2022.01.19.

EuroAstra Internet magazin

Független válaszkeresők és oknyomozók írásai

A zongora, mint jelkép

7 min read

 Sajnos csak rövid ideig, mindössze február 13-ig lesz nyitva Barabás Márton, Munkácsy Mihály- és Príma-díjas festő, szobrász kiállítása a Műcsarnokban. Kár, mert egy roppant sokoldalú művész igen érdekes alkotásait láthatjuk, szinte műfaji megkötöttség nélkül. A négy és fél évtizedes életmű vizuális sokszínűsége miatt izgalmas. Festmény, szobor, installáció egyaránt megtalálható benne és mindegyikből van néhány valóban figyelmet érdemlő darab a kiállításon.

Egyáltalán nem téved, akinek már a tárgyak ismerete nélkül, pusztán a név is felkelti a figyelmét. Barabás Márton ugyanis apai ágon rokona a neves, 19. századi romantikus arcképfestőnek, Barabás Miklósnak. Nagyapja, idősebb Barabás Márton pedig vándorló tájképfestő volt. A művészi múlt emlékezetét ápoló családi háttér segítette a fiatal Barabást, hogy maga is alkotói pályára lépjen. A Képzőművészeti Főiskolán Kádár György, Kokas Ignác voltak a mesterei. A festészet mellett vonzódott a plasztikus kifejezésmódokhoz is, ezért már korán elsajátította a háromdimenziós munkákhoz szükséges technikai ismeretek nagy részét. Ugyanakkor a leletmentés, archiválás, a gyűjtés természettudományos megközelítése, az autonóm képzőművészet ötvözése sem állt távol érdeklődésétől és ez olyan vezérfonal lett, amely az egész életmű alakulását meghatározta.

Ahogy Szegő György DLA, a Műcsarnok művészeti igazgatója a megnyitón elmondta, a Múzeum idei utolsóként megnyíló kiállítása egy egészen kiemelkedő életmű retrospektív bemutatása. Barabás Márton a zene és a képzőművészet átjáróin dolgozó, azt kutató, egyszerre tudományos és alkotó tevékenységének értékét jól jelzi, hogy nemrég a „Beethoven 250” ünnepségek alkalmából meghívták Bécsbe és az ott kiállított alkotásaiból most itt is szerepel néhány. Tud valamit a világról, amit a szélesebb publikum alig, az antropológia és a műtörtének specialista művelői is jobbára csak sejtenek. Kreativitásának fókuszában az a felismerés áll, hogy a kommunikáció első lépését nem a barlangrajzok, hanem az ősi, primitív zene hangszeres és vokális formái jelenthették.  Ez egy életmű kiállítás, erősítette meg Szabó Noémi, a tárlat kurátora. Barabás Márton 2022 februárjában fogja betölteni hetvenedik életévét, tehát közel 45 éves alkotói pálya áll mögötte. Most megpróbáltuk rekonstruálni azt az ívet, ami a hetvenes évek közepétől bomlott ki és jutott el egészen a jelenig. Összesen mintegy 145 műalkotás látható, jelentős részük közgyűjteményekből és magángyűjteményekből érkezett. Megpróbáltuk úgy felépíteni a kiállítást, hogy a művész minden fontosabb életszakaszát bemutassuk. Az ő munkásságnak legfontosabb eleme valóban a zene és a képzőművészet közötti kapcsolat kutatása, tudományos és kísérleti szinten, nem ritkán humorosan is. A zongora, mint jelkép az egészet végigkíséri.

A három terem közül először a középsőbe lépve, válogatást látunk az életmű főbb periódusaiból. Az ő művészetét nagyon erősen jellemzi a műfajok közötti átjárhatóság. A tértagolás mögött a falakon és a térben festmény, tárgykollázs, installáció, különböző térbeli lelemények egyaránt helyet kapnak, mivel kapcsolatban állnak az átjárhatóság kérdéskörével. Itt is kiemelt helyet kap a zongora motívum, mely igen fontos Barabás Márton munkásságában. Pályája elejétől fogva, egészen a mai napig jellemző szemléletére, hogy művei nem kizárólag önmagukban létező, szeparált műtárgyak, hanem alkalomszerűen és tudatosan, egy nagyobb installáció részévé válnak. Kiegészülnek társaikkal és kontextust teremtenek a barabási univerzum egyéb tárgyaival, festményekkel, szobrokkal, zongoracsigákkal. Középről a baloldali terembe lépve találkozhatunk az 1970-es évek közepétől az 1990-es évek végéig keletkezett alkotásokkal. A kor sajátos szellemiségét magán viselik magukon. Jellemző darabja az Ikarusz-konténer, mely a főiskola elvégzése után az egyik első műve volt. Hasonlókkal a későbbiekben már nem foglalkozott. Igen sokféle anyagot, alumíniumot, textilt, bőrt, vashálót, szilikongumit, műanyagot használt fel hozzá. Az éppen vízbe zuhanó Ikaruszt ábrázolja, a szárnyai megolvadtak. Mint figurális alkotás, az életműben nem volt folytatása. Általánosságban is a figurának nála később egyre kevesebb szerep jut, a nyolcvanas évek folyamán már a figura eltűnését követhetjük nyomon festészetében. A szobor mögötti falon egy olyan képsorozat látható, ahol az arc fokozatosan eltűnik.  A nyolcvanas évek második felében erős paradigmaváltás jellemezte a magyar és a nemzetközi művészetet. Eljött a posztmodern időszaka. Itt olyan műtárgy együtteseket látunk, melyek szintén a műfajok határterületén állnak, festészeti és szobrászati – esetleg még talált tárgyi motívumok is vannak bennük. Megjelennek a rá nagyon jellemző megoldások, például az örvény, a spirálforma, illetve a vonal, a kalligráfia, az organikus természet-közeliségből leegyszerűsödő alakok. Ezek később egyre erőteljesebb hangsúlyt kapnak nála. A továbbiakban tárgyalkotását a formai puritánság és a konstruáló építkezés jellemezte. Az objektek, a térvonalak és az installáció műfaján keresztül jutott vissza a kilencvenes évek végén a festészethez.

Egy következő nagy egység a kiállításon a zongorafedél sorozat. A hagyományos, négyszögletes képformától eltérés fontos jellemző lett. Egy budafoki zeneiskola pincéjében talált egy öreg, romos zongorát. Míg régen a polgári szalonok állandó kelléke volt a zongora, napjainkra kiszorult a lakásokból. Itt ráérzett, mit jelentenek a múltbeli tárgyaink a kulturális emlékezetünk számára. Hogyan lehet a múlt hasznavehetetlen tárgyaiból létrehozni valami kortársi érvénnyel bíró alkotást. Az első, a sötétebb „Nadrágba bújt felhő” az eredeti, a pincéből mentett fedélen készült. Utána ezt még számos, színes, nagyon izgalmas, hiperrealista jegyeket mutató műalkotás követte. Az évek alatt érdekes festői teret dolgozott ki magának, ami a zongorafedőkön is és később olajvászon képeken is kibomlott. A kiállításon látott tárgyak mind eredeti zongorafedelek – erősítette meg a művész, összesen 25 darabot használt fel az évek során. Mindegyiket kidobták és gyakran fel is kérik: vigye el a használhatatlan zeneszerszámot. Olyan is előfordult, hogy ő beszélte rá a tulajdonost: ne bántsa hangszert, mert az bútortörténeti, hangszertörténeti érték. Mások viszont pont azért adnák oda, mert valamelyik családtag – nagyon régen – játszott rajta és kegyeleti okból hasznosabbnak tartanák a szemétre dobás helyett, ha még egy esélyt adnának neki és új, további életre kelhetne egy művész keze által. Interneten, telefonon keresik meg, ajánlják fel a hangszert, néha még a kottákat is odaadják, melyek őrzik az egykor tulajdonos személyes bejegyzéseit. Olykor még a zongora eredeti vásárlási dokumentumai is előkerülnek ilyenkor.

 Barabás Márton művészete számára a megőrzés és átlényegítés nagyon fontos. A rombolás helyébe a megmenteni, átértelmezni feladata lép. A harmadik teremben megismerhetjük azt az oldalát, ahogyan ő végtelenül képlékeny módon jár át műfajok között. Határok valójában nem léteznek, és itt láthatjuk azt, hogyan válnak például a könyvek új műtárgyakká. Nemcsak a zongorák voltak megmentésre váró tárgyak. A kétezres évek elejétől felfedezte, hogy bizony rengeteg könyv, kotta kerül a szemétbe és ezek izgalmas formai lehetőségeket rejtenek, valójában tárgy kollázsokká válnak. A papír közé billentyűzet is beépülhet. A zongorák belsejéből pedig érdekes facsigák kerülhetnek ki, melyek szemlélésébe hosszasan merülhet el a látogató.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük