Csak tervezz mindent meg, A terv az jó dolog! De tervezd gyorsan újra meg, Mert menni úgyse fog!” (Bertolt Brecht)

Aktív életem nagyobb részét az ötéves tervek korszakában töltötten el. Ezek a gazdaság egészét átfogó, kötelező érvényű, termelési és gazdaságfejlesztési programokat tartalmaztak. Törvénybe iktatták, megsértői szigorú szankciókra számíthattak.

Az ötéves terveket szovjet mintára dolgozta ki az 1947-ben erre létrehozott intézmény, az Országos Tervhivatal. Elnökei hivatalból a kormányok tagjai voltak. Szabályozták az ipar és a mezőgazdaság tevékenységét, miből mennyit kell termelni és milyen áron kell értékesíteni. Melyik ágazatnak milyen létszámmal kell dolgoznia, mennyi a kifizethető „bértömeg”, ki milyen beruházásra kap felhatalmazást. Melyik ágazat mennyit exportáljon és mennyt importálhat. Még az éves inflációt is megtervezték és be kellett tartani.

A tervgazdálkodásnak előnyei is voltak, főleg a háborút követő években, amikor az országot ujjá kellett építeni, a gazdaságot beindítani. De az előnyökkel foglalkozzanak a gazdaságtörténészek, Én a tervgazdálkodás furcsaságaiból, fonákságaiból raktam össze egy csokrot.

Az első ötéves terv (1950-1954) elején a Szabad Nép, az egypárt hivatalon napilapja folyamatosan közölt részleteket a vállalatok tervkötelezettségeiről. Az egyik ilyen cikkből kiderült, hány darab tökgyalut kell készíteni a Faipari Vállalatnak. Állítólag akkor énekelték a következő csasztuskát, persze csak titokban: „Ó tökgyalu, ó tökgyalu! Korunk jelképe vagy. Az ötéves terv keretében, sokszorozzad meg magad!” 1952-ben egy pártvezető előadást tartott a Nemzeti Színház tagjainak, ecsetelve a tervgazdálkodás előnyeit az „anarchikus” kapitalista rendszerekkel szemben. Van kérdésük? – fejezte be mondanivalóját az akkor szokásos módon az előadó. Mire Balázs Samu, Kossuth-díjas színművész felállt. Azt mondja meg, miért nem lehet a henteseknél húst kapni?

A II. ötéves terv idején (1961-1965) pályakezdő mérnök voltam az Óra- és Ékszeripari Vállalatnál. Szerencsére a tervtörvény nem tartalmazta a legyártandó arany karkötők, gyűrűk, nyakláncok és fülbevalók mennyiségét, a javítandó kar-, zseb- és fali órák számát, vagy az ezüst tálcák méreteit.

A III. ötéves terv alatt (1966-1970) lettem házasember, a szó mindkét értelmében. Ekkor kezdett rájönni arra a hatóság, hogy nem elég egy cipőgyárnak előírni az évi egymillió cipő legyártását darabonként 300 forintos áron. Meg kellene határozni a színt, fazont, méretet is, ami lehetetlen feladat.

A IV. ötéves terv (1971-1975) már mellőzte a naturálisan (darab, tonna, köbméter, liter, stb.) előírt teljesítményeket, majd egyre inkább az árak, értékek, gazdaságosság szempontjait bevonva történt a tervezés

Az V. ötéves tervtől (1976-1980) az „ágazat kapcsolatok mérlege” korszak követezett. Egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a nyersanyagokat előállító és a termékeket gyártó vállalatok, a nagy-és kiskereskedelem, a külkereskedelem közötti összefüggések, a pénzmozgás elemzésén alapuló döntések.

A VI. ötéves terv (1981-l985) idején jelent meg Kornai János, akadémikus, a Harvard és a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem professzorának nemzetközi figyelmet keltő könyve: A hiány. Tudományos módszerekkel, adatsorok elemzésével bizonyította, hogy a központosított tervgazdálkodás okozza az állami költségvetés, valamint a termékek, szolgáltatások állandó hiányát. Ez már előszele volt a rendszerváltásnak, amely a VII. ötéves terv (1986-1990) végén be is következett.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük