Ez a történet jóval a pandémia előtt kezdődött. Valamikor decemberben az interneten 2020-as  kedvezményes külföldi utazásokat keresgetve akadtam egy előnyös bledi ajánlatra. Számomra Bled Szlovénia egyik varázslatos kisvárosa a hasonló nevű tó partján, a Júlia Alpok lábainál – kedvencem. Nem először jártam arrafelé. Évekkel ezelőtt egy, az Isonzónál tett évfordulós zarándokút során hazafelé álltunk meg itt rövid pihenőre. A látottak alapján akkor határoztam el, visszatérek még. Ez a vágyam nemsokára teljesült, amikor párommal egy szűk hetet töltöttünk el a tópart egyik szállodájában.  Akkor csillagtúrák keretében bejártuk a közel és távolabbi környék összes nevezetes helyét. Hazatértünk után mégis maradt bennem némi hiányérzet. Nem sikerült megnéznünk a Bledhez közeli Vintgar szurdokot és kimaradt az Isonzóhoz levezető a Száva és az Isonzót (Soca) összekötő ötven hajtűkanyarral tűzdelt Vrsic hágón átvezető, az ország leglátványosabb és tájképileg legtöbbet nyújtó autóútja.

Nos, a csodálatos vidék újbóli megtekintésére jött az ajánlat, amelyet rögtön elfogadtunk. Aztán beütött a COVID-19! Az emailek a szálloda értékesítési menedzserével Suzanna-val jöttek-mentek, reménykedve, ha előbb nem, nyárra mégis mehetünk. És úgy is lett. Augusztus elejére megnyílt a lehetőség. Néhány órás autózás után megérkezve Bled nem azt a képet nyújtotta amelyet megszoktunk. A legtöbb szálloda zárva és a központban lévő korábban a híres finom bledi krémest (értsd magyar recept alapú krémest!) árusító nagy terasszal rendelkező cukrászda is üres. A mi, tóhoz közeli Titó korabeli un. szoc-reál szállodánk viszont ha nem is száz százalékkal, de üzemelt.

A fogadtatás – köszönve a több mint féléves előkészületnek – kedves, ugyanakkor fegyelmezett volt. Épületen belül maszkviselés, öt méterenként falra szerelt fertőtlenítő várta az érkezőt, és természetesen a recepciós de az étteremben a személyzet is maszkban fogadott. Az étterembe kézfertőtlenítés után belépve még további korlátozások vártak ránk. Csak a kijelölt, nevünkkel jelzett asztalhoz ülhettünk és a maszkot is csak az étkezésekhez vehettük le. A szokásos svéd-asztalos önkiszolgáláshoz mindenkinek kesztyűt kellett húznia, csak így nyúlhatott a tálaló eszközökhöz. Mindez a legkedvesebb, legbarátságosabb emberi viszonyban.

Megérkezésünk utáni első napunk az itthon sokat emlegetett, szálláshelyünktől mindössze négy kilométerre a hegyek között lévő Vintgar szurdok meglátogatása volt. Ellentétben a korábbi információkkal, mára már csak egy irányból Spodnje Gorje felöl lehet megközelíteni a szurdok bejáratát. Fizetős parkoló, pénztár. Mindenki beszél angolul. Felvilágosítanak, hogy a szurdok egy ideje csak egyik irányban járható.  Visszafelé vagy kaptatós gyaloglással jöhetünk vissza, vagy kevésbé emelkedős úton sétával Blejska Doprávába és onnan a parkolóig – városi autóbusszal. Nincs kétség, melyiket választottuk. A pénztárnál még azt is megmondták óra-percre, mikor megy át vonat a szurdok feletti viadukton.

Maga a szurdok – gyönyörű. A felkészülés során nemhiába olvastam valahol, hogy a szurdokok etalonja. Pláne most, hogy a múlt napok esőzései után a mészkő hegyet áttörő Radovna folyó félelmetes robajjal, zúgva rohan  szűk völgyében. Az alig több mint másfél kilóméteres a folyó hol a jobb, hol a baloldalán, időnként a sziklafalba vájt gyalogösvényen időseknek-gyerekeseknek jól járható.

A víz minden kanyarulatnál mást mutat. Fantasztikus élmény a néhol fajárdás – murvás utat biztonságosan végigjárni.  És a vége felé valóban ott a magasban kecsesen keresztülívelő híd, hogy a megadott időben pontosan a vonat is megérkezzen. A  masiniszta figyelmesen még jelez is mielőtt a hídra hajtana. Mire a büfés-mosdós pihenőhöz érünk a kanyon végében, az eső is amit eddig megúsztunk – leszakad. Várunk pár percet, de mivel tudjuk a buszunk indulását Bjelska Doprávából nekiindulunk a jó húszperces gyaloglásnak. Mondanom sem kell, bőrig ázva érünk el a buszmegállóig. Buszunk menetrend szerint érkezik és pár perces út után szikrázó napsütésben tesz ki bennünket az autónk parkolójánál.

És a másik „nagy út” a Száva melletti Kranjska Gorától le az Isonzó völgye felé a Trenta településig vezető huszonöt kilométeres ötven hajtűkanyarból álló út (24 az északi, 26 a déli oldalon), amelyet az I. világháború idején a frontra történő szállítás érdekében orosz hadifoglyokkal építettek. Több mint háromszázan haltak meg lavinaomlás következtében, mint arról a felfelé vezető úton, a 8. kanyarnál (1129 m) az úttól nem messze az erdőben emlékükre épített Ruszka Kapelica tanúskodik.

A Vrsic hágót (1611 m) elérve fizetős parkolót találunk, ahonnan számos túraútvonal indul a Júlia Alpok csodás tájaira.Innen már lefelé vezet a vezetési tudást próbára tevő időről – időre fantasztikus panorámát nyújtó út. A hajtűkanyarokban a kicsúszás veszélyre tekintettel köves betéteket építettek, de így is óvatosnak kell lenni, pláne esős időben.

Buszokat és lakókocsikat eleve nem is engednek fel erre az útra. Akinek még nem volt elég a szurdokokból, az út vége felé betérhetünk a híres-hírhedt Isonzó (Soca) forrásához, a Mlinarica szurdokba. Utunk vége felé találjuk az Alpinum Julianát, Szlovénia egyetlen alpesi botanikus kertjét. Tovább vezetve elérjük Trenta falucskát, ahol a Triglav Nemzeti Park nagy információs épületét találjuk, rengeteg információval, brossurával. Utunk később végig az Isonzó csodálatos völgyében vezet, ahol további lehetőségek nyílnak Kobarid (Caporetto) vagy Tolmin kegyelettel ápolt háborús emlékeinek meglátogatására.

Tolminnál egyébként még egy izgalmas szurdok kínál látogatásra alkalmat, ha van még ideje az utazónak. A hihetetlenül türkizkék Isonzó mellett autózva száz év után is elgondolkodik az ember, milyen borzalmas dolgok történtek ennél a természeti csodánál, amelyet a folyó és a környező hegyek nyújtanak a ma erre járó turistáknak. Miért is kellett értelmetlenül éveken keresztül harcolniuk két egymással azelőtt és azóta is barátságban élő népnek, a magyaroknak és olaszoknak? Le egészen Doberdóig, annyi jó magyar és olasz katona végső nyughelyéig.

De mi most az Isonzó melletti Most na Soci vasútállomásra igyekszünk, hogy kocsinkat bevagonírozva háromnegyed órás vonatozás után felhúzassuk magunkat a Bledhez közeli a Bohinji tó melletti Bohinjska  Bistricába, Júlia Alpokat bejáró túránk tulajdonképpeni végállomására. Igazán csak pár naposra tervezett Bledi kirándulásunk haza indulás előtti napját Bledtől és a környéktől való búcsúzással töltöttük. Délelőtt visszatértünk Szlovénia híres egyben legnagyobb gleccser tavához, a Bohinji tóhoz. Itt csónakázni, hajókázni lehet számos túra kiindulási pontja. Evedék, büfék és ami minket különösen érdekel, a sípályákkal is rendelkező Vogel hegyre történő nagykabinos felvonó igénybevétele.

Az igény szerint gyakran járó felvonó utasaival hat perc alatt küzdi le a közel ezer méter szintkülönbséget. Bent a kabinban természetesen szigorúan kötelező a maszk viselése.Jellemző a szlovének szabálykövetésére, hogy figyelmeztetnek, ha véletlenül a maszk akár az orrodról lecsúszik. Fentről a körpanorámás látvány mindent megér! Látszik Szlovénia még a zászlajában is szereplő nemzeti hegyük a Triglav és sok –sok más szépséges csúcs.

      De jó messzelátóval felfedezhető a hegyoldalban a Száva egyik ágának a vízesése is, amelyhez előző látogatásunkkor felmásztunk. Most csak ülünk egy padon és hosszú ideig csak bámuljuk a lenyűgöző panorámát.Délután még futja az időnk az itt is népszerű Dotto-val egy a Bled-i tó körüli borús időben kocsikázásra, hogy így búcsúzzunk el Szlovénia szívétől, Szlovéniától, ettől a kicsi de nagyon európai országtól amely még pandémia idején is ilyen sok élményt nyújtott számunkra.

A beszámolót szerkesztette és a képek többségét készítette a szerző 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük