Az úr vidáman félrenézett, mikor minket egymásnak adott. Felnéztem a macskakövek közűl, ablakodból fények zuhantak rám. Ha otthon voltál, kulcsra nem zártad, ajtód nyitva várt, engem is, mást is. A kockás irka, az üzenő, a ceruza madzagja lebbent, nyitottam az ajtót.

Az úr vidáman félrenézett, mikor minket egymásnak adott. Felnéztem a macskakövek közűl, ablakodból fények zuhantak rám. Ha otthon voltál, kulcsra nem zártad, ajtód nyitva várt, engem is, mást is. A kockás irka, az üzenő, a ceruza madzagja lebbent, nyitottam az ajtót.

 A szomszéd gangon a fiatal nőket figyelted, rohantak a gyerekeik után naphosszat, és jól látszott a mellük. Elmosolyodtál, egy platánfa lógott a képbe, termetéért, de makacs kitartásáért is dicsérted. Elmentek már a feketerigók, de ő bölcsen élni akart. A szomszédok mind tudták, hogy író vagy, láttak is a tévében, ott volt egy tisztára ugyanolyan pali, második emelet, tizenhét. Már ott ültem a konyhában, mángorlók, sütőtepsik között, édesanyád használta őket. Csókoltál, jó volt, úgy vezettél a birodalmadba, gyengéd határozottan, kávét, cigit kérsz-e.
     Rádiós magnó, Kalyi Jag, a fiad Mozartot játszik, Petőfi, Kossuth, tízórás hírek. Megjöttem már, megjöttem, vég nélkül nem késhetek. Azt szeretném, örökké várjál, testedet e várásban egye el az idő. Hát nyolcra nem jöttem, sem hétre, de itt vagyok már, itt vagyok, veled vagyok boldog, elkapcsoltad a híreket. Elmesélted nekem, mi történt a világban, mit mondtak a rádióban és hogyan volt amögött, ha volt.
     A cigi, a cigi, a cigi. Symphoniát szívtál, mint az apád, a háború vége és a forradalom között nem volt, azután megint. Október 24-én az amerikai újságírók Philip Morrist dobáltak ki a Duna szálló ablakaiból. Aki a Rádiónál túlélte, majd mindet lemészárolták a Lánchídnál, vagy százhúsz embert, amikor hazaestél, megpróbáltad elszívni a csomagodat, nem az amerikaiakon múlott, valahogy nem ízlett, elnyomtad. Később Sophianét is szívtál és Harmóniát. Kossuthot és Munkást, alsóbb néprétegek és az ellenzéki értelmiség. Ajándékként kapott Corvinákat, család. Marlborót és Larkot, külhoni élet. Gauloise-t és Gitanne-t, a francia ellenzéki értelmiség is azt szívta. Öngyújtódat bőrtokban tartottad, nyakadban hordtad amulettedet.
     A Rádió, a Lánchíd, a Körtér, a Belváros, a Körtér végkimerülésig. Egy pad alá bújtatok ketten a hídnál, előbb beszélgettetek, mesélt neked a terveiről, ő csak tizenhat éves volt, te húsz. Megsebesült, a nadrágszíjaddal szorítottad el, a tűzszünetben ki akartad menteni, nem volt tűzszünet, minden másképp történt. Soha többé nem láttad, kérdezted, nem ismerték. Visszanyeltem, nem mondtam ki, meghagytam neked a vagy-ot, ahogy kell.
     Hiába a feliratok, ősz végén biztosan tudtad, úgy is történt, márciusban nem kezdtétek újra. Húsz éves voltál, és a következő tavaszon fiatal szíved minden lendületével egyetemi tanulmányaid folytatásába vetetted magad. Valahogy megúsztad a megtorlásokat, hála istennek. Jöttek a nyavalyások a lottózóba, ahol egyetem mellé dolgoztatok, bújni kellett a lottóba, számoltátok a találatokat. Néhányat elvittek, akkor vége, megkönnyebbültetek, azután a fásultság.

Erős kávédat ittam, munkához használtad, sokszor hajnalig dolgoztál írásaidon. Többet bírtál, mint én, a fiatal, örökké írtál, rohantál, ott voltál, csináltad. Bánatod volt, hogy éveid hatvan felé járván, két éjszakát alvás nélkül már nem, csak egyet bírtál. Én meg nagy ágyadon hevertem, reggel elmentél, belealudtam a délelőttbe, az egyetem az várhat, mindennél többet ér a tested szaga az ágyban. Bandi, jó reggelt, csinálj magadnak kávét, törülköző a széken, kulcsot a levélszekrénybe, halljak felőled, csók.
     Figyelj ide, Bandi, van kenyér, hagyma, meg itt vagyok neked én is. Mozartot játszik, hallod, most megint elutazott, előtte elkapták a buszon, megyek, azt intézem. Mire jó egy apa.
     Üzenetek, emlékeztetők, meghívók, vicces levelek, pásztáztam az ajtókereteket sokadjára, valamit mindig találtam, ami előbb nem nyert jelentőséget a szememben, de most, hogy nézem, megcsillant a fényben. A szex jó, mondtad, az egyik legfőbb örömforrás. Időnként tombol ez az újkonzervatív prüdéria, olyankor szinte magába néznie sem lehet az embernek. Meg az utcákon mindenhol ott van ez az olcsó szex, a kereskedelemben és a reklámiparban, amúgy a szex jó.
     Szemem a zászlóra tévedt, mindenki boldog volt, mondtad, magyarok, románok, mind, csak a biztonságisok nem. Ezt a lyukas zászlót hoztam onnan, öngyújtód lángja fellobbant, ezt a lyukas román zászlót, ez nagyon megdobogtatta a szívemet.
     Szépnek láttalak, írjam-e, kedélyes vén voltál, én meg nagyobbacska gyermek. Szemeid ereje legszebb örömöm volt, tőlem azt, amíg éltél, el nem fordítottad. Magadéhoz közelinek tudott kíváncsiságomat szeretted. Mindenestül szerettél, tűrted a szeszélyeimet bölcsen, öt év barátság, ez adatott. Nem hosszú, nem rövid, teljes dolog. Utolsó éveidnek egy szálja voltam, mindkettőnk ajándéka az élettől. Te voltál a legjobb barátom, veled kezdődött az életem, te tanítottál meg szentimentalizmus nélkül emlékezni. Nem hazudni magamnak porosan, fáradtan, csak frissen, mindig egyre frissen.
     Már azt hittem, sohasem tudom megírni ezt a szöveget, de akartam, nagy belső akarásommal akartam. Miért kell az embernek emlékezni, miért kell a virágnak nyílni. Orgonákat kaptam tőled, friss lombokat, rétek minden vadvirágját, és sok csókot. Kész volt egy másik változat, félretettem, utolsó évedet élted.
     Előbb nem hittem közeli halálodat. Egyszer hirtelen megértettem, keserű bizonyossággá vált bennem, hamarabb eljön az már, enyémnél hamarabb, asszonyaid kezéből kiesik a gombolyag.
     Veled szép napokat éltem, betelni alig tudtam, néztem a kezed, a szemed, a ráncokat a szemed körül. Amikor meghaltál, hiába a tudás, beteg lettem. Amikor meghaltál, kihűlt a világ.
     Másokat köszöntöttem a névnapodon, jó halottam, örök drágám. Antikvár vettem egy könyvedet, nyolcvan forint, már majdnem egy éve elmentél, helyrerázódott minden, úgy-ahogy, időnként kattogás a fejemben; mintha kezem nem élne, van és használom, de mégsem; szomorú szív. Így szokott lenni, mondják, bólintok. Amúgy nem is igen mondják, alig beszélek rólad másokkal.

Mintha felhívhatnálak, de nem hívlak, cicázom veled, sokszor úgy érzem, még mindig. Eljátszhatnám, hogy merő szeszélyből, csak épp felnéztem, épp csak, zsákomban bugyi, harisnya, desodor. Gyermekkori rajzaid túlélték a háborút, akárcsak gyermeki éned, ja, kávét, köszi. Persze, hogy rumot bele, urnádra is azt locsoltunk az énekek, a beszédek után. Így akartad, kedves történetekkel így instruáltál minket halálod előtt. Öntöttem a rumot, és itta a föld. Megyek az utcán, és tudom, többé nem hívhatlak.
     A történet azé, aki túlél, sovány vigasz, én írom, ez van. Írni és interjúzni tanítottál. Felvetted a szöveget magnóra, érdekelt, kíváncsi voltál, azokban az években kezdhettetek újra bármiféle társadalmi vizsgálatokat. Az egészet leírtad azután, eredeti dialektusban, hogy a finomságokat érezd, mert az sokszor egy másik nyelv volt, és mindig egyéni nyelvhasználat, nem pont az, amit te beszéltél. Élvezted, jó volt hallanod a mást, nem volt ez a lelkedtől idegen. Azután kiegészítetted, tematikailag rendezted, kerekítetted. Így dolgoztál hosszú éveken át, így születtek a könyveid. Bandi, te több magyar nyelvet ismersz, mosolyogtál, érzéked van hozzá, hallod a sokhangú utcát, a csoport- és rétegnyelveket mind. Néhány szóval jellemzel egy karaktert, és az él. Ez a tudás ki ne vesszen belőled, ez a te nagy erényed, bíztattál.
     Megteszem, amit megtehetek, méltányos próbálok lenni a közös emlékeinkkel, ha volt ilyen; emlékeim kettőnk közül már csak nekem vannak.
     Amikor másodjára nálad jártam, már akkor éreztem, mindig jönni fogok hozzád, csókolsz, fürdetsz, a habba mászol, és én fürdetlek. Unokád lesz, kacsintottál, képzeljem el, veled ez hogy történhetett. Mosolyogtam egy vízivilágból, habos kezemmel mosdattalak. Elvártam, hogy elmeséld, mind a nőket, asszonyokat, akikre tegnap, vagy évek hosszú során néztél. Hivatalosan négy feleség, de több, minap hallgattam a régi meséket. Új történetet is mondtál, egy metróaluljáró, a szokott hangjelzés, egyetlen kvart-közből álló, sunyi kis dallam, egy kék szemű lány. Semmi, semmi, csak felfigyeltem épp, friss és eleven történet, féltékenységemben is köszöntem annak a kék szemű lánynak, neked adott, önfeledt perceit.
     Apád harmincháromban Berlinben fejezte be a régészetet, őt otthon csodálni kellett, és kiszolgálni. Anyádnak abszolút hallása volt, énekesnői tanulmányait Stuttgartban félbehagyta. Kettős nyelvüket, kettős öntudatukat átsöpörte a háború, te már így kaptad azt, ami maradt. Fél századdal később meghitten ismerős szlengszavakat vágytál kihallani egy idegen város kocsmáiban. Születtél Szekszárdon, tucatnyi városban éltetek. Őseid között akadt egy vízimolnár, egyébként protestáns papokról, kántortanítókról, hivatalnokokról, banktisztviselőkről szóltak felmenőid. Magyarok, németek, szerbek, horvátok, tótok adták véredet, talán még mások is.
     A testvéred, első barátod szánkózás közben elhagyta Olgát, a rongybabát, szándékosan, mert féltékenységből. Sok barát sokfelé a világban, de sokat veszekedtél velük, és mennyi boldogító emlék, teljes szíveddel élted az életedet, ahogy kell. Lacit rég nem láttad, de él itt egy kislány, akit te tartottál a keresztvíz alá, jó munkája van, pedig cigány. Akárhány csillagot, ha soknak kötelező, fel kell tennie mindenkinek, tanítottál, van a világban becsület, az ember elvár magától egyet és mást. Népes családod kedves történeteit hallgattam, sok barát, akik a szívedben laktunk. Megtiltottam neked, hogy szerelmednek szólíts, mindketten megkönnyebbültünk.

Nem akartam ezt a kirándulást. Végre volt egy szabadnapom, aludni akartam. Már régóta hívtál, talán az utolsó alkalom, hogy ne sértselek meg. Nem indultam el reggel, nem jött a vonat, nem jött a busz, a szomszéd falu állomásáról egy kislány vitt át kocsival. Tizennyolc éves, érettségi előtt egy nappal, terveket mesélt, reálisan és várakozóan. Száguldottunk az autóval és cigarettáztunk. Sütött a nap, aznap csak abban a félórában. Nem voltam fényes, ragyogó, kopott kedvemet cipeltem a zsebemben. Mari, a feleséged is észrevette, használt magamat vittem nektek. Nem nagyon ment a beszélgetés, miért így, miért ilyen későn. Kijöttetek volna elém, rossz volt a telefon, a városban már nem volt időm, a faluban rossz volt a telefon.
     Jól vagy, mondtad, fájdalmak időnként. Köd ereszkedett a völgyre, fáradtan bukott bele a nap. Rohantak a macskák, kinyomták egymást a tál mellől. Nevük is volt, felhívhatnám Marit, hogy megkérdezzem, de később, később majd megkérdezem. A szomszéd gyerekek leszaladtak a meredélyen, megcsillant a víz a leveleken. Az utolsó egy évben minden találkozásunkról tudtam, hogy a maga nemében az utolsó. Nem kellett kimondani, magamban sem, elemi tudásom volt ez. Marit sem kérdeztem mikor, nagyjából tudtam. Akkor a macskák mind elmennek majd, fel a szomszéd házakhoz. Szürkeség volt az agyamban, fényleni kellene, mint a nap, ez az egyik utolsó találkozásunk.
     Nem voltam mindig melletted, egyszer jókor mentem, máskor nem, ha elmentem egyáltalán. A kórházban megfogtam a kezed, mély kút volt ott, felrántottalak onnan, mindig egy-egy percre. Olyasmiről beszélgettünk, mint máskor, de vesztett a beszéd többértelműsége, fásultságunk és kétségbeesésünk hangunkban elnyomta az életet. A hangsúlyok, a képek, mind szimplák lettek körülöttünk.
     Egy katonatiszt költözött a szomszédotokba, nem sokkal a háború után, melyik vidéken, nem tudom már. Kilenc éves voltál. A szüleid ebédet adtak neki olykor. Ismerte az összes fák, növények neveit, ez bodza, ez hárs, ez akác. Az állatokat is, az erdőt. Nyugodt volt, mindenen túl, jól érezted magad mellette, szerették az állatok, az erdő. Azután meghalt, és te többé nem féltél a haláltól, félelmedet magával vitte, szeretett. Többször elmesélted ezt a történetet mindkettőnk bátorítására, még a jobb időkben.
     Az utolsó évben álmodtál a halállal, előtte alig. Akkor többünknek elmesélted, mit is, nem emlékszem a történetre, egyszer úgy mesélted, kínos, rossz élmény volt, máskor fényes, világos élménynek mondtad.
     Úgy mentél el, mindent elrendeztél magad körül. Utolsó heteidig megtartottad magad, még értetted a világot. Telefonban hallottam utoljára a hangod, akkor nem gondoltam, így lett, nyár volt, és én szeretem a nyarat, te is szeretted. Hívjál, Bandi, találkoznunk kellene, jó, hívlak.
     Mari hívott késő délután a munkahelyemen, már nem volt benn más, hánytam. A végén elveszítetted az eszméletedet, nem szenvedtél már, előtte meg annyit, bírni már nem lehetett. Nyár volt és szomorú voltam, néha meg nagy nyugalom költözött a szívembe, készültél, nem slendrián módra történt ez veled. Magam sem tudom, higgyem-e, nem-e. Láttalak kétségbeesve, de nem láthattam a mélyire. A történetek igyekeztek előkészíteni a népes család tagjait és a barátokat. Az új lakás, tudtad, a költözködés kettős. A spanyol út már nem fért bele, és mi már nem találkoztunk, mert én még akkor is cicáztam veled, nem hívtalak, akartam, hogy nagyon várj.

Az eredeti megjelent: Prae online folyóiratban:

http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200002/207_harangi.html

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük