Egy fénykép a múltból: Díj és vagy politika?

Díj és politika, és ami ebből következik: átadás, át nem adás, visszavonás, vissza nem vonás…
Nyáry Krisztián sorozata – 10. rész:

Díj és politika, és ami ebből következik: átadás, át nem adás, visszavonás, vissza nem vonás…
Nyáry Krisztián sorozata – 10. rész:

"A jelenleg is legfontosabb magyar állami kitüntetés, a Kossuth-díj kiosztása már alapításakor sem volt mentes a politikai szempontoktól, de a következő években kizárólag ideológiai megfontolások vezették a díjazottakról szóló döntést. A legfurcsább helyzet 1957-ben alakult ki, amikor a hatalom egyszerre kívánta kitüntetni a rendszer egykori ideológiai ellenfeleit, és megvonni a kitüntetést több volt kommunistától.

A díjat 1948-ban a „tudomány, a művészet és irodalom területén, valamint a szocialista termelőmunkában kiemelkedő teljesítményt nyújtó személyek jutalmazására" alapította az Országgyűlés. A koalíciós időszak utolsó évében, az elsőként díjazott vasesztergályosok és földművesek között még nem csak baloldali művészek szerepeltek. Így a posztumusz kitüntetett József Attila mellett Sík Sándor költő, piarista szerzetes éppúgy a kitüntettek között szerepelt, mint Füst Milán, Illyés Gyula, Déry Tibor vagy éppen a konzervatív Horváth János irodalomtörténész.

A következő évektől egyre inkább csak a kommunista párttal rokonszenvezők és a „társutas értelmiség" tagjai részesülhettek a legmagasabb állami elismerésben és az azzal járó kezdetben húsz-, később harminc, majd 1954-től ötvenezer forintban. A rezsim lelkes hívének számító Zelk Zoltán például kétszer is átvehette a Kossuth-díjat, hiszen nem volt könnyű olyan költőt találni, aki nemcsak politikailag megbízható, de mellesleg vitathatatlanul tehetséges is.

 

A tehetség azonban – úgy tűnik – egy idő után nem engedte, hogy a magukat kommunistának tartó írók ne szembesüljenek az egyre nyilvánvalóbb diktatúra és személyi kultusz valóságával. 1955 tavaszán már olyan bizalmas jelentések gyűltek az MKP kulturális korifeusainak asztalán, amelyek szerint a párt soraiba tartozó Kossuth-díjas írók méltatlanná váltak a bizalomra, mert az Írószövetség megbeszélésein a hivatalos politikát kritizálták. A szaporodó hangulatjelentésekben és feljelentő levelekben rendszeresen szerepelt Zelk Zoltán és Déry Tibor neve, mint akik az elégedetlenkedők hangadóivá váltak. Fennmaradt olyan irat is, ahol nevük mellett a párttitkár írásával felkiáltójellel szerepel: „Kossuth-díjasok!". Néhány hónap múlva már Nagy Imre táborában, majd a forradalmárok oldalán találjuk mindkettőjüket más volt kommunista írókkal együtt.

 

Nem véletlen, hogy a forradalom leverése után rájuk, egykori párttagokra haragudott legjobban a hatalom. Mindketten börtönben ültek már, amikor párthatározat mondta ki, hogy „mivel kárt okoztak a népi demokráciának", érdemtelenekké váltak korábbi kitüntetéseikre.

 

Az MSZMP illetékes osztálya el is készítette az előterjesztést 31 korábbi állami díjazott, köztük külön kiemelve a vizsgálat alatt álló Déry Tibor, Zelk Zoltán, Kuczka Péter és Háy Gyula Kossuth-díjának visszavonásáról. Az indoklás szerint nevezettek „az ellenforradalom ideje alatt ellenséges magatartást tanúsítottak", így "méltatlanná váltak a Kossuth-díjas cím viselésére". A kitüntetéstől való megfosztásra korábban csak egyetlen példa volt: egy bányavállalat vezérigazgatójától vonták vissza a Kossuth-díját, amikor kiderült, hogy szabadalmát külföldről plagizálta. Az írók jelképes lefokozására azonban végül mégsem került sor: a Kádár-rendszer kultúrpolitikája más irányt vett.

1957-ben, nem sokkal a forradalom leverése után négy olyan író kapott Kossuth-díjat, akik a Rákosi-korszakban nem tartoztak a hatalom kedvencei közé, és a szocialista világrendnek sem voltak elszánt hívei. A baloldali Fodor József, akit korai verseinek harcos antifasizmusa arra predesztinált volna, hogy a népi demokrácia kedvence legyen, önszántából hallgatott el 1949-ben a túlkapásokat látva.

 

Az idős Heltai Jenő a hol éppen csak tűrt, hol egyenesen tiltott polgári irodalom letéteményeseként az ötvenes években nem számíthatott semmilyen elismerésre. Németh László és Szabó Lőrinc pedig jobboldali kötődéseik, háború előtti politikai szerepvállalásuk miatt egyszerre számítottak ellenfélnek és meghódítandó szövetségesnek a hatalom szemében. Bár szabadon nem publikálhattak, műfordításaikért a Rákosi-rendszerben is mindketten megkapták a József Attila-díjat. Ők ketten azt is pontosan tudhatták, hogy a forradalom alatti magatartásukért akár a vádlottak padján is találhatták volna magukat, ha lojalitásuk jeleként nem fogadják el Kádár Jánostól a Kossuth-díjat. (Németh László éppen ezért a hódmezővásárhelyi gimnáziumnak ajándékozta a kitüntetéssel járó pénzt.)

 

A négy író együttes kitüntetése azt üzente: a hatalom véget vet az ideológiai háborúnak, ezentúl „aki nincs ellenünk, az velünk van". Ebben a helyzetben nem mutatott volna jól, ha mindeközben volt kommunisták Kossuth-díjának visszavonásáról szóltak volna a hírek. Ráadásul – bár a szerzők éppen börtönben ültek – műveikben, amelyekért a kitüntetést kapták, mégiscsak a szocialista rendszert dicsérték. A dilemma feloldása még a leginkább gyakorlott marxistáknak is feladta a leckét, így aztán egyetlen illetékes sem mert dönteni. A Zelk, Déry és a többiek Kossuth-díjának visszavonásáról szóló ügyirat két évig keringett a bürokrácia útvesztőiben. Végül 1959-ben az MSZMP KB Párt- és Tömegszervezeti Osztálya zárta le az ügyet „időszerűtlen" minősítéssel."

 

Készítette: Nyáry Krisztián

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.