Ez a cím csak részben fedi a Próféta Galéria legutóbbi, „Összefűzve” név alatt meghirdetett rendezvényének tartalmát – noha az sem lenne sokkal pontosabb. Bármelyiket is választanánk, külön – külön, önmagában, mindkettőben van igazság, de az is tény, hogy az egész itt valóban sokkal több volt, mint a részek összege.

A meghívó azzal igyekezett ébren tartani az érdeklődést, hogy „Gályász Attila, művész-tanár festményeit, grafikáit Dömény Krisztián zenésíti meg, majd a művészetek kapcsolatáról beszélgetnek Csörsz Rumen István vezetésével, (aki lehet, hogy zenélni is beszáll)”. Hát beszállt, nem is akárhogyan. Az egész esemény több szempontból is rendhagyó volt. Tekintsünk el most a járvány okán lassan megszokottá váló korlátozásoktól, a program különlegessége nem ebben rejlett. Sokkal inkább abban, hogy a vázlatfüzetből kikívánkozott képeket a közönség csak vetítve látta, ám azokat – sajátos hangulatukhoz illeszkedően – a két hangszeres művész virtuóz improvizálása egészítette ki. Dömény Krisztián, Junior Prima-díjas citeraművész, zenetanár, a szentendrei Vujicsics Tihamér Zeneiskola pedagógusa. Csörsz Rumen István Ph.D. zeneszerző, több zenei társaság és együttes tagja, a régi magyar énekelt költészet és a közép-európai dallamrendszerek kutatója. Ő arra is vállalkozott, hogy bemutasson, néhány ritka hangszert, mit például a zergekürt, melyet régen valóban zergeszarvból készítettek vagy a görbekürt, ami nem is kürt. Fából faragott furulyaszerűség, de nád szólaltatja meg, mint sok más fafúvós hangszert.  Annyi hamar kiderült, hogy a képzőművész és a citeraművész együttműködése nem tegnap kezdődött. A kép volt a hívójel, ami zenei ötleteket ébresztett és ez így is maradt napjainkig. Annak ellenére, hogy némi egyoldalú előnyt is jelent a rajzolónak, hiszen neki alkalma van valamelyest befejezett alkotással előállni, míg a többiek a kép jelenében próbálnak ott helyben kifejezést adni a látvány keltette érzelmeknek. Ez nyomban felveti a kérdést, mi lenne, ha az egész együtt születne, de ezen a rendezvényen még nem így történt. Máskor volt már rá példa, hiszen ilyen helyzetből általában akkor jönnek létre szép alkotások, amikor olyan dolgok találkoznak, amiknek valójában nincs is szükségük egymásra, egymagukban is megállják a helyüket. Egy zenész számára ez azért segít, mert így még közelebb kerülhet a képekhez. Dömény Krisztiánnal már megtörtént, hogy meglátott egy képet és nyomban úgy érezte: „erre zenélnem kell”.

Gályász Attila egy korábbi kiállításán pedig a közönség soraiból jött olyan vélemény: milyen jó, hogy így hosszabb ideig nézhettek egy képet. A zene felerősítette a látvány által keltett hangulatot. A gondolatot egy érdekes történettel egészítette ki Csörsz Rumen István. Egy rokona, Gyulai Elemér, zeneszerző volt és zenepszichológus, Dohnányi Ernő tanítványa. 1936 és 1938 között módszeres kísérleteket folytatott az Országos Szociálpolitikai Intézetben a zenehallgatás másodlagos színélményeinek vizsgálatára. Ennek során hallgatóinak zeneműveket mutatott be és feljegyezte asszociációikat, érzelmi állapotuk változásait. A „Látható zene” című könyvében meg is írta, hogy a hangnemeknek saját színvilága van és ehhez valójában mindenki hozzáférhet. Nem képzettség kérdése, inkább elmélyedés kell hozzá, az összetartozó dolgok belül, a néző-hallgatóban kell találkozzanak. A jó képnek szinte sajátsága, hogy szemlélve a látványt, valamit hallunk is, nem egészen üres vizuális élményt kínál. Ráadásul ez nemcsak a tájképekre igaz, az erdő susogására, a víz csobogására, hanem bármire. Az igazán jól „megfogott” kép tartalmaz még valami egyebet is. A lelki szilencium a társművészeteket – ott bennünk – elkezdi egymáshoz terelgetni. Volt ennek egykor praktikus megjelenése is, a némafilm idején a mozikban jó zenészek adták a kíséretet, zenébe átültetet dramaturgia fokozta a film hatását. A lehetőséget zeneiskolai tanárok is felhasználják, egyes hangközök bejátszásakor arra bíztatják a növendékeket, figyeljék meg, milyen gondolatok, érzések jönnek elő bennük a hangok hatására. Még a templomi zenében is alkalmazták a jelenséget. A gregorián tónusok is úgy jelennek meg a napi liturgiában, nem mindegy, melyik órára melyik esik. Az iszlám klasszikus zenéjében is nagyon szigorú rend van arra vonatkozóan, hogy melyik órában mit szabad játszani. Kifejezetten ártalmas – szerintük – olyan hangsorú zenét játszani abban az órában, amihez nem illik, mert okozhat például agresszivitást. Ma már nagyon „szakosodott” mindannyiunknak a szeme, füle. Külön működik mindkettő és az együttes találkozásra kevés alkalom nyílik. Akkor járunk jól, ha ezeket nem szakítjuk el egymástól. Azt is sokan tapasztalják, hogy a zene elmélyült hallgatásakor egyszer csak elkezd bennük szöveget írni a dallam – erről a dalszövegírók tudnak igazán beszámolni, de zenetanárok gyakorlatában is előfordul egy-egy növendékkel kapcsolatban. Az antik görögök például hittek a múzsák együttműködésében, szinte el is várták a költőtől, hogy egy kicsit zenész is legyen, ma viszont az iskoláinkban még nagyon „szaktárgyi” a művészetek oktatása. Egy ilyen rendezvény, ahol a látogató a művészetek egymásra hatásának is befogadója lehet, sokban segít az élmények kiteljesedésében.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük