Paradise LostParadise Lost

Eszméletlen fülledt, kánikulai hőségben indult a Sziget harmadik napja. Az a fajta idő, amikor az ember meggondolja megmozduljon-e az épp aktuális zeneszámra, mégha nagyon csábító is.

 

 Paradise LostParadise Lost

Eszméletlen fülledt, kánikulai hőségben indult a Sziget harmadik napja. Az a fajta idő, amikor az ember meggondolja megmozduljon-e az épp aktuális zeneszámra, mégha nagyon csábító is.

 

 

Paradise LostParadise Lost

 

Mielőtt a kedves Olvasó megrémülne: nem, nem megyünk át meteorológiai elemzésbe, de ez az információ a későbbiekben még fontos szerephez jut, sajnos. De haladjunk időrendi sorrendben. A bőség zavara nem újkeletű jelenség a Sziget Fesztivál történetében vagy egyáltalán a fesztiválok történetében. Ez az, amikor egyidőben, egymástól lehetőleg a legtávolabbi helyszíneken zajlik egy-egy, olykor több olyan program is, amin mind szívesen résztvenne az ember. Választani cseppet sem könnyű és amikor mégis sikerül, a döntés alapja legtöbbször minden logikát nélkülöz vagy elvonul az ember egy harmadikra, amiről viszont jól lehet tudósítani vagy fotózni. Azért sajnálni persze továbbra se kell senkit ezért a helyzetért, csak néha azért bosszantó.

Már eleve a nap is döcögősen indult, de nem is sejthettük, hogy ennél még jön meredekebb dolog is. Rögtön a bejáratnál kezdődtek a problémák, ahol az öt napja teljesen elfogadható karszalag gyanúsnak bizonyult az egyik ifjú ellenőrnek. Ezzel nem is volna semmi baj, mióta ekkora lett a Sziget és ilyen biztosítás szükségeltetik, hozzászokhattunk a rendszeres ellenőrzésekhez, nem egyszer még a rendezvény területén is. Teljesen egyetértünk azzal, hogyha szabályok vannak, azok vonatkozzanak mindenkire. Idáig tiszta sor. De az, hogy a kapuba érve a túlmozgásos bölcsész külsejű jegyszedő (vagy minek nevezzem) gúnyoros képpel felszólít az órám levételére, az már nem fér bele. Amikor pedig a stílusnak megfelelően visszakérdeztem, hogy „minek?" akkorra már egy igazi kioktatásban részesültem. Majd röhögve próbálta áthúzni a kézfejemen a karszalagomat. Nem sikerült, mert akkor öt napja már rég leesett volna. A nagytudású kollega arra már nem fordított figyelmet, hogy jójó még egy közreműködői jegyet még talán összeszedhet valaki feketén, de vajh hogyan került mellé sajtós stage-pass? Utóbbit csak a regisztrált karszalag birtokában kaphatunk évek óta. Közben kollegám már rég bent járt, telefonáltam, hogy gond van. Nem voltam vidám ettől a helyzettől, pláne nem, hogy végig gúnyosan úgy kezeltek, mint valami rajtakapott potyázót. Mindezt azért, mert a legutolsó kapocslyuk ellenére is bő rám kicsit a karszalag. Hihetetlen, ott tették fel az őrök a kapuban, nem lehet szorosabbra. Erre rögtön kiderült, hogy lehet ám rá pótlyukat csináltatni, ott náluk. Remek. A hab a tortán az volt, amikor azt firtattam, hogy mi lesz a regisztrációval, meg az időpontunkkal, amire mentünk volna, arra megkaptam, a jólismert megalázó „persze, dolgozni, elhiszem" címzésű szöveget, meg azt, hogy kerek két percbe kerül a konténernél elintézni. Hogyne. A konténer valóban két perc, csak utána vissza a közreműködői sátorba, kiállni a sort, végigcsinálni két példányos adminisztrációt, aztán aláírni, regisztrálni és az aláírt igazolópapír meg az új szalag birtokában visszamenni a bejárathoz. Nettó 20 perc, a fotózás természetesen ugrott, mert azt csak bizonyos ideig lehet. Az egészben a legnagyobb poén pedig az, hogy ugyanaz a tisztelt rendezőúr, aki ezt a felfordulást intézte ha nem szólok, ugyanúgy felteszi „lazára" a karszalagot. Ekkor megkértem, hogy lesz szíves még egy helyet lukasztani rá a következő vegzatúra elkerülése végett. Nem örült neki igazán, de rendnek kell lenni, nem igaz? Ezután már végre vissza is jutottunk a Szigetre.

 

Vive la Fête!Vive la Fête!

Az idei fesztivál úgy tűnik a nem tud elszakadni a ska-punk vonalától, ami számunkra a legkevésbé sem zavaró tényező. A Nagyszínpad első fellépője a fehérorosz Lyapis Trubetskoy szintén e műfaj követője. Annak rendje és módja szerint gondoskodtak is a megjelentek napi testmozgás adagjáról, legalábbis a bemelegítésről mindenképp. A nap további programja úgyis a szelídebb tánczenékről szólt. Jó, az amerikai tinédzserkedvenc Papa Roach állítólag nu-metált játszik, de azért nem sorolható a kőkemény zenék közé. Majd német reggae következett a Gentleman& The Evolution. Kora este Mika, a brit popzene számtalan díját bezsebelő előadója jött a nap legbizarabb színpadképével, kék ég, napraforgók és keresztek. A napot Thirty Second To Mars zárta Los Angelesből, akinek így nem sokat mond a név, ez Jared Leto amerikai színész (Rekviem egy álomért, Pánikszoba, Harcosok klubja, Amerikai psycho) együttese, amit testvérével amolyan családi zenelésnek terveztek. Színészi hírneve aztán elérte a zenekart is és népszerűségük azóta is nőttön nő.

Mi azonban pénteken inkább felfedezőkörútra indultunk, azaz olyan koncerteket kerestünk, amivel nem sűrűn találkozhat átlagos esetben a magyar közönség. A Világzenei színpad például erre az egyik legmegfelelőbb helyszín. Nyitásként Daniel Kahn& The Painted Bird, ők berliniek, detroiti alapítótaggal és a brechti, sanzonos, rockos klezmerzene művelői. Időpontjuk kellemesen összeakadt a Headbangers Ball helyszínén fellépő Overdrive koncertjével. Utóbbiak Szerbia legnépszerűbb rockzenekara, akik  a hasonló jellegű belgrádi EXIT fesztivál ajánlásával érkeztek. Ugyanitt az angol hardcore bandát, az Enter Shikari-t esélyünk sem volt megnézni. Addig a világzenein az ismert szentedrei tamburazenekar a Söndörgő lépett fel a macedón cigányzene legnagyobb képviselőjével Ferus Mustafovval. A két helyszín között lassú futással (nem túlzás) 12 perc az út. Reménytelen.

 

RotfrontRotfront
 

Választásunk a világzeneire esett ismét, ebben nagy szerepe volt annak, hogy jónéhány csapatot előre megnéztünk az interneten, hogy mégis milyen zenét játszanak. Van egy behatárolhatatlan műfajú (frászkarikát, ez is ska természetesen) német, pontosabban berlini zenekar, a RotFront, ami már a myspaces „előzetesen" is ígéretesen hangzott. Élőben aztán felülmúlt mindent. Tagjaik egytől egyig Berlinben élnek, német, orosz, ausztrál, amerkai zenészek és kivételesen magyar vonatkozása is van a csapatnak, az alapítók közt  találjuk például Wahorn Simont (Balaton, efZámbó Happy Dead Band), de a csapat tagja (az egyik énekes konferálása szerint a RotFront királynője) Gryllus Dorka színésznő is. Temperamentumos koncertet adtak. Talán nem túlzó kifejezés az, hogy fergeteges. Az elején pár fős közönség a koncert végére megtelítette a színpad előtti teret és csak elvétve akadt mozdulatlan nézelődő. Erre a zenére egyszerűen nem lehet egyhelyben maradni. Esélyesek a Sziget egyik legjobb koncertje titulusra, legalábbis szerintünk. Mióta tudjuk, hogy a szintén orosz/német Leningrad-ot sajnálatos módon valószínűleg örökre legyűrték a személyi ellentétek, sokan gondolták úgy, hogy az európai fesztiválokról végérvényesen kiveszik ez a stílus. A RotFrontot látva viszont kifejezetten van remény a fájó űr betöltésére. „Gay, Gypsy and Jew, You know your neighbours will be proud" – azaz „meleg, cigány és zsidó, tudod, a szomszédaid büszkék lesznek rád" – szól az egyik legnagyobb sikerű és legvidámabban hangzó szám szövege, egyébként arról, hogy vállalni kell mindenkinek saját magát. Hát igen, ha másból nem is, ebből nagyon is látszik, hogy a multikulturális társaság tagjai Berlinben élnek és nem például Budapesten. Sajnos.

Bár sokáig elhallgattuk volna őket, azért nagyon örültünk, hogy a koncert időben úgy ért végett, hogy rövidtávfutással ugyan, de még el tudtuk érni a Paradise Lost-ot az MTV Headbangers Ball sátrában. Az 1988-ban alakult angol, műfajalapító gothic/doom metal csapat hozta az elvárható színvonalat. Nick Holmes, az énekes az immár jólmegszokott négybetűs káromkodások helyett folyamatosan „Beautiful people"-nak (azaz szép embereknek, leginkább a magyar „szépségeim"-nek felel meg) szólította a közönséget. Volt együtt éneklés, panaszkodás az unalomig játszott klasszikus  „As I Die" miatt és sok-sok új és legújabb szám, legnagyobb szomorúságunkra. Dehát el kell fogadni, hogy a fiataloké a jövő és ők ezeket a dalokat szeretik leginkább. Egyébként az idők folyamán rövidhajúvá lett Holmes manapság már jobban hasonlít egy szabadnapos gimnáziumi irodalomtanárra, mint a rettegett goth metal fősámánjára. Hja, múlnak az évek, kéremszépen. Ettől a koncert mit sem veszített színvonalából, egy kitűnő és töretlenül lelkes, de megváltozott Paradise Lostot láthattunk színpadon.

Az igazat megvallva néhány szám erejéig hűtlenek voltunk a doom-veteránokhoz, amíg a kiváncsiságtól hajtva átugrottunk az A38 sátrába, a Vive la Fête! belga elektro-szintipop csapat jelenésére. A legszexisebb elektro zenekar megjelöléssel futó együttes ezt a címet kétségkívül Els Pynoo énekesnő egyedi öltözködési stílusával vívta ki. A többnyire férfiaknak kedvező látvány mellett azonban nem sikkad el a zene. A műfaj korlátaihoz képest egész sokat kihoznak belőle és számok sem unalomig egyhangúak. Az énekesnő hangja néha bántó visítozássá vátozik ugyan, de ezt leszámítva az amúgy leginkább hangfelvételeken érvényesülő stílust teljesen koncertképessé varázsolták. Azért egy idő után mégis inkább visszamentünk a Paradise Lost-ra.

Mivel még jó idő volt és Sziget másik végében épp ugyanekkor befejeződő Oi Va Voi-ról már úgyis lemaradtunk az immár törzshelyünkké váló Hungarikum Falu pajtája felé vettük utunk, hogy megnézzük a nyáréjszakában velünk egyetemben hogyan sikerül a szigetlakóknak elsajátítani a magyar néptáncok lépéseit. Ebben Ónodi Béla művésztanár, a Táncművészeti Főiskola pedagógusa volt a segítségünkre. Minden este 23:00 órától van tánctanítás, az instrukciók magyar és angol nyelven hallhatók és rendkívül nagy az érdeklődés. Épp a kalotaszegi csárdás rejtelmeibe voltunk elmerülve és az alaplépésektől lefáradva, leizzadva, de érdeklődéssel vártuk a következő, már nehezebb táncot, mikor megjelent egy komoly arckifejezésű hölgy és félrehívta a tanerőt, akitől a címadó idézet származott később. A borongós jelenés oka egy meteorológiai jelenség volt, mit szépítsük, egy 150 km-es szélességben összeállt zivatarrendszer vette célba a fővárost. A viharriasztást nem sokkal 23:00 óra előtt kiadták, de hozzánk 23:45-kor ért a hír, közölték, hogy menjük sátrakba, ne álljunk fák alá és 15 perc múlva itt egy hatalmas vihar. Ezzel kiürítették és elkezdték lezárni a Pajta sátrát. Kilépve a nyugati égboltra tekintve már lehetett látni a sűrű villámlást, így a sürgős távozás mellett döntöttünk, amúgy csuromvizesen, kimelegedve a tánctól. Nem is tudom, hogy nem vettük észre hamarabb. De a felhőzet nem ismerte az órát, mert az a negyedóra nem volt már 5 perc se. Mire a Nagyszínpad elé értünk már viharos volt a szél és vitt mindent. A hangosbemondókat mi már nem hallottuk, de a frissen vett étellel/itallal kézben pánikszerűen rohangáló emberekről és a különböző nyelveken elkapott beszélgetésfoszlányokból kiderült, hogy itt bezony mindenki tudja miről van szó.

Zárszóként lehetne írni, hogy és akkor utánunk az özönvíz, de az igazsághoz közelebb járunk, ha úgy fejezzük ki, hogy nyakunkban az özönvíz. A K-híd közepén jártunkkor gorombult be igazán a vihar. A helyzet érzékeltetése szempontjából, akinek volt már a lábán Martens-bakancs az elképzelheti, hogy mi kell ahhoz, hogy bakancsonként nagyjából egy deci vizet öntsön ki belőle az ember, úgy hogy farmer alatt volt. A Sziget harmadik napját tehát a szó szoros értelmében megúsztuk. Jön a hétvége!

Verner Adrienn Ágnes – Szvitek Péter

Fotó: Szvitek Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük