nelson-etlap-2017-09_1.jpgViola tizenkilenc éves, idén érettségizik. Átlagos tanuló, átlagos lány. Nem kövér, nem sovány. Nem alacsony, de nem is magas. Nem szegény, nem gazdag, középosztálybeli családban nőtt fel. Kislány korában szülei Horvátországba vitték nyaralni, nem a francia Riviérára, vagy a Bahamákra. Nem fordulnak utána a fiúk az utcán, de nem is csúnya. Olyan csinoska. Kicsit tud énekelni, zongorázni, varrni, főzni-sütni. Ruhái sem feszítik szét a szekrényét, de azért megfelelően tud öltözködni bármilyen programhoz.

   Egy dologban azonban eltér a hozzá hasonló helyzetben lévő lányoktól. Magasra teszi a mércét. Hihetetlenül igényes. Kedvelt mondása, hogy inkább egész életemben vénlány maradok, de nem kötök kompromisszumot. Nekem tökéletes fiú, tökéletes partner, tökéletes férj kell. Egy királyfi, átvitt értelemben. Olyan, akinek én vagyok a mindene. Magas, izmos, kellemes arcú, okos, művelt, figyelmes, jó a humorérzéke, sikeresen sportol, nem olimpikon, de mondjuk első osztályú vízilabdázó. Legyen három-négy évvel idősebb nálam, kezdje ősszel  a mesterképzést informatika szakon és legyen meg a majdani biztos állása egy nemzetközi cégnél.

   Violának már tizenöt éves korától próbáltak udvarolni, el is ment egyik-másik jelentkezővel moziba, hangversenyre, egyszer még futballmeccsre is. De amikor komolyabbra fordult volna a dolog, értésére adta az aspiránsnak, hogy szó sem lehet róla. Így telt az idő tizennyolc éves koráig, tavaly augusztusig.

   Ekkor csoda történt. A szomszédos lakásba beköltözött egy új család. Másnap bekopogott Violáékhoz egy magas, izmos, kellemes arcú fiatalember. Vilmos vagyok, nincs véletlenül néhány sárga csekked, a közös költséget szeretnénk befizetni. Beszélgetni kezdtek, majd később is minden este. Kiderült, hogy Vilmos okos, művelt, figyelmes, jó a humorérzéke, sikeresen sportol, nem olimpikon, első osztályú teniszező. Huszonhárom éves, ősszel kezdi meg a mesterképzés a jogi karon, de már megvan a majdani biztos állása egy ügyvédi irodánál, ahol végzi majd a bojtárkodást. Vagyis egy valóságos királyfi.

   Viola úszott a boldogságban. A szerelem kölcsönös volt, vitán felül. Mindig ilyen feleséget szerettem volna, mint te, mondta Vilmos egyszer. Kiderült, majdnem közös az érdeklődési körük zenében, irodalomban, képzőművészetben. Ha eltérően ítéltek meg egy színdarabot, könyvet, verset, akkor kiegészítették egymást. Egyik este vacsorázni mentek valamelyik jó éterembe.

   Vilmos elkapta az étlapot Viola orra elől. Majd én választok! Hosszan nézegette, a pincér ott állt, várva a megrendelést. Visszajövök, mondta a pincér, addig tessék nyugodtan választani. Nem! – csattant fel Vilmos, maradjon, mindjárt megvagyunk. Viola észrevette, hogy a fiú a levest szürcsöli. Nem tetszett a dolog, de szólni nem akart. Hozták a csülköt, pékné módra. Vilmos ügyetlenül bánt a késsel, villával, nem evett, valósággal falt. Az asztalra könyökölve felvágta az ételt apró darabokra, majd a villával kapkodta be gyorsan a húsfalatokat. És ami a legborzasztóbb volt Violának, csámcsogott. Minden maszatos lett körülötte. Befejezve a habzsolást, az evőeszközeit a szalvétára dobta.

   Desszertet parancsolnak, kérdezte a pincér? Nem! – szólt hangosan a fiú, meg sem kérdezte Violát. Aki ott helyben elhatározta, inkább egész életében vénlány marad, de nem köt kompromisszumot a királyfival. Aki máig nem érti, mi baj lehetett vele, mit követett el a  boldogság kapujában.

Láng Róbert

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük