Az ember egy emlős faj, de ez talán nem is jelentős. Biológiai faj, és mint ilyen szaporodási közösségként definiálható. Azaz szaporodik. Szaporodásbiológiája hasonló a többi emlőséhez, és kísértetiesen hasonlít a főemlősökéhez. Ha tisztán a biológiát vennénk, vehetnénk alapul, itt tulajdonképpen le is zárhatnánk a kérdést. Na jó, pár kitérővel a bonobók és egyéb rokonok irányába, cizellálva a DNS-ben levő minimális különbségeket és hasonlókat.

 

Az ember egy emlős faj, de ez talán nem is jelentős. Biológiai faj, és mint ilyen szaporodási közösségként definiálható. Azaz szaporodik. Szaporodásbiológiája hasonló a többi emlőséhez, és kísértetiesen hasonlít a főemlősökéhez. Ha tisztán a biológiát vennénk, vehetnénk alapul, itt tulajdonképpen le is zárhatnánk a kérdést. Na jó, pár kitérővel a bonobók és egyéb rokonok irányába, cizellálva a DNS-ben levő minimális különbségeket és hasonlókat.

Valójában nem is a biológiai megközelítéssel van gond, hanem a társadalmasodással. S nem is kifejezetten azzal, amit őseink hordáiból örököltünk. Az még sokkal inkább biológia, a faj fenntartása köré rajzolt körbe berámolható tulajdonság és cselekvéshalmaz. A rendezett, írott kultúrával rendelkező társadalmak megjelenésével már kissé átrajzolódik a kép. Persze az is lehet, hogy régebben sem voltunk sem jobbak sem sokkal rosszabbak, csak a rendezett, könyvtári katalóguscédulákkal kartotékolható társadalmi emlékek anyaga kevesebb.

A görög majd római kultúrából már jócskán vannak emlékek, amik azt mutatják, hogy eleinknek nem egy esetben meggyűlt a bajuk a szexualitással. Jól mutatják ezt az ókori drámairodalom fennmaradt darabjai éppen úgy, mint a képzőművészeti alkotások, vagy akár mondavilág. Mert természetesen a főistenek állati formában való megjelenését mélységesen tiszteletbe tartjuk mindaddig, amíg az a mondavilág része. De némi szkepticizmussal feltehetjük a kérdést, hogy vajon biztosan csak a mondavilág része? Nem az a része, hogy az isten vajon létezett-e, vagy sem, hiszen az kinek-kinek hitbéli kérdése. De néhány esetben azért felmerülhet, hogy mennyiben van a jelenség szinten valóságalapja. Különösen akkor, ha a pornóvilág egyes kirívó műfajait, vagy néhány állatokkal tartósan összezárt embertársunk önsegélyező megoldásiról szóló mendemondákat tekintjük. Nevezetesen az állatok bevonását szaporodásbiológiai pótszerként.

De nem csak az ilyen jellegű devianciák esetleg erőltetetten előcibáltnak tűnő megjelenésére vannak régi adataink. Az ókori kultúrákban számos olyan szexuális viselkedési mintát dokumentáltak, amiről aztán hosszú évszázadokig nem illet beszélni. Mifelénk, itt Európában minden esetre nem igazán számíthatott nagy népszerűségre, az aki fennen hirdetni szerette volna mondjuk azt, hogy lelkes támogatója a prostituáltaknak vagy saját neme felé vonzódik. Ami egyébként korántsem jelentette azt, hogy ezek a jelenségek ne fordultak volna elő. Csak nem illett róla beszélni. Ahogy a szexualitásról általában sem, mivel szégyelnivalóként, titkolnivalóként tüntette fel a korszellem. Ami azért korántsem jelentette azt, hogy a szexuális visszafogottság és hallgatás felkentjeit tombolán nyerték volna. S olykor azt sem, hogy ne lett volna viszonyuk ezzel-azzal.

Az évszázadok azért szép csendben elmúltak, és az emberiség mégsem halt ki. S a kihalás határára is egy baktérium és nem a bűnös közösülés elhanyagolása sodorta Európa lakosságát. Úgyhogy a középkorban is csak megoldották valahogy a népek ezt a fogas kérdést. Csak nem igazán propagálták a módját a köztereken. Azokra pedig akikre emlékszünk, nem feltétlenül az okból emlékszünk, hogy hány barátja, barátnője volt. Ahogy Julius Caesar sem azáltal vált híressé, hogy ifjabb éveiben kinek volt a szeretője és kinek nem. De Lincoln magánéletéről is legfeljebb az életrajzírói tudnak, és híres államférfivé nem ez avatta. Ám ezek csak kiragadott példák, mert a sort lehetne sorolni szinte napjainkig.

Aztán snit, mert a középkori állampolitika szintjére emelt prüdéria visszacsapásaként elindult egy folyamat, mely kisebb ide-oda lengésekkel máig tart. Hol a prüdéria, hol a szabadosság határáig és azon túl is lendülő szabadság a trendi. Mert jobbára inkább erről van szó. Divatirányzatról, hogy most jól kibeszéljük a TV-ben és kivisszük az utcára. Plakátolunk és közben társadalmi szinten is lessük a reakciókat. De valójában továbbra sem vagyunk jobbak vagy rosszabbak. A csendes többség teszi a dolgát és intézi a magánéletét úgy, ahogy eddig. Még akkor is, ha olykor a szexualitás jegyében akár politizálgatnak is kicsit az utcán. Aztán szexuális beállítottságtól függetlenül meghallgatják esetleg Freddie Mercury „The Show Must Go On" című dalát. Mert őrá is a dalai által emlékszünk inkább.

Aztán másnaptól, vagy már aznap estétől mindenki azzal bújik ágyba, akivel. Mert minden csoda három napig, három óráig, néhány felvonulásig tart. A világ meg megy tovább. S hiába feszegetjük olykor a szexuális közfegyelem vélt határait, az emberiséget továbbra is sokkal inkább néhány mikroba, esetleg a saját globális felelőtlensége veszélyezteti és nem az, hogy hirtelen szexuális apátiába zuhan.

Simay Endre István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük