Lakótelepi kiállítás
3 perc olvasás
A művészet emlegetése kapcsán sokszor gondolnánk azt, hogy az az igazi, amit a múzeumok őriznek. Miközben a hétköznapokban megannyi eset cáfol rá erre. Részben azért, mert néha, egyes múzeumi kiállításokról alig győz a látogató kiszabadulni. Részben azért, amiről itt is többször esett szó. Számos olyan kezdeményezésről, melyek közelebb viszik az emberekhez az alkotásokat. Ezek sorába tartozik az a lakótelepi kiállítás mely 2012. február végéig tekinthető meg Dél-Budán.
A művészet emlegetése kapcsán sokszor gondolnánk azt, hogy az az igazi, amit a múzeumok őriznek. Miközben a hétköznapokban megannyi eset cáfol rá erre. Részben azért, mert néha, egyes múzeumi kiállításokról alig győz a látogató kiszabadulni. Részben azért, amiről itt is többször esett szó. Számos olyan kezdeményezésről, melyek közelebb viszik az emberekhez az alkotásokat. Ezek sorába tartozik az a lakótelepi kiállítás mely 2012. február végéig tekinthető meg Dél-Budán.
A színhely a Társasházi Kör helyisége (Budapest, XI. Tűzkő utca 2.). Itt nyílt meg 2012. január 27.-én Papp István autodidakta festőművész kiállítása, aki műveivel korábban a Cserhát Művészkör Art-aranydíját is elnyerte. A képek különböző technikákat reprezentáltak, és tematikában is egy változatos életműbe engedtek betekintést. Az is nyilvánvaló tehát, hogy szabad teret ad a látogatónak a véleménynyilvánításra. Ami aligha jelenthet problémát, mert a látogató ízlését valójában aligha a festő szabja meg. Jó esetben formálja talán. Miközben akár kérdések is felmerülhetnek azzal kapcsolatban, hogy az autodidakta festők, akiknek művei sokszor kísérték az emberek mindennapjait a történelem során, mennyiben illeszkednek a „jegyzettebb" festők sorába.
Erre alighanem más-más válaszok fognak születni attól sem függetlenül, hogy a képek mennyiben a napi szempihentetés, lakásdíszítés, és mennyiben a befektetés céljait szolgálja. Mely utóbbiban az autodidakta művészek alkotásai alighanem vesztésre állnak. Míg az előbbiben már kevésbé lehetne egyértelműen fogalmazni. Ahogy a vidéket, vendégszobákat járva is kevésbé a galériák kínálatával fogunk találkozni napjainkban. De ez nem csak napjainkra igaz, mely megállapítás igazolására elegendő a múlt vidéki, falusi emlékeire pillantást vetni. Miközben érdemes arra is gondolni, hogy az emberek a mindennapjaikat többnyire nem múzeumokban élik.
Már csak ezért is jó ötlet a lakótelepen ott bemutatni egy ilyen kiállítást, ahol az emberekhez közel tudnak kerülni a képek. S ennek fényében itt sem tekinthető semmivel sem ünneprontóbbnak, mint bármely galéria-kiállításon, hogy a képek megvásárolhatóak. Mert a hétköznapok legbiztosabb kritikája mégis az, ha egy műalkotás gazdára talál.
Simay Endre István
