Az anyai szeretet mint mûvészeti téma örökAz anyai szeretet mint mûvészeti téma örökAz emberiség története a nemzedékek története. Igaz volt ez a nemzedékek közti információáramlás intézményesített és leiratokban megnyilvánuló megoldása elõtt is, és igaz azóta is, hogy az elsõ õsünk megtanította utódját az életbemaradáshoz szükséges tudnivalókra. Ez a tanítási folyamat nem csak az ember sajátja és a biológiai tanulmányok során szinte minden, az utódait maga nevelõ fajnál megtalálható. Fejletlenebb vagy fejlettebb formában egyaránt. Egyfajta viselkedési primitívként.

Az anyai szeretet mint mûvészeti téma örökAz anyai szeretet mint mûvészeti téma örökAz emberiség története a nemzedékek története. Igaz volt ez a nemzedékek közti információáramlás intézményesített és leiratokban megnyilvánuló megoldása elõtt is, és igaz azóta is, hogy az elsõ õsünk megtanította utódját az életbemaradáshoz szükséges tudnivalókra. Ez a tanítási folyamat nem csak az ember sajátja és a biológiai tanulmányok során szinte minden, az utódait maga nevelõ fajnál megtalálható. Fejletlenebb vagy fejlettebb formában egyaránt. Egyfajta viselkedési primitívként.

A biológiai viselkedésmintázatok egyik absztrakt szintjeként, mely az informatikában mostanság oly sokat emlegetett objektumorientált programozásban használt alapobjektumokhoz hasonlóan, egyfajta absztrakt viselkedésobjektumnak tekinthetõ. Így adva támaszt ahhoz, hogy a következõ generáció biztos alapokra építkezve javíthassa életviszonyait.

Konrad Lorenz viselkedéskutató - aki rámutatott az emberi és állati viselkedés párhuzamaira isKonrad Lorenz viselkedéskutató – aki rámutatott az emberi és állati viselkedés párhuzamaira isAz, hogy a szerzett tudások, szokások, és környezetismereti elemek átadása jelentõsen növelheti a faj túlélési esélyeit könnyen belátható. Így érthetõ, ha ezek a viselkedésminták evolúciós elõnyt jelentve genetikailag is "beégtek" a fajok örökítõ anyagába. S az is valószínûsíthetõ az etológiai kutatások fényében, hogy a nem egy esetben igen bonyolult, és több tényezõ által szabályozott társadalmi életet élõ, magasabb rendû állatok esetében is valahol ebben a mechanizmusban érdemes keresni a közösség által támogatott utódnevelés gyökereit. A biológiailag meghatározott tényezõk rendszerében valahol azon a ponton, amikor a társadalommá szervezõdés egyik, régmúlt pontján egy újabb absztrakciós szint épült be az utódok nevelésének folyamatába. A közvetlen szülõk által végzett "munka" mellett megjelenik a közösség hatása is. Úgy is, mint újabb alkalmazkodási környezet, de úgy is, mint az ismeretátadás egy újabb terepe.

Ha eltekintünk a földi élõvilág egyéb kísérleteitõl az intelligencia, illetve a társas viselkedés "kifejlesztésére", az emlõsök világában is számos példát találunk a csoportképzõ, csoportban élõ állatfajokra. Ami szinte minden ilyen esetben megfigyelhetõ, az a hierarchikus viszonyrendszer a csoport tagjai közt. Így a csoportba érkezõ újszülöttnek a csoporthierarchiához való alkalmazkodást éppen úgy meg kell tanulnia, mint minden mást. Elvégre ez is része az életének és feltétele az életben maradásának. Ha tehát szülei biztosítani akarják fennmaradását, erre éppen úgy meg kell tanítaniuk, mint arra, hogy mit érdemes és mit nem érdemes megkergetni, begyûjteni. De természetesen a csoportos életforma számos elõnnyel is jár. Nem csak a védelem szempontjából, hanem mert a tanítás, nevelés terheit is meg lehet osztani.

Majomszeretet, majom szeretet?Majomszeretet, majom szeretet?Ilyen körülmények között azonban már nem lényegtelen a csoport tagjainak viszonya az újszülötthöz, az egyes tagok viszonya a más tagok utódaihoz. Különösen lényeges ez akkor, ha az egyes mikroközösségek, párok szaporodóképessége biológiailag nem gátolt és így bármely csoporttag potenciális résztvevõje lehet a teljes életközösség szaporodási közösségének is. Nincs ez másként a ma élõ fõemlõsöknél sem, és ezt az örökséget hozta magával, majd adta tovább a Homo sapiens õse is. Ha megfigyeljük az emberi közösségek spontán hierarchiaképzési hajlamát, akkor nem nehéz felfedezni a párhuzamokat az alfa-kiválasztási folyamatokkal. Ha olykor a szempontok mások is, mint az, hogy ki tud a leghangosabban kiabálni. Mivel a csoportképzés evolúciós elõny, az utódokhoz való viszonyrendszerek szabályozása evolúciós kényszerként értelmezhetõ. Mégpedig oly módon, ami elõsegíti az utód értelmi fejlõdését és ezzel túlélõképességét, de nem károsítja érzelmi fejlõdését, személyes viszonyait a csoport többi tagjához. Egyben felerõsítve és differenciálva a szülõ-utód kapcsolatot, hiszen a számos kölyök közt úgy kell megõrizni a személyes kötõdést, hogy ennek egy részét ki kell vetíteni a többi hasonló tag irányában is.

Tehát szeretni kell nem csak a saját utódot, hanem mindenki másét is, és a csoport többi tagjait is. Mert a teljes közösség hatékony mûködésének a másik elfogadása és támogatása az egyik alapfeltételévé válik. Érdemes lehet azonban elgondolkodni azon, hogy ez már jellemezhetõ-e szeretetként, vagy csak egy jól megfontolt, evolúciósan rögzült viselkedésforma-e? Ennek megközelítésére valószínûleg a legjobb szempont az, hogy milyen a viszonyulás a problémás egyedekhez. Azokhoz, melyek sérültek és gondozásuk akár energiapocsékolásnak is tûnhet. Vannak ugyanis olyan sérülések, melyek után a sérült akkor sem válik újra a csoport teljes értékû egyedévé, ha bármily áldozatos gondozás után a biológiai élete fennmarad és meghosszabbodik.

Krisztusi szeretet - avagy miért kell szenvedünk nekünk is...S alighanem ez az a pont, ahol különbséget tudhatunk tenni a biológiai evolúció kényszere és a társ, az utód illetve a csoport más tagja és annak utódai iránti személyes kötõdés és szeretet között. Amikor ez, a biológiai léten, közvetlen csoporttúlélésen és evolúciós kényszeren túlmutató szeretet megjelenik, jelenik meg az, amit emberinek tekinthetünk. Emberi szeretetként szinte biztosan. A korábbi evolúciós kényszer egyfajta absztrakt kivetüléseként, mely szeretet lényegét és természetét sokan próbálták megfogalmazni, mivel a személyes és társas viszonyok komplex szövevényében nem is olyan egyszerû ezt megfogalmazni. Az egyik aspektusa kétségtelenül a másik feltétel nélküli elfogadását jelenti. Ennek a feltétel nélküli elfogadásnak az egyik legjobb megfogalmazását kétségtelenül Saul adta, amikor azt hirdette, hogy "A szeretet hosszútûrõ, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltûr… [1Kor 13.4-7]

Ha ezeket a sorokat nézzük, akkor meglehetõsen eligazítást ad abból a szempontból, hogy az emberi viszonyrendszerekben mirõl is szól, mirõl kellene szólni a szeretetnek. Abban a pillanatban ugyanis, amikor anyagiasult viszonzás reményében, vagy más érdekbõl vagyunk elfogadóak, akkor tulajdonképpen nem az emberi szeretet, hanem az evolúciós hajtóerõk kezdenek mûködni. Márpedig vannak helyzetek, amikor megelõlegezetten és önzetlenül kell tudni viszonyulni másokhoz. Erre az utódok nevelése az egyik legjobb példa lehetne. Igaz ez a szülõ esetében is, de különösen igaz a tanárok esetében is. Annyira, hogy az, aki nem képes embertársait és köztük a gyermekeket feltétel nélkül is elfogadni, és feltétel nélkül nem hajlandó a gyermeknek a tantárgyához, vagy akár a tanár személyéhez fûzõdõ viszonyától függetlenül szeretni, kérdéses lehet az alkalmassága. Nem a szakismerete, hanem az emberi kapcsolatépítõ képessége okán.

Mert talán ez az egyik olyan kapcsolatrendszer, aminek fontossága túlélni látszik generációkat és iskolákat. Legyen a tanár szerepe akár az authoriter vezetõé, akár a partneri segítõé, azok az iskolamodellek látszanak tartósan hatni, ahol van helye és szerepe a szeretetnek a tanár-diák kapcsolatban. Mert ez az a kapcsolat, ami a régmúlt biológiai hagyatékából a szülõtõl átruházódik legalább részben a tanárra. S azokra felnõttekre általában is, akikkel a gyermek az iskolában találkozik. De részben azokra is a saját kortárs csoportjában, akiket viszont szintén az iskola feladata elfogadni és egymással elfogadtatni. Ennek az sem mond ellent, hogy Pál Apostol idézett sorait nem gyermekeknek írta. Ott és akkor õ sem volt más, mint tanító és címzettjei sem voltak mások, mint tanítványok. Ha pedig az akkori viszonyokat tekintjük, megérthetõ, ha érdemesnek tartotta felhívni a figyelmet az embernek szóló szeretetre és elfogadásra. Kérdés persze, hogy a ma tanárai mennyire tanítványai.

Teréz Anya, mint az egyetemes érdek nélküli emberi szeretet megtestesítõjeTeréz Anya, mint az egyetemes érdek nélküli emberi szeretet megtestesítõjeTermészetesen az embertársak iránti szeretet a tanári léten is túlmutató általános érték, ahogy általánosítható az élõlények szeretete és az élõvilág tagjainak elfogadása irányában is. Ennek a szeretet-szerepnek szintén mély történelmi hagyományait találjuk meg a különbözõ eszmerendszerek és végsõ soron a vallási irányzatok között. Talán éppen azon az alapon, hogy az, aki nem képes az élõlényeket általában is elfogadni, kérdéses mennyire képes elfogadni önzetlenül saját közösségének, vagy általában az emberiség tagjait általában. Márpedig egy tanár-diák, iskola-diák kapcsolatban a személyes példának túl kell mutatni a személyhez kötõdõ kapcsolatokon. A gyermeknek ugyanis, már csak életkori okokból is búcsút kell mondani tanárának, de a példa tovább hathat, mint az egyenletrendszerek esetleg sosem használt megoldóképletei.

Azonban a gyermek viszonyai nem vonatkoztathatóak el a szülõktõl sem. Így a gyermek iránti odafordulásnak, a szeretetnek kétségtelenül nagy jelentõsége van az egyes kapcsolatokban. Túl azon is, amit természetesnek tart mindenki egy anya-gyermek kapcsolatban, és aminek mélyén, az alapjainál sokkal inkább a biológiai, mint társadalmi tényezõket találhatnánk meg. A biológikumon túlmutató szeretetet a családon, társadalmon belül alighanem a sérült gyermekhez fûzõdõ kapcsolatban érhetjük tetten. Ahogy azt az örökké élõ dilemmát is, hogy hol van a szeretet határa. Hol van az a pont, amikor a társadalmi elvárások, vagy a neveltetés sugallta szeretettel többet ártunk, mint használunk. De erre mindenkinek magának kell megadni az alaklomhoz alkalmazkodó választ.

Az azonban biztos, hogy igazat adhatunk II. János Pál-nak, aki apostoli üzenetében a családot úgy jellemzi, hogy "A család az emberiesség legjobb iskolája." S ugyancsak a család az ahol a gyermeket elsõsorban "bizalommal és bátran kell nevelniük gyermekeiket az emberi élet lényeges értékeire….,mint pl. a másokkal való õszinte törõdésre és önzetlen szolgálatukra, különösen a szegények és rászorulók irányában."

APOSTOLIC EXHORTATION FAMILIARIS CONSORTIO;  http://www.vatican.va/holy_father/john_paul_ii/apost_exhortations/documents/hf_jp-ii_exh_19811122_familiaris-consortio_en.html ; magyarul:  http://www.katolikus.hu/roma/csalad_elm.html .

Ugyanakkor, miközben a szeretet megléte lényeges az emberi kapcsolatokban, a tanárnak és szülõnek egyaránt érdemes vigyázni arra, hogy a szeretet jegyében ne ártson. Mert nem csak sérült embertársaink esetében fontos, hogy se szülõként, se tanárként ne a szeretet diktatúráját valósítsuk meg környezetünkben. Talán itt érdemes újra megemlíteni a korábbiakból azt, hogy a szeretetnek elfogadónak kell lennie. Akár azt is elfogadva, hogy az emberek igényei mások és mások. Pál Apostol sorait tehát szülõként is, de tanárként, vezetõként különösen kiegészíthetjük azzal, hogy a szeretet nem tolakodó és nem kisajátító.

(A dolgozat a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetében végzett tanulmányok során készült)

Repost az elveszett Euroastra anyagából, ott az eredeti 2006. december 25. 0:00 {rovat: Oktatás-nevelés-pedagógia} jelent meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük