Gyurcsány Ferenc miniszterelnökGyurcsány Ferenc miniszterelnök

Ma – 2007-05-21 – a Parlament rendes ülésén Gyurcsány Ferenc miniszterelnök napirend elõtt szólalt fel, amiben a rendõrség egészét vette védelmébe. Beszédét szokásunk szerint szószerint közöljük:

 Gyurcsány Ferenc miniszterelnökGyurcsány Ferenc miniszterelnök

Ma – 2007-05-21 – a Parlament rendes ülésén Gyurcsány Ferenc miniszterelnök napirend elõtt szólalt fel, amiben a rendõrség egészét vette védelmébe. Beszédét szokásunk szerint szószerint közöljük:

 

Látom, hogy sokakat vonz a lehetõség, hogy a rendõrségnél az elmúlt napokban, hetekben történtek kapcsán bombasztikus kijelentéseket tegyenek. Mégis óvnám magunkat ettõl. Óvnám magunkat attól, hogy egy szóval, egy mondattal, egy rövid ítélettel próbáljuk meg összefoglalni és leírni mindazt, amit gondolunk, hogy mi is történt, és mi van mögötte.

 

Azt tapasztalom, hogyha azt kell jellemezni, aki nekünk fontos, akkor általában cizellált, hosszú mondatokban mondjuk el a véleményünket, ügyelünk az árnyalatokra. Aki pedig nemcsak, hogy nem fontos, hanem perben vagy haragban vagyunk, vagy szándékaink támadóak, akkor ilyenkor az ítéletünk egy-egy markáns szó, egy kemény kifejezés. Én azt gondolom, hogy a Magyar Köztársaság rendõrsége – bármi is történt az elmúlt hetekben vagy hónapokban – megérdemli azt, hogy okos, körültekintõ, elemzõ mondatok után mondjunk véleményt. Nem azért, hogy se hús, se hal, egyrészt-másrészt alaptalan véleményünk legyen, hanem azért, mert felelõsségünk van a magyar rendõrségért, és felelõsségünk van Magyarországért. És azt gondolom, hogy az ország vezetõinek tudatában kell lenniük azzal a felelõsséggel, hogy Magyarországon a közrendet, a közbiztonságot – nem kizárólag, hanem mások mellett – akkor és azzal együtt lehet fenntartani, ha a közbizalmat élvezõ, jól felkészült és az eljárásban a jogszerûséget meggyõzõdéssel szolgáló rendõrséggel rendelkezik.

 

A rendõrség harmincegynéhány ezres állománya, belsõ tagolt viszonyai egészen biztosan sokfajta képet mutatnak. Nagyon sok mindenre találunk példát. Nyilván azon is múlik, hogy ki milyen példát talál, hogy milyen szándékkal keresi a példákat. Kifejezetten zavarna, hogyha akár egyetlen tisztességes, jól felkészült, testületének és hazájának elkötelezett, azt szolgáló rendõr úgy érezhetné a mostani, idõnként felpaprikázott hangulatú vitákban, hogy elvitatják tõle tisztességét, felkészültségét és a haza szolgálatát. Ezért aztán, bár nyilvánvalóan be lehetne kerülni a legolvasottabb lapokba és a legnézettebb tévémûsorokba egy-egy jól irányzott verbális horoggal, egy-egy brutális kijelentéssel, mégis azt mondanám, hogy van ennél fontosabb: megõrizni a józanságot és megõrizni a tisztességet akkor is, hogyha bonyolult, nehéz és ellentmondásos helyzettel kerülünk szembe.

 

A rendõrséggel kapcsolatban két dolog szokott kritikára okot adni. Az egyik, ha a rendõrség nem mer élni azzal a felhatalmazással, amivel rendelkezik. A másik, hogyha túlterjeszkedik ezen a felhatalmazáson. Mondhatom egyszerûbben is: ha a rendõrség nem él a jogával, vagy ha a rendõrség visszaél a jogával. Mind a kettõ hiba. Úgy látom, hogy az elmúlt idõszak konkrét, egyedi eseményeiben találtunk olyan példát, amely inkább az egyikre, meg olyan példát, amely inkább a másikra utal.

 

Nagyon sokan kérdezték az elmúlt napokban, hogy mért kellett ilyen határozottan közbeavatkozni a kormánynak, mért kellett elfogadni a miniszter lemondását, és mért kellett felmenteni rendõri vezetõket? Mért kellett ezt most megtenni, hogyha nem tettük meg õsszel? Így szól a kérdés. Hadd válaszolják a lehetõ legegyszerûbben. Azért, mert a rendõrség õsszel védte a rendet, az elmúlt hetekben pedig egyes cselekményekben és egyes esetekben sértették a rendet. Ez két nagyon különbözõ dolog. Azért, mert õsszel a rendõrség egy rajta kívül álló politikai, hatalmi küzdelemnek vált sokadik szereplõjévé. Ha nem értenék félre, akkor azt mondanám, hogy a lényeget tekintve mellékszereplõjévé. Most pedig az erkölcsi, jogi megbillenésnek fõszereplõje volt. Ez nagy különbség. Aztán, hogy még tovább menjek, azt mondom, hogy õsszel alapvetõen a meggondolatlan, helyenként ellenzéki támogatást élvezõ, szélsõséges magatartás ártott a rendõrségnek, most pedig önmaga önmagának. Ez nagyon különbözõ dolog. Õsszel meg kellett védeni a rendõrséget egy méltatlan, politikai természetû támadástól, most pedig fel kellett hívni a rendõrségnek a figyelmét arra a felelõsségre, amelyet egy pontig osztatlanul csak õ képvisel.

 

De hozzátennék azért még valamit. Nagy hiba lenne, hogyha azt gondolnánk, hogy az egyes jelenségekbõl lehet következtetni a rendõrség egészére. Ezt a hibát követte el szerintem õsszel nagyon sok, nyilvánvaló politikai szándékkal rendelkezõ ellenzéki politikus. Ez hiba. De hiba lenne a másik fele is – nem akarok itt mély elemzésbe belemenni, de a rendõrség megér ennyit -, hogyha nem vennénk észre, hogy egyedi események mögött ott állhat egy sajátos szervezeti magatartás, kultúra és mûködés. Azaz mindig meg kell nézni, hogy mi a viszony az egyedi történés és a testület egészének mûködése között. Ez bonyolult dolog, nem alkalmas arra, hogy egy mondatban, vagy egy szóval elintézzük. Azzal együtt is igaz, hogy ami az elmúlt hetekben történt, az együtt alkalmas volt arra, hogy a rendõrségbe vetett közbizalom megrepedjen.

 

Nagyon érdekes egyébként, hogy hogyan ítélnek a közemberek, a hétköznapok emberei. Bár nem gondolom, hogy mindig és minden alkalommal a szerint kell csinálni a politikát, és úgy kell dönteni, hogy az adott pillanatban éppen mi a többségnek a véleménye, mert ez nagyon sokszor félre is vezethet. Bár, ebben a konkrét esetben, azt hiszem, hogy az embereknek az ítélete, ha úgy tetszik, az orra nagyon jól mûködött. Õsszel valamennyi felmérés szerint a túlnyomó többség a rendõrség pártján állt, és azokkal nem értettek egyet, akik támadták a rendõrséget. És azt mondták, hogy igaza van a kormánynak, amikor nem engedi meg, hogy hatalmi célokkal rendelkezve nekimenjenek ennek a rendõrségnek. A rendõrség megerõsítést kíván és védelmet. Ezt tettük. Most meg, azt hiszem, hogy a többségnek igaza volt akkor, amikor pár nap után azt mondta, hogy lehet, hogy egyik-másik nem pont olyan, mint amilyennek elsõ látásra kinéz, de ahogyan ez történt, az megingatott bennünket abban, hogy vajon a rendõrség mindig bennünket szolgál-e. És hogyha megingott a közbizalom és azt helyre kell állítani, akkor annak egy pont után az fontos feltétele – nem egyetlen és nem az utolsó, van sok minden más is -, hogy az ember azt kérje a rendõrség irányításáért felelõs legbefolyásosabb, legnagyobb hatáskörrel rendelkezõ vezetõktõl, hogy engedjék át az irányítást, az átépítkezést másoknak, ezzel segítve a közbizalom helyreállításának bonyolult folyamatát.

 

Hogy a háttérben pontosan mi van, azt gondolom, érdemes lesz a következõ hetekben végiggondolni. Talán nem tanácsos, mégis azt mondom: nincs igaza azoknak, akik csak rendõrségen belüli okokat keresnek. Az is van. De nem lehet azt mondani, hogy a rendõrség csak tükörképe mindannak, ami kívül zajlik, ezért nem is kell vele foglalkozni. Mi történt az elmúlt jó néhány évben Magyarországon, mi történt a rendõrség környezetével, az egymást követõ kormányok mit tettek jól és mit tettek rosszul – talán érdemes föltenni ezt a kérdést is. Talán érdemes megvizsgálni, hogy mit ártott a rendõrségnek, hogy a rendõrség szerepére vonatkozóan nemcsak, hogy megingott, mondjuk úgy, az elmúlt õsszel a korábban alapvetõen konszenzust élvezõ közös ítélet, hanem kettészakadt.

 

Nem szeretném eltúlozni, de muszáj azt mondanom, hogy számomra nem kétséges, hogy ha egy testületrõl hónapokon keresztül azt állítják és azt mondják, hogy nem a hazáját, nem a demokratikus Harmadik Köztársaságot szolgálja, hanem a politikai bûnnek a szolgáló leánya, hogy a diktatórikus szándékok szolgáló leánya, akkor ez a rendõrség büszkeségének, önbecsülésének nemcsak, hogy nem tesz jót, hanem megingatja a rendõrséget. Azt láttam, hogy tudatos és félreérthetetlen szándék vezetett nagyon sokakat az elmúlt õsszel, hogy az egyébként, azt gondolom, hogy alapvetõ feladatainak tisztességesen megfelelni kívánó rendõrségrõl szégyenbizonyítványt állítsanak ki. Rendõrállamot kiáltottak és megbélyegeztek egy egész testületet. Nem arról beszélek, hogy az intézkedések során történtek-e jogsértések. Ma már azt valószínûsíthetjük, hogy egyes esetekben igen. A rendõrség egészérõl beszélek. Arról beszélek, hogy micsoda felelõsség egy testületrõl ilyen módon véleményt mondani. És hadd tegyek hozzá még valamit: most már ott tartunk, hogy a legnagyobb ellenzéki párt hét végén kiadott programnyilatkozata, amelyet frakcióvezetõ úr jegyez, a következõképpen szól egy mondatában. Szó szerint fogok idézni: "A hatalom pedig hideg politikai racionalitással, erkölcsileg cinikus módon még az október 23-i Fidesz nagygyûlést is szétverette rendõrségi eszközökkel." De kérem, de kérem! Erre még a lehetõ legnyugodtabban is azt mondja az ember, hogy ez nem igaz! Ugye tudjuk, hogy ez nem igaz? Mondják, mire jó ez? Mondhatom egyszerûbben is: ugye tudják, hogy ez olyan hazugság, amelynek a mocska sajnos sokkal messzebb fröccsen, mint az gondolná, aki ezt a hazugságot elmondja, vagy leírja. Mondják, mért kell azzal vádolni a magyar rendõrséget több hónapos távlatból is, hogy széjjelverte egy politikai párt elõre bejelentett és törvényesen megtartott tüntetését? Napnál is világosabb, hogy aki ezt írja, az nem mond igazat. A napnál is világosabb, hogy itt valakik bele akarják törölni a lábukat a magyar rendõrségbe. Persze, ezzel nem állítom azt, hogy a konkrét események és cselekedetek ilyen megjegyzések által felmenthetõek. Ugyan, dehogy! De azt állítom, hogy akinek fontos Magyarország és fontos a rendõrség ügye, az tízszer meggondolja, hogy ilyet leír-e egy hivatalos dokumentumban, és legkésõbb a tizedik meggondolás után elszégyelli magát, és azt mondja, hogy: Na, ezt már nem, ennyit nem ér meg a politikai érdek. És például azért sem, mert a szóban forgó fejezet úgy fejezõdik be, hogy ma már csak a rend, az õszinteség és a hitelesség menthet meg bennünket. Ez valóban megmenthetné a szóban forgó pártot. Egy nagy baj van: hogy nem õszinte, és ezért nem hiteles. Ahhoz pedig, hogy a rendre tudjunk vigyázni, kell a rendõrség, azért nem kellene ilyen módon bántani.

 

Végül, még ha talán nem is tanácsos, hadd mondjak egy pár mondatot azokról, akinek a felmentését kezdeményeztem, mert azt gyanítom, hogy ilyenkor az illik, hogy átkokat szórunk azok fejére, akiket felmentettünk. Én pedig nem így gondolom. Én azt gondolom: Bene fõkapitány úr és Gergényi fõkapitány úr éveken keresztül szolgálta a hazáját. Azt gondolom, hogy jó rendõrök kívántak lenni és alapvetõen jó rendõrök voltak. Azt gondolom, hogy bármit megtettek volna a testület védelme érdekében és bármit megtettek volna a hazájukért. Az adott és szóban forgó ügyekben – figyelmeztetek még egyszer, egyik-másiknak olyan zavaros a környezete, hogy nem csodálkoznék, ha egyik vagy másik esetben kiderülne, hogy a tény rendkívül messze esik a vádtól – nem mutatható ki a közvetlen felelõsségük, de kimutatható a vezetõi felelõsség, hiszen õk közvetlenül felelõsek a testületért. Így szól a rendõrségi törvényünk.

 

És nemcsak, hogy ellentmondásosnak nem gondolom, hanem az egyetlen helyén való magatartásnak hiszem, hogy megköszönjem a felmentett rendõri vezetõknek azt, hogy lényegében egész pályájuk során szolgálták Magyarországot, és vezették a rájuk bízott szervezeti egységet, az állományt. Azért, mert – még hogyha van is vitánk, és hogyha egy ilyen szituációban elválnak az útjaink – érteni kell, hogy még ilyenkor is szükségünk van egymásra. Ezek az emberek, azt gondolom, hogy az adott szituációban nem kerülhették el a felmentést, de az adott szituációban is megérdemlik a köszönetet. Köszönöm nekik!

 

És hadd mondjak még egy mondatot Petrétei József miniszter úrról, aki tegnap benyújtotta lemondását. Talpig becsületes és tisztességes embernek gondolom Petrétei Józsefet, olyannak, aki kiváló jogtudósként mindig az alkotmányosságot, a demokratikus állammûködést védte. Lehetett rá számítani. Elmondhatom önöknek itt, hogy amikor egy évvel ezelõtt felkértem arra, hogy vezesse ezt a minisztériumot – azt a minisztériumot, amely már nemcsak igazságügyi minisztérium, hanem a rendészet is hozzá tartozott -, sokat beszélgettünk arról, hogy vajon az õ habitusa mennyire alkalmas erre. Én két dologgal érveltem. Az egyik maga a rendõrségi törvény, amely lényegében alig ad közvetlen beavatkozási lehetõséget a miniszternek, viszont nagyfokú önállóságot ad a rendõrségnek. És mindig azt mondtam: Soha nem fogom azt megengedni, hogy azt történjen, miniszter úr, hogy ha baj van, akkor majd Téged fognak elõvenni, hogy mért nem avatkoztál be, hiszen a Te dolgod. Ha meg egyébként beavatkozol, akkor pedig azt fogják kiáltani, hogy a politika beavatkozik a rendõrség dolgába. Ezért egyetlen egy dolgot tudok Neked mondani: meg kell tartani a rendõrségi törvény betûit és szellemét. És azt mondtam neki, hogy: Látva az elmúlt éveket, látva az elõzõ struktúra mûködését a korábbi miniszter mûködését, azok a képességek és az a fajta erõs, demokratikus elkötelezõdés, ami a Tiéd, az ehhez elég lesz.

 

De valamit nem tudtam, valamit nem tudhattam, és ez nem Petrétei Józsefrõl szól, ez Magyarországról szól. Azt nem tudtam, hogy a legnagyobb ellenzéki párt, miután másodszor is elveszíti a választásokat, politikai poklot kíván csinálni az országból. Ezt nem tudtam. Nem tudtam, hogy idáig merészkedik, és nem tudtam, hogy alapvetõen meg fog változni az a közhangulat és az a társadalmi szituáció, amelyben a rendõrségnek teljesíteni kell a feladatát. De nyugodtan mondhatom – akár még Boross Péter volt miniszterelnök úrnak is, aki korábban belügyminiszter is volt, s akit egyébként erõs vezetõnek tartottak -, hogy azokban a szeptemberi napokban, amikor egy politikai párt legitimálta az utcai zavargást, mi több, azt mondta, hogy bármit lehet, mert semmi nem drága, volt-e közülünk bárki, aki az elsõ éjszakát – amire nemcsak a rendõrség, nemcsak az ország, de azt gondolom, hogy egyikõnk sem volt igazából felkészülve – meg tudta volna oldani?

 

Végig fogunk menni ezen az úton. Kezdeményezni kell változásokat. A személyi változások nem oldják meg ezt a kérdést, az egy feltétel. Végig kell gondolni: mit csináltunk jól, és mit csináltunk rosszul? Nem fog leesni az ujjamról a gyûrû, hogyha az fog kiderülni, hogy az elmúlt 5-6 évben is voltak hibás döntések. De egy dolgot kérek, mert ez a kötelességem: rövidtávú politikai haszonlesésre ne ezt az ügyet szemeljék ki magunknak, van elegendõ. Ha valaki kicsinyes akar lenni, talál hozzá területet. Ebben inkább a nagyszerûséget és a nagyvonalúságot ajánlom, kellõ elkötelezettséggel, a hazáért és a köztársaságért.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük