Mindazok számára, akiket érdekelnek a történelmi események, valamint a háttérből azokat mozgató folyamatok, meglepő adatokkal szolgálhat egy – már a címében is ellentmondást hordozó – könyv. Írója vitába száll a jelenleg elfogadott eurocentrikus nézetekkel, mely szerint Európa hegemóniája évszázadok óta meghatározója a történelemnek. Más megvilágításba helyez napjainkban zajló eseményeket és némi betekintést enged egy lehetséges jövőbe.

„A gyengék birodalmai” című könyv 2019-ben jelent meg angolul, a Princeton University Press kiadásában, az Egyesült Államokban. Felfigyelt rá a Pallas Athéné Könyvkiadó és még ugyanabban az évben magyarul is hozzáférhetővé tette, Hajdu András kitűnő fordításában. Az iskolákban ma azt tanuljuk, hogy Vasco da Gama és Kolumbusz Kristóf útjait Afrika, Amerika és Ázsia európai gyarmatosítása követte és a 15.–18. századi európai terjeszkedés átalakította a világot. A hagyományos magyarázat szerint az európaiak katonai erőfölényüknek köszönhették dominanciájukat, így tudták legyőzni távoli földek népeit. A szerző szerint az európaiak a kora újkorban nem élveztek jelentős katonai fölényt, sikeres terjeszkedésüknek más magyarázata volt. Abban az időben a legnagyobb hódítók és birodalomépítők valójában ázsiai hatalmak voltak.

A könyv írója, dr. Jason Campbell Sharman, jelenleg Cambridge-ben, a Sir Patrick Sheehy – egykori brit üzletember – nevét viselő, Cambridge Politika és Nemzetközi Tanulmányok Tanszékén a nemzetközi kapcsolatok professzora. Politológiai Ph.D. fokozatát az Illinoisi Egyetemen, az Urbana-Champaignben, 1999-ben, történelem és politika végzettségét pedig a Nyugat-Ausztráliai Egyetemen szerezte. Korábban dolgozott a bulgáriai amerikai egyetemen, valamint a Sydney és a Griffith Egyetemen. Látogatóként rövidebb időket töltött a Szentpétervári Állami Egyetemen és New Yorkban a Columbia Egyetemen is. Kutatási érdeklődése a nemzetközi korrupció, a pénzmosás és az adóparadicsomok tanulmányozásától a korai modern világ globális politikájáig terjednek. Egyebek mellett például magánnyomozó segítségével követte az egyes államok vezetői által ellopott pénzek tárolásának módját más államokban.

(Gyengek-4) Az első állítás, mely meghökkenti az olvasót: „Az eurocentrizmus rossz dolog” – mindjárt az Előszóban előkerül. A könyv egészen új nézőpontot kínál a nemzetközi politika, sőt a világtörténelem elmúlt fél évezredének vizsgálatához. A tudományos alapossággal megírt munka színvonalát jelzi, hogy a kötet bőséges jegyzetanyaggal, részletes név- és tárgymutatóval zárul, unalmas olvasmánynak mégsem nevezhető. Nem hagyja kielégítetlenül a kuriózumokra éhes olvasót sem. Hiányosságként mindössze egy dolgot érdemes megemlíteni: a különböző kontinenseken vívott számtalan gyarmatosító háború megértését néhány térképvázlat sokban segítené. Ám a könyv jó felépítésű, logikusan tagolt. A szerző meglepő párhuzamot von napjaink vállalatainak működése és a szervezett fegyveres erők létrejötte között, elemzi a hitek, mágiák szerepét a harctereken, ez utóbbiak még a XX. század második felében is tartósan jelen voltak az afrikai polgárháborúkban.

Érdekes elemzést olvashatunk a korról, melyet „katonai forradalom”-nak neveznek a történészek. A fogalom végigvonul a könyvön, téziseinek vizsgálata sokszor előbukkan. A fejlettebb fegyverekkel és taktikával szemben a szerző egy új nézőpontot javasol az európaiak tengerentúlon vívott háborúival kapcsolatban. Szerinte az „expanzió”, a terjeszkedés nem egyértelmű fogalom, nagyon eltér a különböző régiókban. A karibi térségben, Közép-Amerikában és Dél-Amerika egyes részein konkvisztádorokat jelentett, akik lerombolták az őslakosság nagy államközösségeit. Afrikában és Ázsiában viszont a portugálok, hollandok és angolok kis, marginális szereplőként léptek be a politikai kapcsolatok fennálló rendszerébe. Az európaiak itt inkább csak a tengeren uralkodtak, nem a szárazföldön. A konkvisztádorok kevesen voltak, lényegében magánvállalkozásokról volt szó. A katonai forradalomra jellemző tételek – kiképzett, szervezett hadseregek, a tüzérség által támogatott gyalogság sortüze – teljesen irrelevánsak voltak a kora újkori európai terjeszkedés során. Amerikában az európai hadviselés szokásai használhatatlanok voltak. Jól bizonyítja ezt egy érdekes részlet, az akkor még emberevő, araukán indiánok (mapucsék) 300 évig tartó sikeres ellenállásának története.

A szerző felteszi a kérdést: ha az európaiak annyira sikeresek voltak Amerikában, ez miért nem működött Afrikában? Az olvasók meglepő részletekre bukkanhatnak a később „három király csatája” néven ismert marokkói ütközetről, ahol elesett I. Sebastien portugál király és megsemmisült egész hadserege. Pontos elemzést kapunk a portugál hadiflotta tevékenységéről Afrika keleti és nyugati partjainál, majd egy fontos megállapítás következik. A XVII. század elején új típusú szereplők jelentkeztek; a kormányzati, uralkodói rendelettel alapított társaságok. A Holland, majd az Angol (Brit) Kelet-indiai Társaság, a „szuverén társaságok”, állami előjogokkal felruházott, profitra törő vállalkozások voltak. Alapíthattak településeket, lehetett bűnügyi és polgári bíróságuk, verhettek pénzt, több ágyúsoros hajóik nagy tűzerőt képviseltek. Valóságos társaság-államok jöttek létre. Részletesen tárgyalja működésüket, még azt is elmondja, hogy a hollandok birtokolta Manhattan egy fűszertermő szigetért cserébe jutott az angolok kezére.

Az ázsiai harcok taglalásából kiderül, hogy a kínai gyalogság már évszázadokkal az európaiak előtt alkalmazta a sortüzet, Kínában és Indiában jóval korábban kiépültek a hatalmas birodalmak. Megtudjuk azt is: ahogy az európaiak megkezdték Ázsia felé irányuló expanziójukat, az ázsiaiak is terjeszkedtek Európában. A XVI.-XVII. században nagyobb európai terület volt ázsiai uralom alatt, mint fordítva. Az ázsiaiakat ekkor Európában az oszmánok jelentették. Ezért a szerző aprólékosan áttekinti az oszmán katonai rendszert, mely akkor megelőzte az európait. Az európai és balkáni harcok mellett nagy fontosságot tulajdonít az afrikai hadszíntérnek is, nem feledkezve meg Magyarország elfoglalásának pontos részleteiről, következményeiről sem. Megállapítja, hogy az 1500 – 1750 közötti európai katonai fölényre hivatkozások hamisak, de a XIX. századra a helyzet megváltozik, miközben Oroszország szerepe is megnő, különösen a törökökkel szemben. Ismerteti az Észak-afrikai spanyol – portugál harcokat, ami számunkra azért érdekes, mert a mi iskolai oktatásunk erre egyáltalán nem tér ki.

A világtörténelem – és Európa szerepének – különböző szempontok szerinti vizsgálata után eljutunk az „Összegzés”-hez, melynek alcíme: „Hogyan győztek végül az európaiak (mielőtt később veszítettek)” A XIX. század folyamán az európaiak elsöpörtek minden akadályt, amely korlátozta birodalmi álmaik megvalósulását, ám a gyors birodalomépítést 1945 után még gyorsabb összeomlás kísérte. Amikor a közelmúlt orosz-csecsen terrorkonfliktusairól hallunk, ki emlékszik már arra, hogy az oroszok 1838-ban 150 ezres hadsereggel sem tudták elfojtani a csecsen lázadást a Kaukázusban. Végkövetkeztetésként azt a felismerést kapjuk, hogy a nyugat dominanciája viszonylagos és múlandó volt, és ma, a nem nyugati hatalmak felemelkedésével kihívás éri. Ha Kína és India a közeljövőben a legerősebb nagyhatalmakká válnak, az csak visszatérés lenne egy már fennállt helyzethez! A történelemről feltett kérdések nemcsak azon véleményünkön változtatnak, hogy honnan jövünk, hanem, hogy hol vagyunk, és merre tartunk.

                          J. C. Sharman

                        A GYENGÉK BIRODALMAI

Pallas Athéné Kiadó 2019

CC Print Nyomda, Budapest

ISBN-978-615-5884-45-0

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük