Pandémia után barangolás  a maradék Bereg-megyében!

Jó pár évvel ezelőtt, Kárpátaljai szép túránkra utazva Beregszászra, utunk első állomása felé tartva, Vásárosnaményen keresztül közelítettük meg a határt. Akkor határoztuk el, hogy egyszer visszatérünk, erre a részünkről mindig kieső vidékre. Közel egy évtizednek kellett eltelnie, hogy akkori fogadalmunknak eleget tegyünk. Ehhez sok minden közrejátszott. A pandémia miatti három hónapos bezártság, a médiában naponta sulykolt, maradj itthon (értsd segítsd a hazai turizmus újraindítását!) és nem utolsó sorban kedves vadászfestő barátom ajánlása, aki évekkel ezelőtt a vásárosnaményi Hunor hotelben található magángyűjtemény, vadászati múzeum  háttér dekorációját készítette el. Mindehhez hozzájárult, az interneten fellelt Hunor hotel rendkívül kedvező áru félpanziós, két éjszakás meghívója is.

Szóval Vásárosnamény! Odatartva az első benyomás, rettenetesen messze van Budapesttől. Majdnem háromszáz (!) kilométerre. Szerencse, hogy ezt a távolságot pár kilométer híján ma már autópályán tehetjük meg. A szálloda a környék egyik leggazdagabb emberének a tulajdonában van, okosan, valami volt raktár vagy üzemkomplexum területén kialakított. Eléggé a város közepén. Belülről semmi sem látszik a múltból. A szobák szépen berendezettek, az étterem világos, a személyzet kedves. Én biztosan adnék a három mellé még legalább egy fél csillagot. No, és a gazdag ember költséges hobbijának szép bizonyítéka, a felső emeleten ízlésesen berendezett öt kontinens trófeáit felvonultató kiállítás.Magam is vadászemberként nyilván a szobánk elfoglalása utáni első dolgom, a múzeum megtekintése volt. Már az emeleti feljáró is ámulatba ejtő a gazdagon faragott állatjeleneteket megjelenítő fakorlátjával, a látogatót mintegy fogadó trófeákkal, sorban a falon. Érthető talán, hogy kíváncsiságom a sok-sok ízlésesen preparált állat megtekintése mellett, festő barátom munkájának szemrevételezése volt. Nem csalódtam. Szép, az állatok élőhelyéhez kapcsolódó hátterek mellett, engem mindig különösen megragad az olyan ábrázolása, amikor az elejtett vad mell-fejpreparátuma felhasználásával, az egész vad felsejlik a képen, szinte „kilép” a falból. Ezt a figyelemreméltó egyedi megoldást barátom művészetében először pár éve, a FeHoVa kiállításon közös barátunk Hídvégi Béla expozéjánál egy afrikai vörös bivaly bemutatásánál figyelhettem meg. 

Maga a város, nem kínál sok látnivalót. A késő kádárkorszak sorozatos városi cím adományozásának alapját a központban mindenhol minimálisan elvárt városias házak mutatják. Meglepetésemre, a szombati termelői piacon is több volt az olcsó kínai cuccokat kínáló árus, mint az őstermelő. Azért nekünk szerencsénk volt. Találtunk egy fiatalembert, aki árulta a maga készítette igazi, üstben főzött a környékre jellemző híres penyigei szilvalekvárt. Amiben a kanál is megáll. A Bereg határán fekvő város beregi múzeumának megtekintését egy másik alkalomra halasztottuk, lévén inkább eredetben kívántuk a látnivalókat megtekinteni. A szállodában kis információs füzetecskét adtak, amelyben kilenc állomásból álló hívogató programot ajánlottak. A Vásárosnaményból induló 120 kilométeres körtúra akár kerékpárral is teljesíthető. Mi a kényelmesebb autósutazást választottuk.

Nos, a Bereg. Trianonig a történelmi Magyarország 64 vármegyéjének egyik jelentős egysége volt. Volt, mert a legnagyobb része száz éve, az elszakított országrészekhez tartozik. Ami maradt csak egy kis része a történelmi megyének.

Mi a református templom túra néhány állomásának felkeresésével kezdtük az ismerkedést. Reformáció. Hamar elérte a vidéket. Gyönyörű, falusi pici templomok látogatói tértek át a XVI. században az új, megreformált vallás követésére. Nekem, ami a meglepő volt, nem a római, hanem a görögkeleti vallásról. Számomra ez azt jelenti, hogy már a késő középkorban-korai újkorban is létezhetett vallási tolerancia a római katolikus hitű Szent István országában engedve más vallások követését. Ezt utunk második állomásán a csarodai templom megtekintésénél láttuk, ahol a kiválóan felkészült idegenvezető meg is mutatta a későbbi korokban a templom belső restaurálása során a vakolat alól előkerült Nagy Konstantin és édesanyja Szent Helén freskóját. A bizánci Szent Helén, különben is nagy kedvencem. Ő volt az aki Krisztus halála után háromszáz évvel elzarándokolt a Bizánc uralma alá került Jeruzsálembe és megtalálta a ma is látogatható Krisztusi helyeket. Ez a tény azért fontos a számunkra, mert háromszáz évet még átfog az apáról-fiúra szálló emlékezet és így hitelessé válik a legenda.

No, de vissza az utunkhoz. Sajnos, az első állomás a Vásárosnaményhez legközelebbi tákosi templomot csak kívülről tudtuk megcsodálni. Legnagyobb sajnálatunkra a szemben lévő takaros ház gazdája közölte, hogy a gondnok pár perccel érkezésünk előtt ment haza.  No, de tovább. A továbbiakban keveredni fog a beszámolóm, mert hol még az apró maradék Beregben, hol már Szatmárban jártunk. A különbség a régi megyehatárok elméleti létezésén túl nem érzékelhető.

Tarpa. Ez Rákóczi és Esze Tamás vidéke. Itt is először a szép, de az előzőektől építészeti stílusban eltérő református templom az első látnivaló. Az előző, pici nekem kóskárolyos temlomocskákhoz képest nagy, a Bereg legnagyobb református templomának legfőbb érdekessége a hatalmas, egy tölgyből kifaragott templomkapu.

Rákóczi és Esze Tamás. Rákóczi szép lovas szobra központi helyen áll. Mellette, kis emlékpark falába építve a történelemből ismert zászlóbontásra emlékeztető domborművek, amelyek központi alakja ki lehetne más, mint a tarpai Esze Tamás. A feliratokból engem egy kicsit meglepett, hogy a nincstelen jobbágynak hitt tehetősebb családból való Esze sókereskedő volt, akinek a császáriak valamiért elkobozták a szállítmányát. Volt már ilyen a történelemben, vélelmezhetően ez a tény is hozzájárulhatott, hogy a tiszaháti jobbágyfelkelés élére állt. Nyilván ez a kis információ semmit sem von le a szabadságharc során később katonai vezetővé, brigadérossá emelkedett, tragikus véget ért Esze Tamás történelmi érdemeiből.

A kis történelmi kitérő után tovább irodalmi nagyjaink szülőföldje felé. Hihetetlen, hogy a magyar irodalomnak hány jelentős személye származik erről a vidékről! Talán van erre irányult kutatás, ha nem volt, bizonyára megérné kibogozni, hogy mi lehet az oka, hogy annyi nyelvünk-irodalmunk hatalmassága származik erről a vidékről. Mindenbe belejátszhatott, hogy amerre csak jártunk, református vidéken jártunk, a „nyakas kálvinisták” földjén. Utunk Szatmárcsekére vezetett. Kölcsey és Szatmárcseke. És a csónakos fejfás temető, amelyet sajnos nem tudtunk megnézni. És tovább, tovább a pár kilométerrel odébb található Tiszacsécsére, Móricz Zsigmond szülőfalujába.

Itt először a korábban látott református templomokhoz hasonló, de újabb korban épült templom látványa ragad meg. Sajnos, ide sem tudtunk betérni. De itt van a templomtól nem messze XX. század nagy magyar írójának, Móricz Zsigmondnak a szépen megőrzött szülőháza. Ami engem meglepett, milyen pici. Mai ésszel nehezen elképzelhető, hogyan éltek családok ilyen kicsi házban száz-százötven évvel ezelőtt.

Utunk utolsó állomása a híres-nevezetes Túristvándi vízimalom felkeresése volt. Mindig is meg szerettem volna nézni. Vagy harmincöt évvel ezelőtt, fiam révén egy túristvándi cserediák volt nálunk vendégségben. Ő tőle hallottunk először a ma is működő, szépen restaurált országos hírű látványosságról.

Jártunkban többször is átkeltünk a Tiszán. Tudjuk, hogy csak az elmúlt évtizedekben is milyen hatalmas károkat okozott a „zúgva, bőgve törte át a gátot” folyónk.  Most amellett, hogy csendesen folyt medrében úgy tűnik hatalmas árvízvédelmi munkákat végeztek a térségben. Meglepett, hogy néhol a magas töltések ellenére mobilgátak felhelyezése is előkészített. Eszembe jut és elszomorodom, hogy a sok-sok az országban-világban található újszerű műszaki védelmi rendszerek ellenére, nálunk Budapesten hosszú évek óta eredménytelenül tart a nemtelen, a politika mocsarába süllyedt huza-vona hasonló létesítmény megépítésével kapcsolatban.

Visszafelé, még meglátogattuk Vásárosnamény határában a szép nevű Gergelyiugornyát, a környék üdülőtelepét. Itt a Tisza homokos partján nagyszerű strand került kialakításra. Ami engem meglepett, az a nyilván a Tisza időnkénti áradása miatt magas lábakon álló víkend-házak sokasága. Hasonlókat valamikor amerikai éveim alatt a számomra oly’ kedves észak-karolinai Outer Banks óceán partján láttam. No, ott nem egy Tisza méretű folyó, hanem az arra gyakran járó hurrikánok pusztítása ellen építve.

Tartalmas kirándulásunk végén fogalmazódott meg bennünk a gondolat: a sok élmény mellett annyi mindent nem sikerült megnéznünk, valamikor még vissza kell térnünk erre a vidékre.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük