Stabilizáció magyar módra – “Aranylábakon” nyugodott

Nemrég emlékezett meg az ország a magyar forint 1946-os megteremtéséről, ám nemigen esett szó annak nehézségeiről. A hegemóniára törekvő Magyar Kommunista Párt politikusai a stabil magyar valuta bevezetését saját maguk, de főként a párt vezére, Rákosi Mátyás érdemének igyekeztek feltüntetni. Nem mellékesként kiemelték még a Szovjetunió segítségét, amely  abban nyilvánult meg, hogy a háború elvesztéséért fizetendő sarcot – akkori nevén: jóvátételt – nem hat, hanem nyolc év alatt kellett kifizetnünk, sőt elengedték a kivérzett ország összeomlott gazdasága miatt bekövetkezett fizetési késedelmi díjunkat is.

Nemrég emlékezett meg az ország a magyar forint 1946-os megteremtéséről, ám nemigen esett szó annak nehézségeiről. A hegemóniára törekvő Magyar Kommunista Párt politikusai a stabil magyar valuta bevezetését saját maguk, de főként a párt vezére, Rákosi Mátyás érdemének igyekeztek feltüntetni. Nem mellékesként kiemelték még a Szovjetunió segítségét, amely  abban nyilvánult meg, hogy a háború elvesztéséért fizetendő sarcot – akkori nevén: jóvátételt – nem hat, hanem nyolc év alatt kellett kifizetnünk, sőt elengedték a kivérzett ország összeomlott gazdasága miatt bekövetkezett fizetési késedelmi díjunkat is.

   
    Nem akármilyen feladat volt a háború után új, stabil fizetőeszközt létrehozni, különösen, hogy ezt külföldi segítség nélkül akarta végrehajtani a politikai vezetés. A szovjet érdekszférán kívüli országok gazdaságát ebben az időben a Marshall-terv, külföldi tőke segítségével stabilizálták. Az akkori sajtó ennek csak az árnyoldalait hangsúlyozta. Azt viszont igyekeztek elhallgatni, hogy a fizetőeszköz stabilizálásának, fedezete megteremtésének egyik fontos alapja az volt, hogy a Magyar Nemzeti Bank Magyarországról kivitt 30 tonna nemesfém készletét az amerikaiak visszaszolgáltatták az országnak. Így az új pénz stabil "aranylábakon" nyugodhatott. Egy új forint – amely négyszázezer kvadrillió pengőt ért – mögött 0,07575 gramm színaranyfedezet állt.

    A másik láb, a magyar nép (korabeli szóhasználattal: a dolgozók) munkája volt, amelynek révén 1946-ban az utolsó békeév – 1938 – nemzeti jövedelmének a 60 százalékára számíthattak a tervezők.

Ennek ismeretében határozták meg a kibocsátható pénz mennyiségét. Az utóbbit előbb 360 millió, majd az új forint első hónapja után 800 millió forintban szabták meg, ami végül egy éven belül 968 millió lett, így alatta maradt a szanálási év végére előirányzott maximum egymilliárdnak. Így a fokozatosan pénzhez jutó lakosság ha akarta volna, sem tudta felvásárolni az árukat. Erre irányult a külföldi valutákért és aranyért történő vásárlás tilalma is.

    A stabilizáció alapelve az volt, hogy annyi pénz kerüljön forgalomba, amennyi a már említett 1946-os árukészlet értéke. Ha ennél több kerül forgalomba, az inflációt, ha ennél kevesebb, az áruhiányt okozott volna. Különösen ez utóbbitól féltek a politikusok, ezért jó előre intézkedéseket hoztak ellene. Mind a kereskedelemben, mind a termelő üzemekben visszatartották az árut. Az addig szinte teljesen üres üzletek aztán augusztus elsejére varázsütésre teltek meg áruval.
    
Újjá kellett építeni a pénzverdét
    
    Főképpen az 1938-as – még – békeév közgazdasági mutatóit tanulmányozták a nemzeti jövedelem, vagyon, költségvetés, aranyfedezet, árak, bérek szempontjából. Mindezeket figyelembe véve – és összevetve a háború utáni helyzettel, illetve lehetőségekkel – kellett meghatározni az új költségvetést, az adórendszert, az árakat és a béreket. Az előzetes tervek alapján nominál értékben az árak a háború előttiek átlagosan négyszeresei, a létfenntartási költségek pedig a háromszorosai lehettek, ehhez képest a béreket átlagosan a háború előtti 50 százalékában állapították meg. Ezeken belül viszonyították egymáshoz a mezőgazdasági árak, a fuvardíjak, a lakbérek, a munkabérek és az iparcikkek árainak arányát. Az előzetesen elgondolt arányokon menet közben azonban sokat változtattak, hiszen ezek a mindennapi életben jóval hosszabb ideig alakulnak ki.

    Hogy még véletlenül se alakuljanak ki olyan jelenségek, amelyek az új fizetőeszköz gyengüléséhez vezetnének, bevezették a jegyrendszert, azaz a létfontosságú élelmiszereket csak korlátozottan és jegyre lehetett megvásárolni. Így egyel több eszközzel biztosították azt, hogy ne alakuljon ki áruhiány, azaz: a forint megteremtői nem nagyon bíztak a piaci automatizmusokban…
    

Érdekesek voltak a forint megteremtésének műszaki feltételei is. Ezek teljesítése érdekében újjá kellett építeni a pénzverdét és a pénzjegynyomdát is, amelyek sok kárt szenvedtek a háború alatt. A fémpénzek veréséhez szükséges szerszámok acél alapanyagát harckocsik tengelyeiből állítottak elő, a pénzekéhez pedig a harcok során elszakadt távvezetékek alumíniumát és a Weiss Manfréd gyár rézkészletét használták fel. Utóbbiból verték a 20 fillérest, a többi váltópénzt anyaga volt az alumínium, ahogyan akkor nevezték: a magyar ezüst. Rézötvözetből készült a kétforintos is, ezüst ötvözetből pedig az ötös, azaz ötforintos, amely vészesen hasonlított a korábbi ötpengősre. Igaz, az utóbbin Horthy Miklós kormányzó, előbbin pedig Kossuth Lajos kormányzó arcmása állt.

    A tíz- és százforintos bankjegyek nyomására szolgáló papír alapanyagával is problémák voltak, hiszen a nagy pengőinfláció felemésztette a míves és értékes bankjegyekhez szükséges biztonságipapír-mennyiséget. Így ezt nagyon gyorsan (ahogyan akkoriban mondták: rohammunkában) külföldről, francia és finn importból kellett beszerezni. A technikai fejlődésnek viszont használt az infláció,  ugyanis olyan gyorsan kellett az új bankjegyeket gyártani, hogy azt nem lehetett a korábbi íves nyomással készíteni. Csakis az ofszet technikával voltak képesek annyi bankót előállítani, amennyi szükséges volt a minden mértéket felülmúló kibocsátáshoz.

Gőz József

kf \ krp

MTI 2011. augusztus 15., hétfő 9:02