Ismét egy elgondolkodtató könyv. A krimik izgalmával vetekszik, letehetetlen. Megdöbbent, kétségbe ejt, szörnyű titkokról lebbenti fel a fátylat.

Ismét egy elgondolkodtató könyv. A krimik izgalmával vetekszik, letehetetlen. Megdöbbent, kétségbe ejt, szörnyű titkokról lebbenti fel a fátylat.

Lassan elfogy közülünk az a korosztály, melynek még személyes élménye lehet a II. Világháborúról. Az utánuk következők neveltetésük függvényében alkottak képet maguknak az emberiség e rettenetes tragédiájáról. Laurence Rees könyve – „ZÁRT AJTÓK MÖGÖTT Sztálin és a Nyugat politikai játszmái" – adatok, levéltári dokumentumok, személyes visszaemlékezések felhasználásával új megvilágításba helyezi az eseményeket, pótolni igyekszik ismereteink hézagait. Egy dolgot feltétlenül bizonyít: a „nép" szenvedéseit igen gyakran szándékosan idézik elő a politikusok és ezért csak a legritkább esetben vonják őket felelősségre. A szerző igazán pártatlan. Amit a négy főszereplő: Sztálin, Churchill, Roosevelt és Hitler gondolkodásáról, tetteiről megtudunk, egyértelművé teszi számunkra, hogy a háború kimenetelétől függetlenül igaz rájuk a mondás: egyik kutya, másik eb!

A könyv jól szerkesztett, világosan tagolt, olvasmányos stílusban íródott. Megalapozott kifogást talán csak egyet lehet említeni: a szerkesztő vagy a szerző túlságosan szűkmarkú volt a képek válogatásánál. Ugyanakkor szinte már az első oldalaktól kezdve betekintést kapunk a diplomácia titkos boszorkánykonyháján fortyogó fazekak fedői alá. Azt, hogy az 1939. augusztus 24-én, kora hajnalban aláírt megnemtámadási egyezménynek – ismertebb nevén Molotov-Ribbentrop-paktum – volt egy titkos záradéka, ma már az iskolákban tanítják. Azt viszont nem, hogy az 1939-es angol – lengyel egyezményhez is csatoltak ilyet. Ez pedig csak a Németország felöl érkező támadásra korlátozta a britek kötelezettségét Lengyelország megvédésére. A világ nem értette, Anglia miért nem üzen hadat a Szovjetuniónak is, miután az kelet felöl bevonult Lengyelországba. Az indok egyszerű volt és sajnos a mai napig érvényes: „Nem tanácsos bármilyen formában is elismerni egy titkos záradék létezését, ez felfokozná az érdeklődést az egyéb egyezmények hasonlóan titkos záradékainak létezése iránt." Hát ennyi! Miből gondoljuk, hogy manapság nem pont ugyanígy történnek a dolgok? Azt pedig talán csak a hadtörténészek igen szűk köre ismerte idáig – az érdeklődő közönség szinte biztosan nem – hogy a Szovjetunió még 1940 augusztusában is haditengerészeti segítséget nyújtott Németországnak! Murmanszk környékén tengeralattjárók kiszolgálását segítő bázist hozhattak létre. A németekkel indokolatlanul fenntartott, túlzottan jó viszony vezethetett odáig, hogy Churchill Sztálint és tanácsadóit „a második világháború legtökéletesebben félrevezetett kontárjainak" minősíthette. Ám a szerző nem kíméli az USA elnökét sem. Általános jellemvonása volt – olvashatjuk róla – hogy nem szívesen tudatta bárkivel is a teljes igazságot. Sokszor szégyenletes módon hagyta sötétben tapogatózni saját külügyminisztériumát, ami olykor hatalmas zűrzavarhoz vezetett. Roosevelt azt mondta: „nem szereti, ha a bal kéz tudja, mit csinál a jobb." Hogy a kavarodás miatt a frontokon emberek halnak meg? Hát Istenem, háború van!

Az olvasó nem marad híján bennfentes információknak sem. Mindjárt az elején felbukkan egy érdekes mondat. A paktum aláírásának éjszakáján Hitlerék feszülten várták a híreket. Feljegyezték, hogy egy magyar nő is jelen volt. Érdekes volna tudni, ki lehetett az a nő, aki Hitler vendégeként, ezekben a fontos percekben a Berghofban tartózkodott? A politika és a politikusok forgandóságát jelzi például, hogy Molotov, aki korábban radikálisan elutasította az amerikai alapértékeket, aki személyesen parolázott és paktált le Hitlerrel, Ribbentroppal, 1942 májusában a Fehér Ház vendége lehetett. Az már csak morális és szellemi színvonalához adalék, hogy amikor az inas ott kicsomagolta a bőröndjét, abban egy jókora darab fekete kenyeret, egy pár kolbászt és egy pisztolyt is talált. Hogy mire számíthatott a szovjet külügyi népbiztos, hogy miért vitte ezeket magával Amerikába – örök titok marad, de a történet szórakoztató epizódja a könyvnek.

Persze a művelt arisztokrata Churchill sem volt különb nála. A Moszkvában 1942 augusztusában folytatott tárgyaláson Sztálin gyávának nevezte a briteket, amiért nem nyitják meg a második frontot. Ezen megsértődve a miniszterelnök a tiszteletére rendezett fogadáson abban az öltözetben vett részt, amit saját maga tervezett, hogy a légiriadók alatt viselje. Szemtanúk leírása szerint olyan volt, mint a szerelők kezeslábasa vagy inkább, mint valami hisztis gyerek játszóruhája! Néhány nappal később a viselkedése teljesen megváltozott, miután Sztálin meghívta őt a saját lakására vacsorázni. Hajnali háromra már a legjobb barátjának tekintette Sztálint. Valószínűleg nem csupán az alkohol szállt a fejébe, de a szédítő kilátás is, hogy bensőséges kapcsolatba került azzal az emberrel, akiről tudta, hogy a huszadik század egyik legfontosabb szereplőjeként fog emlékezni rá a történelem. Sztálint nem érdekelte a barátság. Neki nem voltak barátai.

Mi viszont most olvassuk ezt a könyvet és néhány oldal után újra és újra megállunk hitetlenkedve. Te jó ég! Ezek az emberek irányították a világ sorsát! Az a Roosevelt, aki egyértelműen és otrombán hazudik legfontosabb szövetségesének Churchillnek – ráadásul írásban. Churchill meg az oroszokat csapta be, nem figyelmeztette őket a készülő német támadásra Kurszknál, ezt a brit kódfejtőknél dolgozó szovjet kém tette meg. A három szövetséges, miközben Hitler ellen harcolt, saját érdekét is érvényesíteni igyekezett a másik kettő ellenében. Az sem gátolta meg őket – amint azt George W. Bush amerikai elnök az európai háború végének hatvanadik évfordulóján megállapította – hogy tárgyalásaik során feláldozhatónak tartották a kisebb népek szabadságát. Sokak szerint a britek főként csak gyarmatbirodalmuk megőrzéséért harcoltak.

Érdekes adalék a három államfő egyéniségéhez a teheráni konferencia egyik epizódja. Sztálin szerint a háború utáni Németország leigázásához a német parancsnoki állományból legkevesebb ötvenezret, de inkább százezret meg kell ölni. Churchill tiltakozott, Sztálin végül megállapodott az ötvenezernél, de a brit miniszterelnök ezt is sokallta. Mi volt Roosevelt javaslata? Lőjenek agyon csak negyvenkilencezret! Erről a tanácskozásról jegyezte fel a politikusokról szólva Sir Allan Brooke, a brit vezérkar főnöke: úgy érzem, hogy az őrültek házába kerültem.

Teheránban Roosevelt igyekezett Sztálin kegyeibe férkőzni, hiszen még mindig a Vörös Hadsereg kötötte le a német erők túlnyomó részét. Egyedül Kurszknál több szovjet élet veszett oda, mint amennyit például a britek az egész háború során feláldoztak. A nyugati szövetségeseknek pedig az kellett, hogy a szovjetek folytassák a harcot, következésképpen még nagyobb számban vesszenek oda. Ha ehhez háború utáni politikai engedmény kell – megadták. Ez állításra a legjobb példa, amit Churchill 1944 októberében, Moszkvában úgy nevezett: „csúnya dokumentum". Saját kezével írta le és százalékos arányban határozta meg, mekkora befolyást kapjon Oroszország és a többi harcoló nemzet Európa egyes területei felett. Mi történt? A „nyugati demokrácia" egyik vezéralakja titokban befolyási övezetekre osztotta fel Kelet-Európa országait egy olyan emberrel, akit diktátornak tartott. Megismétlődött 1939 augusztusa, amikor a szovjetek még Ribbentroppal üzleteltek az ellenállásra képtelen országok felosztásáról.

Ismertetésünket a könyvről itt akár be is fejezhetjük, bár a szerző elkalauzol bennünket egészen Sztálin haláláig. A következtetéseket mindenkinek magának kell levonnia. Több évtizeddel vagyunk a második világháború után, megnyílnak a levéltárak, lassan olyan dolgokra is fény derül, melyek alapjaiban változtathatják meg a múltról alkotott elképzeléseinket. Na de mi van a jelennel? Napjainkról mi fog kiderülni hatvan év múlva?

 

 

Laurence Rees

Zárt ajtók mögött

ISBN 978-963-297-400-2

Alexandra Kiadó 2011

Kinizsi Nyomda, Debrencen

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük