Egy filmben az általános vélekedés szerint kell egy kutya és legalább egy gyermek a sikerhez. Már akkor, ha a film nem csak az indulatfelkeltésről szól, hanem a belsőbb emberi viszonyokról is. A miértre elég egyszerű a válasz, hiszen ki ne látott már, unoka, vagy gyermek híján kutyát, sétáltató embereket. S alighanem, a Homo sapiens fajba tartozó, lény számára kevésbé szimpatikus vonás, ha valakiből teljesen hiányzik a gondoskodás szándéka is a gyermeke iránt.

 

Egy filmben az általános vélekedés szerint kell egy kutya és legalább egy gyermek a sikerhez. Már akkor, ha a film nem csak az indulatfelkeltésről szól, hanem a belsőbb emberi viszonyokról is. A miértre elég egyszerű a válasz, hiszen ki ne látott már, unoka, vagy gyermek híján kutyát, sétáltató embereket. S alighanem, a Homo sapiens fajba tartozó, lény számára kevésbé szimpatikus vonás, ha valakiből teljesen hiányzik a gondoskodás szándéka is a gyermeke iránt.

Az ember, mint társas lény a maga társadalmában mozog otthonosan. A társadalom számára pedig az a normális működés, ha tőle telhetően gondoskodik az utódlásról. Ezzel tartalmat adhatunk annak a, sokszor elcsépeltnek tűnő, mondatnak, hogy a gyermek társadalmi érték. Mert feltehetjük a kérdést, hogy mi az értéke a gyermekeknek? Nem az egyes családokban, ahol a társadalmi pozíciótól függően, sajnos, akár a családfenntartás szerepe is reá hárulhat. Hanem általában.

Ha erre keresnénk a választ, akkor a szigorú biológiai értelemben vett válasz a genetikai folytonosság fenntartása, a faj fennmaradása körül is megkereshető. Csak az a kérdés, érdemes-e ilyen végletesen leegyszerűsíteni a kérdést? Valószínűleg nem, mivel az ember alapvető jellemzője a társadalomépítő képessége. Ez szintén biológiai gyökerekkel rendelkező tulajdonság, amit jól jeleznek rokonaink hordái. De az is, hogy az emberi faj társadalmai is folyamatosan váltak olyanná, amilyennek ma ismerjük. A hordákon, törzsi közösségeken alapuló egyszerű társadalmaktól a birodalmakig.

A közösség számára a gyermek óhatatlanul egy további értékkel, a már említett társadalmi értékkel is bír. Azzal az elvontnak is tekinthető értékkel, hogy képes nem csak a biológiai faj génjeit, hanem a környező társadalmi értékeket is fenntartani, továbbvinni. Olykor meg is változtatva, de alapvetően mégis azokra az értékekre építkezve, amit neveltetése során, elsősorban a környezet normarendszerére alapozva beléplántáltak. S amely számára sokszor lesz alapja az élete során érvényesített normarendszernek. Ezt lehet alábecsülni, és lehet túlértékelni, de nem igazán lehet figyelmen kívül hagyni. Érdemesnek meg egyáltalán nem érdemes figyelmen kívül hagyni.

Ahogy azt sem, hogy a ma felnőttjei a tegnap gyermekei, és idő multával a ma gyermekei lesznek a jövő felnőttjei. A folyamat egy adott társadalomban azt jelenti, hogy amilyen a tegnap nevelési rendszere, olyan általános társadalmi állapotot képvisel a ma lakossága, és amilyenné ma tesszük a gyermekek nevelési környezetét, azzal számolhatunk a jövőben. Azzal a korrekciós tényezővel, hogy a pillanatnyi állapot lesz a holnap null-pontja. Az a kiindulási pont, amelyhez képest a változásokra számítani lehet. Vagy ez lesz az a pont, amit változás híján konzerválni fog az idő. Ez az a folyamat, amire minden szarkazmus nélkül elmondhatjuk, hogy már az ókori görögök is ismerték. Például már Platón is az iskola fejlesztésében, a kiművelt emberfőkben látta a felvilágosult vezetés zálogát. Mondván, hogy az iskolában most ülők lesznek azok, akik idővel vezetni fogják a városállamot.

A normák megjelenése azonban nem csak az iskolákban valósul meg, hanem a családokban, a kortárs csoportokban, az utcán is. A példa erejével hatva, és nem egy esetben az iskoláktól függetlenül örökítve tovább a mindennapok megannyi jellemzőit az utódgenerációkba. Ha a ma társadalma azt az értékválasztást közvetíti, hogy az emberek lenézése az ami normává emelhető, akkor holnaptól olyan generációkra számíthatunk, akik számára ez az elfogadott. A változásokhoz pedig hosszú idő kell, ahogy a kispolgárinak csúfolt értékrendszert sem tudta teljesen kitörölni a társadalomból megannyi évtized.

Ez azonban azt is felveti, hogy amikor a gyermekekről szólunk, nem tudjuk megkerülni, hogy ne csak a gyermekekről szóljunk. Mert kinevezhetünk egy napot a gyermekeknek, és ez jó. Helye van ennek is a mindennapokban, ahogy a Karácsonynak, és megannyi más ünnepnapnak is. Az azonban megfontolandó, hogy kiről, miről is kellene, hogy szóljon a gyermeknap. A gyorssegély szintjén akár arról is, hogy Tóth Árpáddal szólva "Pardon! álljon meg kegyed, S ejtsen az urnába Fillért avagy bankjegyet." (Pünkösdi Gyermeknap). Azonban ez tényleg csak a pillanatnyi zsíros-kenyérről, esetleg a rávaló hagymáról szól. Az éhenhalástól megvéd, de a túléléshez kevés.

Nem az egyén, az emberi normák túléléséhez. Annak a normarendszernek a túléléséhez, melyet egy még régebbi klasszikusban úgy fogalmaztak meg, hogy „Szeressed felebarátodat mint magadat" (3Moz, 19:18). Függetlenül attól, hogy milyen hitvilág az, ami a társadalom adott tagja számára az irányadó, mindenképpen állítható, hogy a társadalmi stabilitás, a teljes társadalmi értékkészlet csak akkor vihető tovább, ha tagjai a kölcsönösen elfogadható kölcsönös elfogadottság, és kölcsönös előnyök mentén szerveződnek. Az, hogy kinek mi válik később elfogadhatóvá, az természetesen sokban függ a neveltetésétől. Hogy mit tekint maga számára előnyösnek, természetesen az is. De az sem kevésbé, hogy mennyire válik képessé arra, hogy ezt a kölcsönösség talaján értelmezze.

Márpedig, ha a gyermek szocializációs környezete azt sugallja, hogy nem kell figyelembe vennie a másik gyermeket, akkor felnőttként is csak tárgyként fogja kezelni embertársait. Mígnem egy napon megtapasztalja, hogy ő sem több egy tárgynál a többiek szemében. Egy, két lábon járó, fecsegő, berendezési tárgya a társadalmi gépezetnek. Ám aligha valószínű, hogy ez különösebben tetszik, bárkinek, amikor ezzel szembesül. Ilyenkor lehet természetesen keresni a bűnöst, hogy ez ki miatt zajlik. Ki lehet vetíteni a személyes talajvesztettséget más emberekre, családokra, népekre, bolygókra és csillagokra. A megoldás kulcsa azonban valószínűleg a saját múltja. A saját múltjának társadalma és a jelen társadalmi környezet számára való megélhetetlensége.

De ez a folyamat sem tekinthető egyirányúnak, ahogy a sanyarú gyermekkort igen kevesen tekintik, és joggal nem tekintik olyan tényezőnek, mely bárkit felmentene bármi alól. A jelen társadalmi normáinak, és az emberi értékek egyfajta közösen elfogadott minimumának betartása joggal elvárható mindenkitől. A gyermeknapon, és azon túl is. De kár lenne a gyermekek számára szervezett majális közepette elfeledkezni a korábban írottakról. Arról, hogy amit ma a társadalom közvetít a gyermeknek, azt fogja visszakapni a jövőben. De arról sem, hogy amit ma a társadalom közvetít a szülőnek, azt fogja ő közvetíteni, akarva nem akarva a gyermeknek. Vagy a szomszédnak, és annak gyermekeinek. Általában a jövő generációnak. Ha a társadalom ma nem tekinti embernek, csak csavarnak a tagjait, akkor a ma gyermekei holnap a társadalom önző csavarjai lesznek csupán.

Akiket nem érdekel, hogy melyik lyukba csavarozzák be. Az sem, hogy a lyuk esetleg kicsi nekik, mert akkor majd kitágítják. Mit sem foglalkozva azzal, hogy közben az egész szerkezet, az egész társadalom kezd recsegni, ropogni, és más csavarok törnek derékba. Az pedig aligha lehet vigasztaló, hogy az így megroppant társadalmi szerkezet azt az önzőnek nevelt, szűklátókörű, könyökén is sarkantyút viselő csavarocskákat is maga alá temeti majd. A gyermeknapon tehát legalább futólag érdemes lehet arra is pár percet vesztegetni gondolatban, hogy a ma mit mond, mutat gyermeknek, felnőttnek egyaránt. Mert attól függően, hogy a ma, vezetőktől alamizsnagyűjtőkig, miről szól, fog függni az is, hogy miről fog szólni a gyermekek holnapja. A gyermeknap tehát leckenap is. Nem csak a pillanatnyi adakozás, a hétvégi lángos megvételének leckéje, hanem a társadalmi normák mérlegelésének, ha úgy tetszik, az emberi szeretet leckéje is.

Simay Endre István

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük