Fandl Ferencet nem könnyű elragadtatott szavakra bírni, nem mintha elégedetlen lenne a Miskolci Nemzeti Színház művésze. Csak azt vallja: olyan nincs, hogy készen van.

Fandl Ferencet nem könnyű elragadtatott szavakra bírni, nem mintha elégedetlen lenne a Miskolci Nemzeti Színház művésze. Csak azt vallja: olyan nincs, hogy készen van.

Sokszínű játék és segélykiáltás a színpadon – a miskolci közönség egyik kedvencével, Fandl Ferenccel Csörnök Mariann beszélgetett.

 

Shakespeare-dráma, Lehár-nagyoperett, Beckett-abszurd és Goldoni-vígjáték, nagyszínpad és stúdió. Elég változatosra sikerült ez az évad, és még vége sincs.

Ezek az eddigi premierek, mellettük ott volt a Holdbéli csónakos, és persze a nagy szerelem, A négyszögletű kerek erdő. És jön még Füst Milántól a Boldogtalanok. Igen, így belegondolva tényleg elég színes, széles a skála.

 

Belegondolva? Fel sem tűnt?

Valószínűleg ettől nem lesz unalmas ez a pálya, de nem tűnik fel, mert minden este egy előadás van – és akkor csak az van. Persze, előfordul, hogy kettőt is játszunk egymás után, de a lényeg akkor is igaz.

 

Mégis, öt premier, plusz a repertoárdarabok, az Egy óra versek közt egyrészt sok…

Nem kevés, az biztos. De a sok és a sokféleség is csak akkor nehéz, ha egymásba érnek a darabok. Kell két-három nap, hogy kifújjuk magunkból a próbafolyamat fáradtságát. Ha ez nincs meg, az tényleg olyan érzés, mintha Sziszifuszként görgetnénk magunk előtt a darabot, és ha felérünk, kezdhetjük elölről… Most, hogy A legyező premierje és a Boldogtalanok próbáinak kezdete között volt egy hét, amikor csak játszottunk, az egészen csodálatos volt.

 

… másrészt sokféleképpen megmutathatod magad. Az előző évad végén azt nyilatkoztad, többre lennél képes, mint amit elvárnak tőled.

Mindig úgy érzem, hogy többre vagyok képes! Ha azt érezném, hogy kevesebbre vagyok képes, mint amit várnak, elbizonytalanodnék. A színészet egyéként is egy olyan fura formája a létezésnek, hogy minél többet csinálja az ember, annál bizonytalanabb magában, mert egyre jobban felismeri a hiányosságait. És sajnos gyorsabban rálátunk ezekre, mint ahogy ki tudjuk küszöbölni. Ez a bizonytalanság viszont pozitív, mert olyan egészséges figyelmet teremt, amivel könnyebb elkerülni a rutinszerűséget.

 

Erre azért az is jó, ha valaki egy évadban Nyegust és Pozzót is játszik.

Egy régi mondás szerint minden szereppel újra kell tanulni ezt a szakmát. Csak a módszereknek kerülünk idővel a birtokába, az új szerep mindig új tanulás és új út. Ebből a szempontból mindegy az is, hogy operettben vagy abszurdban játsszunk. Mint ahogy mindegy, elől vagy hátul állok, a lényeg, hogy úgy létezzek a színpadon, hogy az fontos legyen.

 

Ebben az évadban nem nagyon álltál hátul, sőt.

Lehet mondani, hogy bizonyos előadásokban, ha nem is feltétlenül központi alakot játszom, de meghatározó faladat hárul rám. A legyező és a Godot esetében különösen fontos, hogy azért találkozhattam a szereppel, mert a rendezők úgy gondolták, hogy azt nekem kell eljátszanom. Nagyon jó, ha gondolkodnak az emberben. Mindig erőt, pluszt ad.

 

És te hogy látod magad ezekben a szerepekben, sikerült kihozni, amit szerettél volna?

Soha nem sikerül kihozni, amit szeretnék.

 

Azt hittem, itt a pillanat, hogy elégedett, boldog légy…

Ez a boldogság! Esztergomban, egy edzőterem falán, ahová aikidózni jártam, volt egy felirat: „Olyan nincs, hogy készen van!". Ezzel értek egyet. Ha késznek látom, becsapom magam és a közönséget is. Márpedig a színész a színpadon tudatosan sohasem hazudhat.

 

Ha „nincs készen", akkor mire való az a sok színészbabona, aminek a többsége nem a rosszat akarja elkerülni, hanem a jót rögzíteni? Vagy neked nincsenek babonáid?

Megvannak a magam rituáléi. A legyezőnél például az lett a szokásom, hogy előadás előtt még civilben mindig bemegyek a színpadra… Ha valami jól sikerül, akkor szeretem, ha legközelebb is minden ugyanúgy történik már előadás előtt is. Ki tudja, hátha számít? De soha semmi nem ugyanolyan sem előtte, sem közben. Egészen apró dolgok tudják átformálni az estét. Ezekre reagálni, alakítani, tanulni, haladni akár új utakon, az az izgalmas.

 

Több úton is haladsz előre, például pedagógiát hallgatsz az egyetemen.

Érdekelt. Nem fejeztem be, de szeretném. Kíváncsi vagyok a fiatalokra. Korábban csináltunk beavató előadásokat, de az is előfordult, hogy csak úgy elmentem középiskolásokhoz beszélgetni. Most például a Mus-E program keretében egy általános iskolában tartok művészeti foglalkozást hátrányos helyzetű gyerekeknek. Ez nagyon szép és izgalmas. Rettenetesen nehéz, de jól érzem ott magam. Ősközhely, hogy jobb adni, mint kapni, de az a fura, hogy inkább én kapok tőlük.

 

Játszani is szeretsz gyerekközönség előtt.

Őszinték. Ha unják, zajonganak, ha nem, figyelnek. Ezért a nehéz sorsú művészetért, ha lehet tenni valamit, azt az óvodában, iskolában kell kezdeni. Ehhez olyan tudatos programokra van szükség, amelyek értő kézzel vezetik őket azon az úton, aminek a végén majd felnőttként ők is elviszik a gyerekeiket színházba. Lehet romantikuskodni, hogy én milyen nagyon szeretek a gyerekekkel foglalkozni. Ez igaz ugyan, de azért ez mégis egyfajta segélykiáltás inkább: magunknak neveljük a közönséget, mert félő, hogy hamarosan nem lesz.

 

Pedig a színház a maga látványosságával még előnyösebb helyzetben is van, mint például az olvasás.

Szokták mondani, hogy nehéz versenyre kelni a filmmel, az internettel. Én viszont azt mondom, hogy nem kell versenyezni, hanem a színház saját, csak rá jellemző értékeit, a más művészetekben meg nem található varázsát kell kidomborítani. Ennek nagyon jó talaja lehet minden közvetlen találkozás. Azt mondják, a színház „tükröt tart". Ez is közhely ugyan, de mi abban segítünk, hogy a diákok észrevegyék: valójában a tükör mindkét oldalán ők állnak. Pár éve egy beavató előadás, a Szentivánéji álom után megkérdezte egy diák, hol találtunk olyan fordítást, amit ők is megértenek. Nagyon jól esett, mivel kilencven százalékban Arany János klasszikus fordítását használtuk, csak a tálalás volt más, közvetlenebb, maibb. El sem akarta hinni, hogy ez ugyanaz, mint ami a tankönyveikben olvasható. Akkor azt éreztem, hogy talán elértük a célunkat, ami „csak" annyi volt, hogy ha meglátják egy plakáton Shakespeare nevét, ne ijedjenek meg.

 

És mi az az út, amit nem a színházért, hanem a színházban járnál végig?

Szerepálomra gondolsz? Persze, az is van, és rettegek attól, hogy megkapom – mert nem akarom elveszíteni az álmomat. Mondjuk, vágyom egy Ferrari F40-re. Ha megszerzem, egy darabig élvezem – és utána mit csinálok? Akkor miről álmodom? Nem is annyira szerepekről van szó, inkább egy-két darabról, amik által tudnék mondani valami fontosat magamról, a társadalomról, mindennapjainkról. Foglalkoztatnak, de nem megyek utánuk, nem beszélek róluk sem az igazgatóságon, sem rendezőkkel, kollégákkal. Úgy gondolom, ha ennek a vágynak, szándéknak van létjogosultsága, akkor a Jóisten úgyis megtalálja a módot, hogy nekem adja egyszer. A hogyanon elég lesz majd akkor gondolkodni.

 

http://mnsz.hu

 

Lantai József

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük