asszonyok, kedves Barátaim!

 

Miután egy hosszabb konzultáció elején vagyunk, engedjék meg, hogy idõnként én magam se egyszerû kijelentéseket tegyek csak, hanem – a végrehajtásért is felelõs politikus, és idõnként a gondolkodó értelmiségi határterületén lavírozva – helyenként bátortalan, máskor meg bátrabb kísérleteket arra, hogy ehhez a konzultációhoz hozzájáruljak.

 

Én az elmúlt egy évet a magyar külpolitika szempontjából sikeresnek gondolom. Sikeresnek gondolom, mert legfõbb célkitûzéseit elértük. Ebben Önöknek kulcsszerepe van. Szeretném ezt megköszönni.

 

Sok-sok évvel ezelõtt, amikor még nem voltam politikus, mindig azt gondoltam, hogy egy olyan ország számára mint Magyarország, külpolitikát nem nagyon nehéz csinálni. Alapvetõen kialakultak a viszonyok: mi alapvetõen követõek vagyunk, csak kevés helyen vállalkozhatunk arra, hogy érdemben alakítsuk a globális, vagy a regionális hatalmi, politikai képleteket.

 

Aztán minél többet tudtam meg errõl a világról, és minél inkább van tapasztalatom az elmúlt évekrõl, ma már azt gondolom, hogy az Önök szakmája bonyolultabb és nehezebb, mint a sokszor nem irigyelt, mondjuk pénzügyminisztereknek a szakmája. Szerintem ott világosabbak a képletek, mint itt. Mára majdnem minden, amit az elmúlt 10-15 évben gondoltunk a külpolitikáról, hát, nagyon nehezen alkalmazható. Én nem akarok tételes felszólalást tenni, mert ez a tudós embereknek a dolga. De nem lehet nem észrevenni, hogy mára nagyjából egy dolog állandó a nemzetközi politikában, diplomáciában és biztonságpolitikában: a folyamatos és nagyon jelentõs változásoknak a sorozata.

 

Csak példálózásszerûen és csak azért, hogy mindenki számára világossá tegyem, hogy mért gondolom azt, hogy a korábbiaknál nagyobbak a kihívások, amelyekkel most szembenézünk. Bár nem akarok nagyon messzirõl indítani, de mindjárt itt van, Délkelet-Ázsia és benne Kína folyamatos és láthatóan megtorpanás nélküli felértékelõdése és átértékelõdõ szerepe. Én úgy látom, hogy Európa és az Egyesült Államok is megértette, hogy hosszabb távon ez az egyik legbonyolultabb globális kihívás. Az európai, majd késõbb amerikai, idézõjelben mondom, szupremácia, a szupremáciával kapcsolatos gondolkodások és meggyõzõdések szemmel láthatólag tovább nem alkalmazhatóak.

 

Az, amit a nemzetközi terrorizmus tekintetében gondoltunk és cselekedtünk, arról mára kiderült, hogy nem egy átmeneti jelenséggel állunk szemben, hanem egy hosszan elhúzódó és nagyon nehezen kezelhetõ jelenség ez. Teljesen világos, hogy ez megterheli a nemzetközi kapcsolatokat, megterheli a szövetségesi kapcsolatokat is. Ezek azok az ügyek, amelyek láthatólag nagyon nehezen emészthetõek meg akár a NATO, akár az ENSZ, akár az Európai Unió számára. Hagyományos megoldásokkal itt nagyon nehezen lehet operálni, vagy ha azokkal operálunk, akkor alig-alig érünk el megoldást.

 

Azoktól a beavatkozásoktól, amelyeket tettünk, gondoljunk csak Irakra, vagy Afganisztánra, azt reméltük, hogy nagyon gyorsan képesek lesznek hatékony választ adni majd ezekre a kihívásokra. De kiderült, hogy hosszú jelenléttel kell majd számolnunk, és természetesen azt szeretnénk, hogyha ez sikerrel fejezõdne be. De úgy látjuk, hogy a siker az nincsen kézzel fogható közelségben egyik helyen sem.

 

Kár lenne tagadni, itt van Oroszország kérdése is. Oroszország az elmúlt 3-4 évben egyre határozottabb, nemzeti öntudatában megerõsödött, és újfajta szerepet kér a világ alakításában. Az a fajta, a ?90-es évekre jellemzõ bûvölés és mélyülõ partnerség, amely az Európai Uniót és az Egyesült Államokat Oroszországhoz kötötte, szemmel láthatólag már a múlté, és mindkét oldalon erõsödik a bizonytalanság, sõt, nem egy esetben a gyanú, hogy valamelyik fél egyoldalúan a maga javára kívánja fordítani az eseményeket.

 

És, hogy ne legyen még vége ennek a történetnek, látjuk, hogy mi zajlik az Európai Unióban. Egyik oldalról, azt gondolom, nem tagadható, hogy siker a bõvítés folyamata, a másik oldalról pedig azt, hogy teljesen új kihívások vannak. Teljesen új kihívások vannak. Nem lehet úgy tenni, mint hogyha nem látnánk azt, hogy a bõvítés további folyamatával kapcsolatosan, különösen, mondjuk úgy, hogy a 15-ök körében az elmúlt 1-3 évben fokozódott a szkepszis. Ez nem a politikai elitnek a szkepszise, mert a politikai elit nagyobbrészt, azt gondolom, hogy helyesen és ebben a progresszív európai hagyományokat követõ módon, bõvítés párti. Csak hát nem tudja magát kivonni a politikai elit a nagyon jelentõs támogatottságot élvezõ szkeptikusok körébõl. Van ugyanis egy erõs belsõ társadalmi kétely nagyon, nagyon sok országban. Arról meg nem is beszélve, hogy kiderült, az újonnan csatlakozott országok sajátos történelmi, társadalmi fejlõdése és az arra adandó válaszok, nem maradnak egyszerûen csak nemzeti érvek. Tessék csak arra gondolni, hogy milyen kihívást jelentett Lengyelország szándékának, akaratának integrálása az alkotmányozási folyamatba – és ennek nem vagyunk még a végén. Természetesen nem lehet azt mondani, hogy Lengyelországnak nincsen joga, vagy nem szabad a saját érdekeit képviselni, sõt, azt gondolom, hogy ezt valamennyiünknek így kell. Az Európai Unió arról szól, hogy megpróbáljunk jobb keretet teremteni arra, hogy hogyan képviseljük saját érdekeinket. De hol van az a pont, amikor az a korábbi meggyõzõdés, hogy együtt könnyebben megy, az összeegyeztethetõ a saját nemzeti érdekképviselet sajátosságaival.

 

Én ezeket a kihívásokat tartósan jelenlévõnek gondolom. Ha pedig így van, akkor azt tudom Önöknek mondani, hogy minden korábbinál nagyobb szükség van arra, hogy a mindenkori magyar kormányzat, és mondjuk azt, hogy diplomáciai kar, vagyis a külpolitikát alakítók hivatalos világa között egy, a korábbinál bonyolultabb kapcsolat legyen. Mit értek ez alatt? Azt tudom mondani, hogy ebben a helyzetben az a modell, ahol a kormány megmondja, hogy mit kell képviselni és Önök pedig képviselik azt a különbözõ fõvárosokban, ez a modell szerintem egyre kevésbé tartható. Azért, mert Önök nélkül azokat a szükséges elemzéseket nem tudjuk elvégezni, ami ahhoz kell, hogy a magyar külpolitika hatékony legyen. Azaz, azt szeretném elsõként mondani, hogy az egyik legfontosabb feladatnak azt látnám, hogy a magyar külpolitika képviselõi, alakítói között elemzõi, tervezõi, a stratégia alakításhoz közvetlenül és aktívan hozzájáruló módon ott legyenek Önök is.

 

E tekintetben nyitottabb partnerségre van szükség, sokkal inkább, mint egyszerû megrendelõ és végrehajtó szerepre. Az Önök kapacitása nélkül, a nélkül, hogy Önökkel együtt próbálnánk megérteni, hogy melyek is ezek a folyamatok, és mik zajlanak itt a mélyben, egészen biztosan nem lehetünk sikeresek. A legtöbb kérdés egyszerûen nem fehér meg fekete, nem jó meg rossz, hanem nyugodtan valljuk be: komplikált. Nagyon sokfajta legitim megközelítése létezik ezeknek a problémáknak. Nagyon egyszerû azt mondani, hogy a magyar külpolitikának az a dolga, hogy segítse a nemzeti érdek érvényesítését a határokon túl. Na de, kérem szépen, hogyha a határokon túl lévõ világ ilyen hihetetlen mélységben folyamatosan változik, akkor borzasztóan nehéz megmondani, hogy a magyar érdekek érvényesítésének mi is a legjobb módja, és helyenként mik a legfontosabb tartalmi elemei. 2004-et követõen, a ?90-es években formálódott magyar külpolitika hármas célrendszere úgy gondoltuk, jobbára teljesült. Ugye ismerik, ez az euro-atlanti integráció, a szomszédságpolitika, és a határon túli magyarság érdekeinek hatékonyabb nemzeti képviselete. A dinamizmus és az erõ láthatólag elfogyott ebbõl a külpolitikai hármasból, éppen azért, mert nagyobb részben, ugyan nem teljesen, de nagyobb részt teljesültek. A célokat újra kellett fogalmazni. Elkezdõdött egy munka tavaly nyáron: újrafogalmazni a magyar külpolitikai stratégiát. Ez nem azt jelenti, hogy itt hatalmas nagy cikcakkban irányváltások lesznek, de azon a kereten belül, amely mára világossá vált, azon a kereten belül azt gondolom, hogy új hangsúlyok megjelölésére van szükség.

 

Hogy mondjak egy pillért ehhez. Én azt szeretném, hogyha a magyar külpolitika egyik oldalról elvszerû, ugyanakkor gyakorlatias lenne. Elvszerû a tekintetben, hogy egy pillanatra sem teszi kétségessé, hogy kijelöltük a helyünket a világban. Kijelöltük a tekintetben, hogy kik a barátaink, kik a szövetségeseink. Patetikus szavak is lehetnek ezek, nem kívánok errefelé menni, csak mondom, Magyarország, a magyar progresszió évszázados történelmi álma teljesült azzal, hogy a demokratikus európai nemzetek közösségéhez tartozunk. Én azt gondolom, hogy lehet nekünk ezer vitánk az Európai Unióval, nyilván van is, meg lesz is. Ezek között a viták között lesznek bonyolultabbak, és könnyebben megoldhatók, de van valami, amit nem szabad megkérdõjelezni: Magyarország helye az Európai Unióban van és soha egyetlen egy percig nem szabad azt kockáztatni, hogy az uniónak a cselekvõképes egysége, a világ folyamatait befolyásolni képes egysége felbomoljon. Ha igaz tudniillik, hogy a mi szándékunk az volt, hogy egy erõs, cselekvõképes Európai Unióhoz csatlakozzunk, akkor ennek a cselekvõképességnek a megõrzése tartósan is nemzeti érdek marad. Mi nem akarunk egy béna, egy önmagával folyamatosan küszködõ, megosztott Európai Uniót. De az is világos, hogy ez most sokkal nehezebb lesz, mint korábban. Mondok majd erre a késõbbiekben példát.

 

Nem kétséges, hogy Magyarországot kitüntetett viszony fûzi az Egyesült Államokhoz. Magyarország számára, történelmének nehéz és válságos pillanataiban is volt egy biztos pont, ez az Egyesült Államok, amely nemzettel, amely országgal – ide számítva az Európai Uniót is – a politikai élet nagy kérdéseirõl, az értékfundamentumokról nemcsak hasonlóan, hanem lényegét tekintve azonosan gondolkodunk. Hozzáteszem, van itt egy probléma. És ez egyaránt szól az unióról és szól az Egyesült Államokról is. Akkor, amikor a világ ilyen összetett, és amikor nincsenek igenek meg nemek, hanem árnyaltabbak a válaszok, hogyan lehet egyik oldalról õrizni és erõsíteni a szövetséget, meg partneri kapcsolatokat, másik oldalról nem lemondani arról, hogy Magyarországnak önálló válaszai is legyenek a világ nagy kérdéseire. És akkor arról még nem is beszéltem, amirõl majd mindjárt fogok, hogy közben még gyakorlatias válaszokat is kell adni jó néhány dologra.

 

Ez már bonyolultabb, ez már lényegesen bonyolultabb, mint azt korábban feltételeztük. Nehéz eltalálni azt a pontot, hogy meddig tart a partneri és szövetségesi hûség, és melyik az a pont, ahol az önálló nemzeti érdekérvényesítés már a közös politikának a rovására megy. Ebben nincsenek polcról levehetõ, könyvekben megírt egyszerû válaszok. Ehhez éppen az kell, hogy pontosan értsük, hogy hol, mivel, meddig lehet elmenni. De ezt, újra mondom, nem fogjuk érteni Önök nélkül.

 

Ha itt Budapesten akarjuk csak megérteni, hogy mi történik Ausztriában, mi történik az Egyesült Államokban, a politikai gondolkodás fõ irányában milyen módosulások következnek be Franciaországban az új elnök által alakított politikában, hogy mitõl lett dinamikusabb elõdjénél az Európa-politikában az új német kancellár, ezeket csak innen, Magyarországról, nem lehet megérteni. Önök a saját állomáshelyükön nagyon jó kollegák, amikor odalátogatunk, de mindig tele vagyok lelkiismeret furdalással, hogy energiájuknak jelentõs részét technikai ügyek szervezése viszi el, szóval azt szeretném, hogy forduljon az arány. Õszintén szólva, szerintem a taxi szolgáltatás nagyon jó Londonban. Ebben én sem panaszkodhatom. Kár arra használni diplomatákat, hogy osztályvezetõket és államtitkárokat cipeljenek a repülõtér és kinti minisztériumok között. Küldjenek inkább taxi csekket, és hogyha valaki megsértõdik, akkor mondják azt, hogy a miniszterelnök nyilvánosan kérte, hogy be kell ezt fejezni, hogy mi versengeni akarunk a londoni taxivállalattal. Nem kell versengeni. Önök azért vannak ott, hogy segítsenek nekünk megérteni azt a politikát. Az kell, hogy tudjanak olvasni, hogy tudjanak tárgyalni, konferenciára menni, hogy széles kapcsolatokat ápoljanak a mi érdekünkben. Mi már megvagyunk Önöknek, velünk már nem kell autóban beszélgetni túl sokat. Ha ennek az energiának a nagy részét másra tudják fordítani, akkor higgyék el, többet tesznek Magyarországnak, és érezzék magukat mostantól kezdve fölhatalmazva, hogy semmi ilyen kérést ne teljesítsenek. Azt tudom Önöknek mondani, hogy az Önök elõre menetele és munkájuk megítélése éppen hogy nem ezen, hanem ennek az ellenkezõjén fog múlni. Bátorság kollegák, nem osztályvezetõk csinálják a politikát!

 

Na most, ami a pragmatizmust illeti. A pragmatizmusnak, vagy gyakorlatiasságnak én egyetlen egy határvonalát látom. Nagyjából úgy, hogy amikor érdekérvényesítésrõl van szó, akkor ezeket az érdekeket nem a partnerekkel szemben, nem a szövetségeseinkkel szemben, hanem saját magunk javára kell érvényesíteni. Azaz, az érdekérvényesítés iránya mindvégig világos kell, hogy maradjon. Vagyis, amikor konfliktusba kerül a szövetségesi és partneri együttmûködés – tudatosan nem akarom használni a hûség kifejezést – és a magyar nemzeti érdek, akkor ez az a pont, ahol a leginkább szükség van arra, hogy okosan elemezzük, hogy miért, mikor, és mit. Van, amikor be kell vállalni egy konfliktust, de van, amikor nem szabad vállalni egy konfliktust. Van, amikor világossá kell tenni, hogy nekünk kell egy lépéssel hátralépni, és van, amikor azt kell mondani, hogy nem, meg kell vívni barátainkkal ezt a küzdelmet, mert nekünk van igazunk. Most az lenne a baj, hogyha mi hátralépnénk.

 

Én az elmúlt idõszakban egyetlen egy ilyen kérdést láttam: ez az energiapolitika. Most is úgy gondolom, hogy abban az ügyben nekünk van igazunk. Most is így gondolom. Látom a fokozódó bizalmatlanságot Oroszország, Európa és az Egyesült Államok között. Azt is látom, meg hallom beszélgetve valamennyi féllel, hogy ez a bizalmatlanság ez idõnként talán túlzónak tûnik. De azt kell mondjam, hogy ez a megjegyzésem csak az egyik, vagy másik oldalnak szól. Régi félelmek éledtek újjá. Én azt gondolom, hogy minden azt tanítja nekünk az elmúlt sok-sok évtizedbõl, hogy bezárkózásból, félelembõl nem épül biztonságos világ. Tárgyalni, tárgyalni, tárgyalni, egymást megérteni!

 

Oroszország nem átmeneti szereplõje lesz ennek az új világnak. Hozzáteszem, talán senki sem tekinti udvariatlan megjegyzésnek, a világ az idõnként nem annyira bonyolult, mint mi hisszük. A nemzetközi terrorizmusra is adott válaszként, a mi aktív támogatásunkkal, elmentünk Irakba. A korábbi közép-keleti status quo felbomlott. Az olajügy globális stratégiai kérdéssé vált, még sokkal jobban, mint korábban. A 25 dolláros hordónkénti olajárból mára 77 dolláros lett. Ezen az energiaáron Oroszország négy év alatt erõs lett. Annyi tartaléka van, hogy a világ talán egyetlen országa, amely két éven keresztül kibírja, hogyha egyetlen fillér költségvetési bevétele nincsen. Hát mit gondolnak, milyen önbizalma lesz egy ilyen országnak? Mi pedig ott állunk, hogy nem vagyunk még készen Irakban, és közben felnõtt, részben ennek a küzdelemnek az oldalvizén, egy új, erõs Oroszország. És az elnöknek 70 százalék fölötti a támogatottsága. Én szemtanúja voltam annak, amikor két héttel ezelõtt, azt gyanítom, hogy nem megrendelésre, de asszonyok kérlelték az elnököt, hogy ne tegyen már õvelük ilyet, hogy inkább maradjon még a hatalomban.

 

És természetesen folyik a küzdelem, hogy ki fogja meghatározni a transzkaszpi, transzkaukázusi térség politikáját, a nagy globális szereplõk közül kinek a dominanciája érvényesül. Ráadásul sajátos utat bejáró országok ezek. És közben felnõ egy Kazahsztán, 10 százalék fölötti, sõt, messze 10 százalék fölötti növekedéssel. Olyan erõs befolyással, hogy a térségben talán egyetlenként, valódi partnerként, nem pedig Moszkvára egyoldalúan odafigyelõ országként képes viselkedni. Ez bonyolultabb helyzet, mint korábban gondoltuk. És ki fog derülni, hogy Oroszország és Irak másképpen is kapcsolódik egymáshoz, mint ezt pár évvel ezelõtt hittük.

 

Természetesen nem az a dolgom, itt elsõsorban, hogy ezt a viszonyt próbáljam meg hosszan elemezni, csak azt akarom mondani, hogy ebben a dologban az Európai Uniónak már van dolga. Alelnök úr, Franco Frattini barátom nem fog megharagudni, ha azt mondom, hogy az Európai Unió az nem õ, meg nem a bizottság, azok mi vagyunk. Mi vagyunk, magyarok is. Azaz, ha azt mondjuk, hogy az Európai Uniónak cselekvõképesen részt kell venni ezekben a globális ügyekben, akkor valószínûleg nem önmagunkban és önállóan fogjuk ezt megtenni, hanem az unió egyik tagjaként. De hát, hogy részt vegyünk ebben, az unió egyik tagjaként, ahhoz értenünk kell ezt a dolgot. Minden bizonnyal nem mi fogjuk osztani a lapot egy sor kérdésben, de ezt nem is javasolnám. De, nekünk kell osztani és nekünk is osztják a lapot az európai közös politika megcsinálásában. Na de ahhoz meg érteni kell a világot, ahhoz meg kell érteni a világot.

 

Ami az uniót illeti: nagyobb a kihívás, mint ezt gondolni szoktuk. Önöknek lesz még egy napja, két napja, hogy ezt megbeszéljék? Még egy napja biztos.

 

Nézzék, az, ami most az alkotmányos szerzõdések környékén történt, a napnál is világosabban mutatja, hogy itt legalább két álláspont van az unión belül. És ez egyre kevésbé elrejthetõ. Én úgy látom, hogy van, akinek már a mai integráció és a mai együttmûködés is sok. És van, akinek ez kevés. Úgy látom, hogy vannak olyan országok, akik egyre inkább elégedetlenek az együttmûködéssel, sõt, inkább azt keresik, hogy hogyan lehetne a közösségivé tett politikákat újra nacionalizálni. Folyik egyfajta alibi beszélgetés is az unióról. Jó hosszan, leginkább annak érdekében, hogy ne történjen már semmi több ennél. Van ilyen. Tudjuk és látjuk. És vannak országok, én ezek közé sorolom Magyarországot, én e tekintetben lelkes Európai Unió párti vagyok, akik azt mondják, hogy ez kevés. Hogy ez nem lesz elegendõ, hogy lehet, hogy gazdaságilag meg tudja vívni egyik, másik ország a maga küzdelmét, ami egyébként részben igaz is. Részben igaz is. Hát a világ legversenyképesebb országai között jó néhány európai ország ott van. De nagy, globális kérdések sokaságában én ilyennek tartom, hogy mondjak két nagyon különbözõ dolgot, a tudományos kutatás-fejlesztési kérdéseket. Nincs annyi erõforrása egyetlen egy európai országnak egymagában, hogy képes legyen ebben felvenni a versenyt. Nincs ennyi. Ebben muszáj lenne sokkal gyorsabban elõre menni.

 

De mondok még egyet: az energia-ügyek – itt majd errõl mondok még egy mondatot.

 

És itt van a kül- és biztonságpolitika, illetve a bel- és igazságügyi területek kérdése, a világ különbözõ részeivel való nagy együttmûködés, migráció és egyéb. Ezekben muszáj messzebb menni. Muszáj lenne egyesíteni a nemzeti szuverenitásokat. Én azt szeretném, és örülök, hogy itt van Takács Albert barátunk, miniszter úr velünk szemben, hogy például bel- és igazságügyi területen Magyarország az óvatoskodó államok körébõl az aktívan, az együttmûködést kiterjeszteni igyekvõ államok körébe tartozna. Ebben a politika és a magyar igazgatási apparátus között egyébként van, vagy inkább volt egy árnyalatbeli különbség. Én ebben határozottabb és egyértelmûbb mandátumot adnék. Támogatni az együttmûködés elmélyítését és kiterjesztését bel- és igazságügyi területen. Ezen a fronton haladók közé kell tartozni.

 

Pár évvel ezelõtt mi azt mondtuk, hogy nem szeretnénk, hogyha több sebességes lenne az Európai Unió. Hölgyeim és Uraim, én azt gondolom, hogy a kérdés eldõlt. Az Európai Unió soksebességes lesz. Részben ma is az, de még inkább így lesz a jövõben. Tudniillik itt két választás van. Van olyan régi, a 15-ök közé tartozó, befolyásos európai ország miniszterelnöke, aki azt mondja, és azt mondta a tavaszi heves viták közepette, hogy kérem szépen, elõbb vagy utóbb ki kell jelenteni, hogy erre a vonatra, a közös európai vonatra nemcsak fölszálló jegy van. Errõl le is lehet szállni.

 

Kérem szépen ilyen mondat pár évvel ezelõtt istenkáromlásnak tûnt volna a bõvítés eufóriájában, vagy legalábbis erõs támogatottságban Európában. Ma, befolyásos miniszterelnök anélkül beszélhet errõl Európában – és ezt egyáltalán nem kritikaként mondom, inkább csak a helyzetet diagnosztizálóként -, hogy hozzátenné, de miniszterelnök úr, Feri, nehogy véletlenül idézd valahol a mondatomat. Már ennyi óvatosság sem kell hozzá.

 

Na most, vagy ezzel a kockázattal nézünk szembe, vagy azzal, hogy ez egy sokkal strukturáltabb belsõ együttmûködés lesz. Megerõsített együttmûködések színes hálózata fogja jellemezni majd ezt a dolgot.

 

Magyarországnak innentõl kezdve egyetlenegy feladata van. Nem küzdeni az ellen, ami ellen szerintem nem érdemes, meg nem is lehet, hanem megpróbálni a legnagyobb sebességre kapcsolva, az elmélyített együttmûködésekhez, a megerõsödött együttmûködésekhez tartozni.

 

Õszintén szólva az tarthatatlan állapot, hogy mi évek óta önmagunkkal vagyunk elfoglalva. Az Európai Unió, amely egyébként aktívabb szerepet kíván magának a világban, évek óta arról beszélget, hogyha egyébként dönteni akarna valamirõl, akkor milyen szavazati súlyarányokról döntene. Nem arról beszél, hogy mit szeretne dönteni. Ez lehetetlen dolog. A rendszer fenntartására sokszor több energia megy el, mint arra a célra, amelyre a rendszert létrehoztuk, vagyis hogy befolyásos szereplõt alkossunk az unióból a világ nagy kérdéseire adott válaszként.

 

Schengen dolgáról nem kell túl sokat mondani. Magyarország készen áll a csatlakozásra. Csatlakozni kívánunk. Csatlakozni fogunk. Idén. Év végén, aztán talán repülõtereken következõ év elején. Én azzal egyetértek, hogy fokozni kell az együttmûködést annak érdekében, hogy a tagországok között ez ne menjen a biztonság rovására, de azt helyesnek gondolom, hogy Schengent követõen nem lehet fenntartani egyoldalúan semmilyen olyan intézkedést, amely korlátozná a schengeni jogok érvényesülését. Nincsen két sebességes Schengen e tekintetben. Abból csak egy van. Én ebben gondot nem látok. Látom, hogy technikai ügyek vannak, de nem vagyunk paranoiásak, ma nem gondoljuk azt, hogy azért okoz problémát a szükséges föltételek megteremtése egyik-másik országban, mert politikai természetû averziók vannak és ezt kívánják leplezni technikai kérdésekkel. Ilyen nincsen a magyar kormányzat lelkében. Ma azt gondoljuk, hogy ezek a gondok-bajok ezek elháríthatóak, Magyarország schengeni tagként valamennyi polgára számára kívánja biztosítani a szabad mozgásszabadságot.

 

Bõvítésrõl hadd mondjak egy pár mondatot.

 

Magyarország számára a csatlakozás egyértelmûen sikeres. De hogyha ezt tudjuk magunkról, akkor az az igazság, hogy nekünk nincsen nagyon más választásunk, mint alapvetõen bõvítéspártinak lenni. Mi nem számolgathatjuk az eurocenteket, hogyha iksz meg ipszilon még csatlakozik, akkor újra kell osztani majd a büdzsét. Azért sem, mert bár rendkívül fontos az a támogatás, amelyet kapunk az Európai Uniótól, de nem ez a legfontosabb az Európai Unióban. Meg kell küzdeni minden eurocentért, de nem ez a legfontosabb az Európai Unióban.

 

De summa summarum, hogyha mi ezt így gondoljuk, akkor nem lehet ezt megtagadni azoktól, akik teljesítik a feltételeket. Nem lehet változtatni az alapelveken, a nyitott ajtó alapelvén.

 

Én e tekintetben a balkáni kérdést egyszerûnek látom. Egyszerûnek a tekintetben, hogy csak egy dolgot lehet tenni. Támogatni a balkáni csatlakozást. Mielõbb menetrendet alkotni. Sokkal nehezebb lesz, mint gondolnánk. Ezt látom például a horvát csatlakozás folyamatán.

 

Itt vannak a bizottság tagjai közöttünk, biztos urak is. Hadd mondjak valamit, amit mi magyarok végig értettünk és éreztünk. Nem sokat beszéltünk róla, de – és manapság sem sokat beszélünk errõl – mindig elmondjuk, hogy a csatlakozás az annak a kérdése, hogy valaki teljesíti a feltételeket, vagy sem. De ugye világos, hogy amikor döntés született, akkor politikai döntés született, hogy mi tízen csatlakozunk. Ahol kellett, nagyvonalú volt a politika, ahol kellett korábban, picikét szûk keblû, hogy bevárják egymást. A csatlakozás kérdése az politikai kérdés, nem pedig nemzetközi jogi kérdés. Ma a balkáni csatlakozás kérdésébõl a legnagyobb kihívás nem az, hogy ezek az országok elõbb-utóbb tudják-e teljesíteni a feltételeket. Mert elõbb-utóbb fogják tudni. Kinek rövidebben megy, kinek hosszabb idõ kell, kinek könnyebben, kinek nehezebben. Az igazi kérdés, hogy lesz-e rá politikai akarat.

 

De miután az nem mondható ki, hogy nincsen politikai akarat, ezért a nem létezõ politikai akaratot, vagy a gyenge politikai akaratot a mögé a szöveg mögé teszi be mindenki, hogy hát nincsenek még felkészülve a drága barátaink. Igen ám, de innentõl kezdve összekeverednek a dolgok. Mert akkor is azt mondjuk, amikor tényleg nincsenek fölkészülve, meg akkor is azt mondjuk, amikor, ha nagyon akarnánk, akkor azt is mondhatnánk, hogy fel vannak készülve. És akkor egy pont után elkezdjük nem érteni egymást. Mert két teljesen különbözõ motivációjú kör ugyanazt az érvelést használja, természetesen. Ezért szeretném, hogyha Magyarország világossá tenné az álláspontját, hogy ne lehessen azzal vádolni, hogy nem érthetõ, amit mond, mert e tekintetben ráadásul egy nyelvet használunk, vagy egy hangon szól az Európai Unió. Mi azok közé tartozunk, akik politikailag erõsen elkötelezettek a balkáni csatlakozás mellett.

 

És azt kell mondjuk európai barátainknak, hogy természetesen, ahogyan a mi csatlakozásunk is egy csomó kérdést fölvetett, a balkáni csatlakozás is fel fog vetni egy csomó kérdést. Azért, mert van jó néhány olyan társadalmi nyavalya, amelyet itt cipelünk magunkkal, és amely csak ránk jellemzõk, ránk magyarokra, meg lengyelekre. A történelmi megsértettség érzése az be fog kerülni az unió problémái közé. De azt tudom mondani, belül még mindig könnyebben fogjuk tudni kezelni. Ráadásul tudunk hozzá támogatást nyújtani, hogy túl legyenek rajta ezek a nemzetek is elõbb-utóbb. Kérem, teljesen természetes, hogy Magyarországnak, vagy egyik-másik olyan államnak, mint Magyarország, hosszú állami tradíciói vannak. Mi több mint ezeréves államként gondolunk magunkra, miközben vannak a térségben államok, amelyek még nincsenek két évtizedesek sem.

 

Hát nem könnyû ezt Nagy-Britanniából megérteni, én szerintem. Hogyan küzd magával egy olyan ország, amelynek nagyon bonyolult a nemzeti fejlõdése.

 

Na de hát vagy komolyan gondoljuk, vagy nem. Én ennél sokkal nehezebbnek látom Törökország kérdését.

 

Törökország bonyolultabb. A török csatlakozási kérdést én úgy látom, hogy jobb híján, egyelõre nem merünk beszélni magunkkal. Ez a kérdés nem jogi és nem politikai kérdés, legalábbis nem a politika hagyományos értelmében. Ez a kérdés sokkal összetettebb. Ez az a kérdés, hogy hogyan tud együtt élni egymástól bizonyos pontokon markánsan eltérõ kulturális hagyományokra épülõ társadalom. Ez az igazi kérdés. Most hát utána csak az a kérdés, hogy ki az, aki ezt meg akarja oldani és ki az, aki ezzel nem akar szembenézni. Én szerintem Magyarországnak az kell, hogy az legyen az álláspontja, hogy erõfeszítést kell annak érdekében tenni, hogy azok a falak, amelyek ma ezeket a kultúrákat elválasztják, leomoljanak. És érdemben vizsgálnunk kell, hogy ennek az együttélésnek – mert Európában ennek az együttélésnek most már sok évtizedes hagyománya van, Németországtól Franciaországig – mik a tapasztalatai. Ezek a tapasztalatok egyébként bonyolultak és ellentmondásosak. Hát pontosan tudjuk, hogy ezek húzódnak ott a török csatlakozás mögötti kérdésekben. De ez sem fog magától megoldódni.

 

Ezzel együtt is Magyarország úgy gondolja, hogy azt az álláspontját, amit korábban képviselt a török csatlakozás ügyében, azt nem kell megváltoztatni. De ha nem kell megváltoztatni, ugye ez egy bõvítéspárti álláspont, akkor viszont ehhez sokat be kell fektetni. Mert ez aztán végképp nem fog magától menni.

 

Van itt még egy nehéz kérdés, de az már nem a balkáni bõvítés ügye, hanem egy – a bõvítéshez csak áttételesen kapcsolódó – balkáni kérdés, Koszovó helyzete.

 

Elég sok jel utal arra, hogy nem javulnak, hanem inkább romlanak mondjuk egy biztonsági tanácsi határozat létrehozásának a feltételei. Nagyobb nyilvánosság elõtt talán most beszélek errõl elõször, a hivatalos jelentéseimben megírtuk: Putyin elnök úrral a múlt hetén folytatott beszélgetésünk alapján elég világos volt, hogy Oroszország elvi elutasító állásponton van.

 

Ez nem fogalmazás kérdése. Nem arról szól, hogy ha a negyedik határozatot nem tudtuk elfogadtatni, majd jönni fog az ötödik.

 

Õszintén szólva – ha én jól értem Putyin elnök urat – akkor ebbõl nem lesz megállapodás. Ha jól értem. Nagyon helyesnek gondolom ugyanakkor, hogy mindenki további erõfeszítéseket tesz. Az a bizonyos 120 napos megegyezési idõszak még nyitva van, és ha jól emlékszem, nagyjából szeptember végén zárul le.

 

Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy megállapodjunk. Ez a legfontosabb. De dolgozni kell azon is, hogy mi van akkor, ha nem tudunk megállapodni.

 

Koszovó függetlenedési folyamata megállíthatatlan. Ha a koszovói albánság elveszíti a reményét arra, hogy a belátható jövõben a függetlenedés megtörténik, akkor egy hét alatt õrült biztonsági kihívásokkal fogjuk magunkat szembe találni. Ezért kell válasz arra az esetre is, ha nincs megállapodás. A válasz nem nagyon tud más lenni – ha el akarunk kerülni bármilyen fajta unilaterális elismerést – mint az EU és a NATO egységese fellépése. Ami nem lesz könnyû. Mert az, amit Koszovó függetlenedése jelent a széles értelemben vett Középkelet- Délkelet-Európában, az nagyon sokaknak mást is jelent. De azokat kell szerintem támogatni ebben az ügyben, akik nem kétértelmûen fogalmaznak, hanem azt mondja, hogy: drága barátaim, ha ti aktívak akartok lenni a globális politikában, akkor legalább a magatok háza táján muszáj eredményesnek lennetek. De az nem létezik, hogy az Európai Unió és a NATO egyébként alapvetõen európai biztonsági ügyet nem képes megoldani. Ha ezt nem tudjuk megoldani, akkor elég kevés keresnivalónk lesz majd a világ más táján.

 

Ez az az ügy egyébként, amikor azt mondom, hogy mi értjük a nemzeti érzékenységet. Ha kell, akkor bizonyos ellenoldali politikai garanciákat kell adni. De nem eshet ez az ügy nemzeti történelmi traumákból fakadó mai kishitûség áldozatává.

 

Ebben az ügyben egészen világosan együtt kell menni az Egyesült Államokkal. Együtt kell menni. Nincs más lehetõség. Még akkor is igaz ez, ha nekünk magyaroknak, éppen a Vajdaság Vojvodina miatt sem túlságosan egyszerû ez a kérdés. De nem lehet másfajta politikát folytatni, én azt gondolom.

 

Drága Barátaim.

 

Végül. Nagyon könnyû globális, nagy kérdésekrõl értekezni. Nagyon könnyû messzi országokkal jóba lenni. Bár mostanában megtanultam, hogy idõnként az is kihívás. Az igazi dolog a szomszédokkal jóban lenni és együttmûködni. Különösen ebben a térségben. Ez nehezebb.

 

Én azon az állásponton vagyok, hogy Magyarországnak minden, a történelembõl itt maradt rezídium mellett egyetlenegy lehetõsége van. Aktívan, pozitívan fordulni szlovákok, ukránok, románok, szerbek, horvátok – folytathatnám – bárki felé. Nincs más. Annak a belátásával, hogy elõnye és hátránya is van az ezeréves államiságnak, ezek a nemzetek a mai napig ott hordják génjeinkben azt a történelmi tapasztalatot, hogy önálló nemzetté válásuk, önálló államiságuknak sokáig mi jelentettük az akadályát. Ezt egy darabig nem lehet majd kitörölni ezen országoknak az emlékezetébõl, ezért nekünk úgy kell aktívnak lenni, hogy közben erre az érzékenységre tekintettel vagyunk. Minden határozott, erõs mondat mögött – ha akarjuk, ha nem – sokan azt hallják ki, hogy a magyarok azt hiszik: még mindig róluk szól az élet a Kárpát-medencében. Ezt muszáj érteni. De muszáj érteni, hogy idõnként akkor is nacionalistának gondolnak egy-egy megjegyzést, ha magyar szájból hangzik el, amikor nem az. Mert ennek van történelmi oka. Na de, az is hozzátartozik a partnerséghez, hogy értjük egymás érzékenységét. Mi értjük az õ érzékenységüket. De ez persze nem azt jelenti, hogy önfeladással kell válaszolni. Nekünk vannak érdekeink ebben a régióban, de ez természetes. Ezek az érdekek sokfajták. Nem mások ellen irányulnak. Ezek az érdekek alapvetõen az együttmûködésre irányulnak. Arra irányulnak, hogy ez a része Európának a prosperitásnak és a békének a térsége maradjon. Mi azt szeretnénk, hogyha mindaz a teljesítmény, amit mi magyar nemzeti teljesítménynek gondolunk, ami a miénk, ez a teljesítmény ez elismert legyen és értékesüljön. Legyen ez kulturális, gazdasági teljesítmény, vagy bármi más. De soha egy percig nem gondolnám, hogy nem ugyanerre törekednek szlovák barátaink, vagy szlovén barátaink. És hogy verseny is van ebben a történetben. Persze. Verseny és együttmûködés együtt. Én úgy gondolom, hogy ráadásul javítja a határon túli magyar nemzeti kisebbség esélyeit, hogyha mi jó kapcsolatokat ápolunk. Hozzáteszem, ez nem mindig elegendõ. A jó szomszédsági kapcsolat az elõfeltétele annak, hogy tudjunk segíteni a határon túli magyarságnak, csak sokszor még ez sem elég. De az nem jó válasz, itt egy pillanatra ez belpolitika lesz, hogy lám-lám mégsem érdemes velük jóban lenni, mert ettõl nem javult a magyarok helyzete. Miért? Annak nincsen önértéke az elõzõtõl függetlenül, hogy aktív tudományos, gazdasági, szellemi kapcsolataink vannak? Azt teljesen kizártnak tartom, hogyha perben és haragban vagyunk egy szomszédos országgal, akkor majd könnyebben lehet javítani a nemzeti kisebbségek ügyét. Akkor biztosan nem. Nem eshetnek, tehát a szomszédsági kapcsolatok, ha úgy tetszik, magyar nemzeti kisebbségi kérdésnek az egyoldalú megítélése alá. Nem. Ezek sokkal dinamikusabb viszonyban vannak egymással. Az más kérdés, hogy idõnként nagy csalódással veszem én magam is tudomásul, hogy az ígéret az ígéret marad. Hát gondoljunk azokra a várakozásokra, amelyeket a Tariceanu kormányhoz kötõdtünk pár évvel ezelõtt, hogy milyen törvények fognak majd megszületni Romániában ennek kapcsán és hát látjuk, egyébként csalódva látjuk, hogy ezek a törvények nem születnek meg.

 

De nagyon örülök annak, hogy Szlovákiával tudtunk találkozni. Elkedvetlenítõ és megmagyarázhatatlan volt, hogy 2003-at követõen nem volt magyar – szlovák kétoldalú hivatalos találkozó. Kérem szépen, ez járhatatlan út. Járhatatlan. Muszáj találkozni. És akkor is muszáj találkozni, hogyha kiderül, hogy Malina Hedvignek igaza volt. És akkor is kell találkozni, hogyha más derülne ki. Mert találkozni kell. Tárgyalni kell. És egyenesen kell egymással beszélni. Lehetetlen állapot, hogy a magyar miniszterelnök többször találkozik brit, vagy olasz kollégájával, mint a szlovákkal. Ilyet nem lehet.

 

Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek itt vagy ott viták. Hát persze hogy vannak. Nem akarok profán lenni, de hát a hétköznapjaink tele vannak vitával. Hát persze, hogy vannak viták országok között. De ennek egyetlen egyfajta megoldása létezik, az, hogy azt mondjuk, hogy ma legalább látunk három olyan kérdést, amelyben együtt mûködünk. Ötben nem. Ebbõl négyet nem is teszünk asztalra, mert csak összevesznénk rajta. És nyugodtan el kell mondani a sajtónak, hogy azért nem tárgyaltunk róla, mert csak veszekedtünk volna, veszekedni meg nem akarunk. Arról a három kérdésrõl beszélünk, amelyrõl tudunk beszélni. Pont.

 

És a tekintetben mindenképpen nagyon pozitív és tele vagyok jó érzésekkel, hogy sikerült feltörni ezt a sok éves hallgatást.

 

Ami elõttünk van, az elég sûrû. Hamarosan Budapestre látogat Németország kancellárja és a Francia Köztársaság elnöke. A következõ hetekben ide várjuk Bosznia-Hercegovina miniszterelnökét és reményeink szerint Szerbia miniszterelnökét. Szeptember elején kínai magyar évadot nyitunk meg Pekingben és Sanghajban, véglegesítés elõtt áll a norvég látogatás és egy balti körút. Észtország, Lettország és Litvánia. Folytatjuk a közös kormányülések gyakorlatát, a közös szlovén – magyar, magyar – szlovén kormányülés az idei õsz fontos eseménye. Már csak azért is fontos ez, bár az egybeesés az majdnem annyira véletlen, mint tudatos, mert Szlovénia adja az EU elnökségét a következõ fél évben. Nekünk pedig fontos lesz, egy csomó tapasztalat miatt. Aztán lesz majd informális csúcs, a szokásos EU-s történetek.

 

Jövõ évben jönni fog India, jönnek majd az arab országok is, de ne menjünk messze.

 

Hadd fejezzem be ott, ahol elkezdtem.

 

Hölgyeim és Uraim.

 

Nagy szükségünk van Önökre. Nem egyszerûen a kormánynak. A kormánynak természetesen. Az országnak. Megpróbáltam megosztani a dilemmáinkat is, azt szeretném önöktõl kérni, hogy segítsenek, hogy mélyebb, pontosabb elemzésekkel Magyarország hatékonyabb választ tudjon adni, aktív kezdeményezõ politikát szeretnénk. Egy olyan ország, amelynek arra van ambíciója, hogy megújítja önmagát, egy ilyen országnak kell, hogy legyen csatlakozó ambíciója, hogy folyamatosan megújítsa ehhez csatlakozó és ezt is szolgáló külpolitikáját. Külpolitikáját és biztonságpolitikáját.

 

Ebben várom az Önök támogatását és együttmûködését.

 

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.