Tegnap volt az első világháborút lezáró Trinanoni Béke(diktátum) évfordulója. Az ember azt gondolná, hogy a rendszerváltás után végre megemlékezhetünk erről a nemzeti gyásznapról. Mert gyásznap ez sajnos, – s bár ilyen nem illik mondani – talán nagyobb annál, mint amikor Haynau kivégeztette az 1848-as szabadságharc vezénylő tábornokait. Akkor ugyanis leghűbb hazafiainkat vesztettük el. Trianonban viszont állampolgárainkat, területünk nagy részét, megélhetésünk, jövőnk alapját. Azt a földet, amiért  történelműnk során küzdöttünk.

 

Tegnap volt az első világháborút lezáró Trinanoni Béke(diktátum) évfordulója. Az ember azt gondolná, hogy a rendszerváltás után végre megemlékezhetünk erről a nemzeti gyásznapról. Mert gyásznap ez sajnos, – s bár ilyen nem illik mondani – talán nagyobb annál, mint amikor Haynau kivégeztette az 1848-as szabadságharc vezénylő tábornokait. Akkor ugyanis leghűbb hazafiainkat vesztettük el. Trianonban viszont állampolgárainkat, területünk nagy részét, megélhetésünk, jövőnk alapját. Azt a földet, amiért  történelműnk során küzdöttünk.

Voltak olyan polgáraink, akik bár helyben maradtak, de többször is állampolgárságot cseréltek. A második világháború után volt egy rövid reményidőszak, amikor arra gondoltunk, hogy valamit visszakapunk ebből a veszteségből. De helyette ha – talán ezt sem illik mondani – de még ehhez mérhető megpróbáltatások jutottak osztályrészül. Az emberek pedig szívükben őrizték a régi földek, települések emlékét. Nagyanyám számára Nagypapa  lapjai – mivel a második világháború olyan páncélvonatán teljesített, amely a visszatért területeken állította helyre a postaszolgáltatást – többet jelentettek egyszerű emléknél. Ereklyék voltak. S most már én is ugyanúgy őrzöm. Egy föld emléke. Ami a mienk volt.

Nem csoda, ha Trianon kapcsán az egyes utódállamok legrosszabb reflexei indulnak be, ha megemlítik. Pedig az emberek nagy része ott már azt mondja: hagyják őket emlékezni, magyarként élni. Kultúrájukkal nyelvükkel, szokásukkal, múltjukkal. Mert a kapcsolat a nem EU-s tagállamok kivételével okoz még csak problémát. Máshova szinte ugyanúgy megyünk mintha haza mennénk. Mert a sokat szidott Európai Unió egy nagyon fontos dolgot cselekedett: az adminisztratív, a személyes és áruk mozgását akadályozó határok lebontásával együtt lebontotta azokat a korlátokat is, amelyek a Haza és elcsatolt területei között voltak, s sokáig akadályozták a kapcsolatok kiépítését.

S most, amikor Trianon évfordulóján a lapokat olvassuk érdekes megállapítást tehetünk: a Média világában szinte semmi sem változott a második világháború lezárása óta. Trianon érzelmi, emberi töltetéről szinte senki sem emlékezett meg a fősodratú médiában. Talán nincsen mondanivalójuk? Vagy inkább az a gond, hogy akik irányítják azoknak nincsen! Vagy egyszerűen félnek, hogy valamelyik környező ország rossz lelkiismeretű politikusa újra revizionizmust, irredenta fasiszta náci agressziót kiált. Mert ha Szeged neve Ukrajnában egyes politikusokban ilyen reakciót váltott ki, akkor a magyar nyelv, a történelem felemlegetése a rossz lelkiismeret okán milyet válthat ki?

De ennek ellenére lassan, de biztosan az emberek szívében ismét összeforr, ami összetartozik. Csíksomlyó és a többi példa megmutatja, hogy ez a szellemi összetartozás a legfontosabb. Az emberi kapcsolatoké. S ezért volt megbocsáthatatlan bűn annak idején, hogy a magyar állampolgárságról szóló népszavazás alatt a román nyugdijasokkal ijesztgetve megfélemlítették és tudatosan félrevezették az ország polgárait. A meglévő fájdalmas sebek mellé, igaz szadista módjára újakat szakítottak, a régiekbe gyógyulásukat és a fajdalom csillapítását megelőzve jó bőségesen sót hintve.

Vajon miért csak kevés lap emlékezett most meg Trianonról? A nemzeti gyásznapról? Nem volt talán mondanivalója? http://www.euroastra.info/node/27692   Pedig Apponyi Antal gróf Trianonban annak idején a tárgyalások során elhangzott „védőbeszéde" éppen a legfontosabb dolgokra világított rá. S ez már történelem. Nem lehet belekötni, hacsak szerkesztőnk nem egy kézivezérlésű marionett figura…

Talán egyszer megérjük, hogy nyíltan beszélni is lehessen róla. Mint ahogy szemrebbenés nélkül beszélnek az utódállamokban sohasem volt, de utólag konstruált történelmükről. Mi pedig mint a hülyegyerekek ragaszkodunk a nekünk mások által kitalált múlthoz: a finn-ugor magyar rokonsághoz, a Kismagyarországhoz, meg ahhoz, hogy bűnös nemzetként ezt megérdemeltük.

Egy esetben lassan azonban morzsolódni látszik a hallgatás betonfala. Immár megdöbbentően őszinte és reális megemlékezéseket és elemzéseket lehet hallani azokról a magyar katonákról, akik az első és a második világháborúban Magyarország védelmében áldozták életüket. Ennek kellene fejlődnie tovább, hogy eljuthassunk: MINDEN HALOTT KATONA EMLÉKÉT TISZTELNI KELL! A halálban nincs barát és ellenség. Egy ember VOLT!

Milyen jó lenne ha a népek és nemzetek is hasonlóan tisztelnék egymást az élőket! Ezért is faj különösen a hazai fősodratú média ilyen viselkedése, hogy gyászunkat éppen úgy agyon hallgatja, mint hőseinket, történelmünket. Vagy az olyan főszerkesztő – mert erre is volt példa – akinek Trinon az utazást, az idegenforgalmat – és nem a trianoni békeszerződést juttatja eszébe. Talán nem volt ott a történelem órán.  Talán nem tanulta meg a leckét. Azt már gondolni sem merem, hogy nem a magyar történelmet tanulta az iskolában. Hanem azt a történelmet, amit a győztesek írtak, s aminek – ezt a környező országok egy s más ilyen tananyagának tanulmányozásakor láthatjuk – sem sok köze van a valósághoz.

Korábban:

Június 4: a Trianoni békediktátum évfordulója | EuroAstra Internet Magazin
http://www.euroastra.info/node/2263

Trianon, 1920. június 4., 16 óra 30 perc (kordokumentum) | EuroAstra Internet Magazin
http://www.euroastra.info/node/2820

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük