Hogyan újulhat Meg A Katolikus Egyház A Botrányok Okozta Válság Után?

Az egyház válsága mindig a szentek válsága. Az évszázadok során sajnos sok botrány fordult elő, de Isten mindig támasztott szenteket, akik visszavezették az egyházat igazi önmagához. A közelmúltban kibontakozott válságot sem elég törvényi szabályozással, szűrővizsgálatokkal, jóvátétellel kezelni. Az egyház igazi „válságmenedzserei" ma is egyedül a szentek.

A szentek példájából sokat tanulhatunk arról, hogyan viszonyuljunk krisztusi módon az egyház előtt álló mai kihívásokhoz.

Szent Josemaría Escrivától, az Opus Dei alapítójától három dolgot tanulhatunk. A spanyol szent egyik alapvető tanítása, hogy a szentséget – papoknak és híveknek egyaránt – a nyilvánosság előtt éppen olyan hűségesen kell élni, mint a rejtekben. A mai válság egyik legfőbb jele ennek az egységnek a hiánya: számos, szónokként vagy karizmatikus ifjúsági lelkipásztorként elismert pap kettős életet élt, és titokban visszaélt a rábízottakkal. Ha pedig a pap engedményeket tesz, hol tükrözi Krisztust, hol nem, akkor nem csoda, ha sokan erkölcsi szakadékba zuhannak.

Szent Josemaría az igazi papi testvériség fontosságát is gyakran hangsúlyozta. A papoknak szükségük van egymásra; Krisztus azért küldte őket kettesével, mert azt akarja, hogy segítsék egymást. Fontos kötelességük a szeretetből fakadó testvéri figyelmeztetés, ha a másik letér a krisztusi útról. E testvéri közösség felbomlása bizonyosan szerepet játszott a válság kialakulásában; újjáépítése fontos feladat.

Szent Josemaría harmadik üzenete az őszinteség fontossága. Krisztus és a Sátán harca az emberi lélekben az igazság körül forog, hiszen Krisztus az Igazság, aki megszabadít, a Sátán pedig a hazugság atyja. Az apostolok minden gyarlóságuk ellenére őszinteségüknek köszönhetik, hogy hűségesek maradtak – mondja. A pedofilbotrányban az őszintétlenség különféle formái jelentkeztek: a papok hazudtak áldozataiknak, a hivatalok áltatták a családokat. Mindezzel lejáratták az egyházat. A bűnök őszinte megvallása és az igazság kimondása tehát az egyház gyógyulásának elengedhetetlen feltétele.

A szentek nemcsak az egyház, hanem az egész társadalom számára példát adnak a kiskorúak megrontásához való helyes hozzááállásra. Mkasa József, Sebuggwawo Dénes és Lwanga Károly ugandai vértanúk azért haltak meg, mert fiatalokat védtek a testi meggyalázástól.

Az 1884-ben trónra lépő Mwanga király udvarmestere, a keresztény Mkasa észrevette, hogy a király homoszexuális vonzalmat táplál apródjai iránt, és molesztálja őket. Úgy érezte, nem maradhat tétlen a bűnnel szemben: különféle trükkökkel próbálta védeni a fiatalokat, valahányszor a király „értük küldetett". A király, amikor rájött, haragjában kivégeztette. Dühében, amiért a keresztény vallás elítéli a kultúrájában egyébként elfogadott aktív homoszexualitást, néhány hónap múlva Sebuggwawo Dénes katekétát maga szúrta le lándzsával, később Lwanga Károlyt és 26 apródot kegyetlen kínzás után élve elégettetett.

E hős vértanúk bátorságra, a bűn gyűlöletére és a teljes önfeláldozásig menő szeretetre tanítanak, de történetükkel kapcsolatban még két dolgot érdemes megjegyeznünk. Az egyik, hogy Mwanga király nem egyházi személyiség volt. Tény, hogy a pedofília színtere napjainkban sem elsősorban az egyház, amint azt a média tévesen sugallja. Minden becsületes embernek fel kell tehát lépnie ellene az iskolákban, intézetekben és minden olyan helyen, ahol a kiskorúak szexuális zaklatása magasabb arányban fordul elő, mint az egyházban.

A másik, hogy Mwanga király 16 évesen lépett trónra, és 18 éves volt, amikor kivégeztette a vértanúkat. Vagyis tizenévesen nála csupán néhány évvel fiatalabb fiúkat rontott meg, ám ennek következményei nem kevésbé tragikusak, mint ha idősebb ember az elkövető. Ha mai társadalmunk valóban fel kíván lépni a kiskorúak szexuális zaklatása ellen, akkor is meg kell tennie ezt, ha fiatalok követik el gyengébb osztálytársak vagy alsóbb évesek kárára. Sok helyen sajnos szemet hunynak az ilyen magatartás fölött.

Az ugandai vértanúk életüket áldozták tiltakozásul az ellen, hogy fiatalokat ilyen módon kihasználjanak. Közbenjárásukra képesek leszünk követni példájukat: önfeláldozó bátorsággal gyűlölni a bűnt és szeretni a fiatalokat.

Mérhetetlenül fájdalmas, amikor egy Istennek szentelt férfit, aki nemcsak szavaival, hanem egész életével az evangéliumot igyekszik hirdetni, képmutatással és a leggyalázatosabb bűnök elkövetésével vádolnak meg. A legpéldásabb életű pap számára is, akinél nyilvánvalóan nevetségesek az ilyen vádak, végtelenül kellemetlen és megalázó, ha hívei, családja, paptestvérei, a rendőrség vagy a közvélemény előtt bizonygatnia kell, hogy nem molesztált gyermekeket.

Még megalázóbb, ha az előzetes egyházi vizsgálat hitelesnek – azaz lehetségesnek, nem pedig igazoltnak – ítéli a vádat, ezért túlzott elővigyázatosságból azonnal eltávolítják a papot a plébániáról, eltiltják az egyházi viselettől és a nyilvános papi tevékenységtől. Sokszor évekbe telik, míg az illető tisztázni tudja magát, s közben fényképe és neve ott díszeleg az újságok címoldalán, a televízióban, az internetes oldalakon, mindenütt a kiskorúak megrontásával összefüggésben. Noha polgárilag is, egyházilag is megilletné az ártatlanság vélelme, a valóságban legtöbben bűnösként kezelik mindaddig, míg ártatlansága be nem bizonyosodik.

Fontos hát, hogy krisztusi módon tudjunk válaszolni a koholt vádakra. Létkérdés maguk az alaptalanul megvádolt papok számára, de fontos minden papnak és papnövendéknek, aki nem tud szabadulni e vádak gondolatától, és azóta kicsit másként viselkedik, hogy a gyanú árnyéka se vetődhessen rá; s végül mindazoknak, akik számára fontosak a papok. A szentek, akiktől e tekintetben is tanulhatunk: Szent Gerard Majella (képünkön), Páli Szent Vince és Vianney Szent János.

1754-ben egy Neria Caggiano nevű nő paráznasággal vádolta meg Szent Gerard 28 éves redemptorista testvért. A nőt elbocsátották szerzetesi közösségéből, és így akart bosszút állni azon, aki előzőleg beajánlotta. A rendalapító, Ligouri Szent Alfonz felelősségre vonta Gerard testvért, de ő néma maradt, mert nem akart vádlójáról rosszat mondani. Az elöljáró erre minden külső kapcsolattól, a lelkipásztorkodástól, sőt a szentáldozástól is eltiltotta. Gerard vádlója megtéréséért ajánlotta fel szenvedését, és az isteni gondviselésre bízta magát. Néhány hónap múlva Neria súlyosan megbetegedett. Az ítélettől tartva levélben vallotta meg Ligouri Szent Alfonznak, hogy a vád hamis volt. Az elöljáró boldogan engedte el a fiatal testvér összes büntetését. Szent Gerard a gondviselésbe vetett bizalmával nemcsak szűk közössége, hanem az egész egyház számára példát adott; ő a megrágalmazottak védőszentje.

Páli Szent Vincével is hasonló eset történt. Fiatal pap korában megvádolták, hogy ő tulajdonította el a szállásadójától eltűnt komolyabb pénzösszeget. Szelíden tiltakozott, de nem tudta bizonyítani ártatlanságát. Még a barátai közül is sokan elhitték, hogy ő a tettes. De Vince csak azt mondogatta: Isten tudja, mi az igazság. Hat évvel később egy másik rablásért elkapták a tolvajt, aki bevallotta korábbi tettét is, amellyel ártatlanul Vincét gyanúsították.

A szentek akkor is mélységesen tudtak bízni Istenben, amikor alaptalan vádakkal illették őket. Szent Josemaría Escrivà, amikor megrágalmazták, így imádkozott: „Uram, ha te nem ragaszkodsz a jó hírnevemhez, én ugyan miért ragaszkodnék hozzá?" Bizakodtak, hogy az igazság kiderül, akár e világon, akár odaát, s addig is felajánlották szenvedéseiket vádlóikért.

Vianney Szent János kicsit másképpen reagált a vádaskodásra. Amikor ráfogták, hogy teherbe ejtett egy fiatal nőt, megbocsátott rágalmazóinak, imádkozott értük, de azt is világosan látta, hogy a rágalom nemcsak a saját jó hírét veszélyezteti, hanem a papságot is lejáratja. Ezért fellépett ártatlansága védelmében. Hasonlóképpen tett a közelmúltban az igaztalanul megvádolt Joseph Bernardin chicagói és George Pell sydney-i bíboros érsek is, egyrészt a papság bemocskolása ellen, másrészt azért, hogy elvegye a rágalmazók kedvét a további hangulatkeltéstől. De bármilyen legyen is a kifelé megnyilvánuló stratégia, a belső hozzáállás, amelyre Isten valamennyi papját hívja, nem lehet más, mint az Istenbe vetett tökéletes bizalom.

Goretti Szent Mária élete hatalmas erejű példa és útmutatás az ártatlanul szenvedők és hozzátartozóik számára.

1902-ben az akkor 11 éves Mária a Rómától délre fekvő Ferriere di Concában élt. Apja halála után anyja egyedül nevelte hat gyermekét. Míg anyja és testvérei a földeken dolgoztak, Mária otthon kistestvérére vigyázott, főzött, takarított. A szomszéd húszéves fia, Alessandro szemet vetett rá, és megpróbálta rávenni, hogy vele háljon. Többszöri hiábavaló próbálkozás után egy nap erőszakkal a hálószobába kényszerítette a lányt. Mária kiáltozott, hogy ne kövessen el bűnt, mert el fog kárhozni. A fiú erre fojtogatni kezdte. Látva, hogy a lány nem adja meg magát, tizennégy késszúrással megsebesítette, majd elmenekült. A lányt azonnal kórházba vitték, de életét már nem tudták megmenteni. Az érzéstelenítés nélkül végzett műtét közben Mária felébredt, elmondta, mi történt, és kifejezte, hogy megbocsát gyilkosának, és imádkozni fog érte. Másnap meghalt.

Alessandrót harminc év börtönbüntetésre ítélték. Hat évig a bűnbánat legkisebb jelét sem mutatta, és minden papra rátámadt, aki meglátogatta. Egy éjjel azonban álmában megjelent előtte Mária. Liliomokat ajándékozott neki, ám azok a fiú kezében elsorvadtak. Alessandro rádöbbent, hogy Mária imádkozik érte, és egy nap ő is feltámad. Megtért, és attól fogva mindennap Máriához fohászkodott, akit „kis szentemnek" nevezett. Szabadulása után első útja Mária anyjához vezetett, akitől bocsánatot kért. Assunta Goretti azt felelte, hogy ha leánya a halálos ágyán megbocsátott neki, ő sem tehet mást. Másnap egymás mellett áldoztak a szentmisén. Alessandro a megdöbbent hívek előtt beismerte bűnét, Isten és a közösség bocsánatát kérve. Élete hátralevő részét vezeklésben töltötte, egy kapucinus kolostor kertészeként. Assuntával együtt jelen volt, amikor XII. Piusz pápa 1950-ben szentté avatta Goretti Máriát.

Goretti Mária élete a megbocsátás megrendítő példájával szolgál a szexuális visszaélések áldozatai számára. Akárcsak Jézus a kereszten vagy István diakónus megkövezése közben, Mária is imádkozott gyilkosáért. A megbocsátás olykor hatalmas lelkierőt kíván, Isten mégis mindannyiunktól ezt kéri – ami azt is jelenti, hogy mindig meg is adja a megbocsátáshoz szükséges kegyelmet.

A megbocsátás nem azt jelenti, hogy kisebbítjük az elkövetett rosszat vagy felmentjük az elkövetőt. Goretti Mária nem kérte, hogy Alessandro ne kerüljön börtönbe. Azt sem jelenti, hogy felejtsük el, ami történt – erre sokszor nem is volnánk képesek. A megbocsátás azt jelenti, hogy egykori szenvedésünk gyalázatával mintegy „megtrágyázzuk" lelki fejlődésünk talaját; minél többet szenvedtünk, annál dúsabban, annál nagyobb termékenyítő erővel.

Alessandrót elsősorban nem a törvényi büntetés, hanem Mária megbocsátása indította arra, hogy bűnbánatot tartson és bocsánatot kérjen. Minden áldozat erre a bocsánatkérésre vágyik leginkább, és az elkövetők leginkább ezzel tartoznak áldozataiknak. Ez azonban általában nem a polgári igazságszolgáltatás következménye, hanem a hősies megbocsátás keresztény példájának gyümölcse. Az áldozatok megbocsátása – Goretti Szent Mária közbenjárására – sok bántalmazót segíthet igaz megtéréshez az egyházban és a világban.

Végül az egyházi botrányok által érintettek legnépesebb csoportjával foglalkozunk: a katolikusok tömegeivel, akik sem okozói, sem elszenvedői, sem tanúi nem voltak e tetteknek, de akiknek hitét megrendítették a történtek. A szent, akinek élete talán a legjobban példázza, merre érdemes lépni ebben a helyzetben, Szalézi Szent Ferenc (1567-1622), a kelet-franciaországi Chablais tartomány reformáció utáni nagy apostola.

Amikor Szent Ferencet 1593-ban pappá szentelték, a Genfi Egyházmegye romjaiban hevert. Évtizedeken át egyik egyházi botrány követte a másikat; nem csoda, hogy a reformáció igen gyorsan terjedt. Az egyháziak képmutatásán felháborodott hívek szembefordultak a katolikus hittel, és a kereszténység más, erkölcsösnek ígérkező formáját választották. Sok helyen elűzték a papokat. A genfi püspöknek is menekülnie kellett a városból; a franciaországi Annecyban kapott menedéket. Egyes források szerint a hatalmas kiterjedésű területen mindössze húsz katolikus maradt.

Kilenc hónappal Ferenc szentelése után a püspök olyan papokat keresett, akik vállalkoznának a vidék újraevangelizálására. Az embert próbáló feladatra egyedül Ferenc jelentkezett. 27 évesen, gyalogszerrel indult a hatalmas terület visszahódítására. Vállalkozása annyira veszélyes volt, hogy éjjelenként biztonsága érdekében laktanyában kellett aludnia. Életét kétszer is orgyilkosok fenyegették. Egyszer, amikor farkasok támadtak rá, egy fán fagyoskodva töltötte az éjszakát. De kitartott: mivel a prédikálás ilyen veszélyesnek bizonyult, szórólapokon terjesztette a katolikus tanítást, tapintatosan rámutatott a kálvini tanok tévedéseire, és válaszolt a vitás kérdésekre.

Azoknak, akik még mindig haragudtak a papokra a botrányok miatt, nyíltan megmondta, hogy amit ezek a papok tettek, az lelki gyilkosság. De ugyanilyen határozottan figyelmeztette is őket, hogy ők maguk még rosszabbat: lelki öngyilkosságot követnek el, ha annyira a botrányokra figyelnek, hogy ezért elszakadnak a szentségekben és az egyházban élő Krisztustól. Botrányok mindig lesznek, idézte Jézus szavait, mert mindig lesznek, akik nagy bűnöket követnek el. Ők megérdemlik, hogy malomkövet kössenek a nyakukba, s a tengerbe vessék őket. Szent Ferenc azonban hozzátette: Ha engedjük, hogy a botrányok lerombolják a hitünket, akkor saját nyakunkba kötünk malomkövet, és saját magunkat vetjük a nyomorúság tengerébe Péter hajójából, amelyet Krisztus kormányoz. Ez a lelki öngyilkosság pedig a legsúlyosabb bűn, amit önmagunk ellen elkövethetünk.

Szent Ferenc világos szavainak, tanításának hatására tömegesen kezdtek visszatérni az egyháztól elszakadt katolikusok, akiket nagy irgalommal és örömmel fogadott. Chablais apostola öt év alatt szinte az egész tartományt újraevangelizálta. Szavai, tettei, szent élete példaként állnak előttünk, hiszen a botrányok miatt napjainkban is sokan távolodtak el a hittől. Korunk apostolainak nem kell orgyilkosoktól tartaniuk vagy laktanyában aludniuk – de ma éppolyan nagy szükség van rájuk, mint 416 évvel ezelőtt Szalézi Szent Ferencre, hogy megakadályozzák sokak lelki öngyilkosságát.

Összefoglalónk P. Roger J. Landrynak a catholicpreaching.com internetes oldalon megjelent írása alapján készült.

Magyar Kurír