Több, mint száz fiatal jelentkezett a Sógor Csaba EP képviselő által meghirdetett gyakornoki állásra, aminek egy-két hónapos idejét a legjobb jelöltek Brüsszelben, illetve Strasbourgban tölthetik el.

 

Több, mint száz fiatal jelentkezett a Sógor Csaba EP képviselő által meghirdetett gyakornoki állásra, aminek egy-két hónapos idejét a legjobb jelöltek Brüsszelben, illetve Strasbourgban tölthetik el.

 

Sógor a hét végén Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában vizsgáztatta a gyakornokokat. Hétfőn délelőttre a tesztek, dolgozatok java részét már kijavították a képviselő erdélyi irodáiban, de a végleges eredményeket csak e hét folyamán hozzák nyilvánosságra. A kérdőívek kitöltése magas szintű szakmai ismereteket igényelt az Unió megalapításával, működésével és szerkezetével kapcsolatban. Csíkszeredában az előválogatás után, tizenöten vállalták a megmérettetést a gyakornoki állások betöltésére.

Beszélgetésünk során szóba kerültek az Európai Parlament aktuális kérdései is.

– Milyen magasra állították a lécet a vizsgakérdések megfogalmazásakor?

– A teszt első részében adott könyvészetből, pontosabban Az Európai Unió tizenkét pontban című füzetecske alapján kellett válaszolni a kérdésekre. Utána egy harminc pontos űrlapot kellett kitölteni, amelyben a kérdések a kampányra és a csatlakozást követő időszakra vonatkoztak. A második részben három világnyelvből (angolból, németből és franciából) kellett egy húszsoros szintézist írniuk a jelentkezőknek, adott szövegből. A részvételhez két ajánlólevélre, önéletrajzra, és persze motivációs nyilatkozatra volt szükség. Néhány pályázót azért kellett már a feliratkozáskor elutasítanunk, mert egyszerűen nem tudták megfogalmazni, miért akarnak részt venni ezen a képzésen.

– Hány „befutó" hely van a gyakornokságra?

– A rendelkezésünkre álló anyagi keret alapján, háromhavonta egy embert vihetek ki, ami azt jelenti, hogy a mandátum végéig összesen ötön lennének, de úgy gondoltam, egy hónaposra szűkítem a gyakorlati időt, és akkor akár tizennégyen is kilátogathatnak Brüsszelbe.

– Milyen gyakorlati haszna lesz ennek a tapasztalatszerzésnek a pályázók számára?

– Hivatalos oklevelet nem kapnak róla, legfeljebb egy igazolást, hogy ott voltak, de a legfontosabb az: beírhatják majd önéletrajzukba, hogy dolgoztak Brüsszelben a néppárti frakcióban az RMDSZ-nél. Az ösztönzés mellett, például az idegen nyelvek mélyebb elsajátítása fontos lépcsőfok lehet a fiataloknak karrierjük építésében.

– Az elmúlt napokban több hírt is olvashattunk az autonómiával kapcsolatos konferenciákról, beadványokról.

– A közelmúlt eseményeinek felsorolását a kolozsvári Sapientián megrendezett konferenciával kezdeném. Engem is felkértek egy rövid tájékoztatóra az EP-ben érzékelhető elmozdulásokról az autonómia ügyében. Nyilván a koszovói és tibeti történések is hozzájárultak ahhoz, hogy napirendre kerüljenek a kisebbségi kérdések, de felkeltették a figyelmet a legutóbbi magyarverések, és a csángókat ért fenyegetések is. Rajtunk kívül, az Intergroup, vagyis a pártok és országok fölött álló kisebbségvédelmi munkacsoport is folyamatosan foglalkozik a témával. Kellő teret kapunk a sajtóban is, a koszovói utamról például részletesen beszámolt az EP egyik magazinja is.

– Az EP nehezen tud bármit is tenni az Unión kívüli kisebbségek érdekében, de mi a helyzet házon belül? Egyáltalán, hány kisebbséget ismer el a parlament?

– Európában hivatalosan három kisebbség létezik: a hagyományos nemzeti kisebbségek, a friss bevándorlók, az emigránsok, és a romák. Ez három egymástól teljesen különböző csoport, egyvalami mégis közös bennük: nem a saját vagy sajátos jogaikra vonatkozó törvények egységesek, hanem azoknak az államoknak, országoknak a kötelezettségei, amelyeknek a területén élnek. Koszovó esete példaértékűen rávilágított arra, hogy amennyiben egy ország nem tudja kielégítően kezelni a kisebbségei helyzetét, akkor az emberek az utcán fogják megoldani a problémáikat. A másik példa Tibet. Nemrég találkoztam az ázsiai „tízek" nagyköveteivel, akik valamilyen Unióhoz hasonló szövetséget szeretnének létrehozni a kínai és indiai nyomás ellensúlyozására a térségben. Itt tették fel a thajföldi diplomatának azt a kérdést, hogy miért nem fogadnak külföldi megfigyelőket a választások idején. A válasz egyszerűen hangzott: a keleti demokrácia olyan, hogy a külföldi megfigyelők jelenléte azt bizonyítaná, valami nagy baj van vele.

– Sikerült-e ellensúlyozni azt a román politikai, fogalmi egybemosást, amely Koszovó kapcsán az erdélyi magyar autonómia törekvéseket elszakadási kísérletnek állítja be?

– Az Unióban négy ország van, amelyik nem akarja elismerni Koszovó függetlenségét. Spanyolország, Románia, Szlovákia és Ciprus vélt vagy valós szecessziós félelmei miatt teszi ezt. Mi nem győzzük hangsúlyozni: az erdélyi magyarság nem akar elszakadni Romániától, mi csak területi és kulturális autonómiát szeretnénk, amely Európa más részein működőképes megoldás az ilyen gondokra.

– Visszatérve Tibetre és ezzel párhuzamosan az olimpiára. Van-e olyan uniós tagország, amelyik kacérkodik az olimpiai bojkott gondolatával?

– Ez kétrétű dolog. Általában külön kell választani a politikusok és a sportolók bojkottját. Tudomásom szerint néhány órával ezelőtt Lengyelország jelentette be távolmaradását az olimpiai játékokról, Hans Pöttering pedig azt nyilatkozta, jól meg kell fontolni a részvételt. Én elvileg helyeslem azt, hogy a világ országai különböző formákban nyomást gyakorolnak Kínára az emberi és szabadságjogok betartásának érdekében, habár a sportolók távolmaradását nem tartom túl jó ötletnek, hatékony eszköznek. Nem hiszem ugyanis, hogy ezáltal meg lehetne változtatni a kínai demokráciát, ha azt egyáltalán demokráciának lehet nevezni. Itt egyedül az Egyesült Államok fellépésének lehetne súlya, de az amerikaiak csendben fognak maradni, hiszen gazdaságilag valósággal el vannak adósodva a távolkeleti országnak. A játékokig most már valószínűleg semmi nem fog változni, akkor kellet volna bojkottálni, amikor Kínának odaítélték az olimpia megrendezésének jogát. Az a minimum, hogy az olimpiai lángot ne vigyék át Tibeten. Ismerős a történet, hiszen egy kommunista országról van szó, ahol emberi jogokat, autonómiát ígérnek, aztán megvonják, sőt megtiporják azokat. Itt vagyunk mi: 1918-ban a magyaroknak mindent megígért a román hatalom, és rajtunk kívül ezeket az ígéreteket nem kéri számon rajtuk senki. Erre kellene most ráerősítenünk. A hazudozást, pedig ideje lenne végleg befejezni. Oda jutottunk, hogy a románok részéről Kossuth Lajos tömeggyilkos, lassan Bem József is azzá válhat, az aradi tizenhárom vértanúról nem is beszélve. A hatalom addig sulykolta a negyvenezer kivégzett románról, a több száz sohasem létezett ortodox templom lerombolásáról szóló rémtörténeteket, hogy mára már nekünk kell ezeket a koholmányokat nap mint nap cáfolnunk. Ideje volna, hogy a kényes történelmi kérdéseket a szakmabeliek, vagyis a román és magyar történészek tisztázzák, nem pedig a napos politikusok.

Jakab Lőrinc

Az eredeti megjelent © Erdélyi Napló – 2008

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük