Az Emberhez Méltó Halál -- Beszélgetés Hámori Antallal

Az emberhez méltó halál címmel neves előadókkal rendeztek nemzetközi konferenciát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán idén január 22-én és 23-án. Ennek kapcsán kérdeztük Hámori Antal kánonjogászt, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagját, aki Az eutanázia problémája kánonjogi nézőpontból (világi jogi összehasonlítással) címmel tartott előadást.

– Az előadók különböző szempontból szóltak a témáról. Milyen közös nevező, illetve különbség volt tetten érhető a konferencián?
– Az előadások alapján elmondható, hogy a megszólalókat a jóakarat vezérelte. Ezt a szándékot Baka András, a Legfelsőbb Bíróság elnökének megnyitó előadása is hangsúlyozta. Mindenki a haldokló, beteg emberek érdekében igyekezett kifejteni álláspontját.Különbség egyrészt a fogalomhasználatban, másrészt pedig az életfenntartó, életmentő beavatkozások visszautasításának erkölcsi és jogi értelemben vett lehetséges tartalma tekintetében volt.Vannak, akik az úgynevezett túlbuzgó gyógyítás, avagy terápiás túlbuzgóság elutasítását, a rendkívüli, aránytalan eszközök visszautasítását passzív eutanáziának nevezik, míg mások – köztük az Egyház tanítása – nem. Mindkét álláspont képviselői megegyeznek ugyanakkor abban, hogy ez a magatartás erkölcsileg és jogilag nem rossz, hanem jó.

– Mit értünk túlbuzgó gyógyítás alatt, és mi a passzív eutanázia?
– A túlbuzgó gyógyítás a beteg állapotának figyelembevételével rendkívülinek, aránytalannak, túlságosan terhesnek, haszontalannak minősülő, makacs, agresszív orvosi kezelés, beavatkozás, ami a közeli és elháríthatatlan, a beavatkozások abbahagyásától függetlenül halállal járó betegség természetes lefolyását nem teszi lehetővé. Ez a magatartás ellene mond annak, hogy az ember békében, teljes nyugalomban, emberi és keresztény méltósággal élje meg a halált.

A passzív eutanázia esetében a beteg életének megmentésére kötelezett személy (orvos) nem fejt ki olyan tevékenységet, nem tanúsít olyan aktív magatartást, amelynek megtételére reális lehetősége van, és amely megakadályozza a halálos eredmény bekövetkezését, ezért ez is elfogadhatatlan, erkölcsi és jogi értelemben rossz.

A haldokló, szenvedő beteg ember problémájára sem szabad erőszakos választ adni. A helyes magatartás a megfelelő fájdalomcsillapító kezelést biztosító eljárás, a beteg teljes körű, egészségügyi ellátása (például táplálása, folyadékellátása), a róla való együttérző, tisztelet- és szeretetteljes gondoskodás, megadva neki a szükséges emberi segítséget és lelki vezetést. E nélkül a halál sokkal több szenvedéssel járna, és emberhez méltatlan körülmények között következne be.

– Mit nevezünk rendes, arányos eszköznek, és hogyan lehet megállapítani azt?
– A túlbuzgó gyógyítás elutasítása szempontjából az arányosság azt jelenti, hogy a betegen olyan mértékben kell orvosilag beavatkozni, amennyire az egészségének hasznára válik, sem jobban, sem kevésbé. Ezt a személy teljességét szem előtt tartva kell mérlegelni, figyelembe véve a betegség előre haladott állapotát, a beavatkozástól várható eredmények és a vele járó kockázat arányát. Az adott beteg körülményei szempontjából tehát azokat a gyógymódokat kell rendesnek, arányosnak tekinteni, amelyeknél kellő arány áll fenn a használt eszközök és a kitűzött cél között.

Annak megállapítására és igazolására, hogy az adott konkrét esetben megvan-e a kellő arány, a gyógyító eljárásokat megfelelően kell értékelni, összehasonlítva a várható eredménnyel a kezelés jellegét, a vele járó nehézség és kockázat mértékét, a szükséges költségeket és az alkalmazás lehetőségét, számításba véve a beteg körülményeit, valamint fizikai és erkölcsi erejét.

A kezelés arányosságának elvei közelebbről a következők: más gyógymód híján megengedett, a beteg beleegyezésével, az orvostudomány legújabb módszereit alkalmazni, még akkor is, ha azok még csak kísérleti stádiumban vannak, és nem nélkülözik a kockázat bizonyos elemeit. Meg szabad szakítani az ilyen módszerek alkalmazását, amikor az eredmények nem igazolják a beléjük vetett reményt, mert nincs meg többé a kellő arány az eszközök és személyzet ráfordítása és a várható eredmények között vagy mivel az alkalmazott eljárás a beteget az elérhető eredménynél nagyobb mértékű szenvedésnek és kellemetlenségnek teszi ki. Mindig szabad megelégedni az orvostudomány által széles körben használt eljárásokkal. Senki sem kötelezhető arra, hogy olyan jellegű gyógymódot alkalmazzon, amely jóllehet már egyes helyeken használatban van, azonban veszélyeit még nem küszöbölték ki vagy a beteg számára túl nagy terhet jelent.

– Előfordul, hogy a fájdalomcsillapító szerek alkalmazása következtében a beteg ember halála előbb bekövetkezik. Minek minősül ilyenkor a cselekmény?
– A kettős hatás („duplex effectus") elve alkalmazásának szabályai szerint nincsen szó eutanáziáról, ha a tudatot korlátozó, életet elfogadhatóan megrövidítő narkotikummal (morfinnal) történő – a beteg ember állapotának megfelelő, szándékával egyező – fájdalomcsillapítás a fájdalom (szenvedés) megfelelő csökkentése (enyhítése) érdekében elkerülhetetlen, az adott helyzetben az egyetlen – súlyos indok (elviselhetetlen fájdalom) alapján fennálló – eszköz, (értelemszerűen értve) nem akadályozza meg más erkölcsi, családi és vallási kötelességek teljesítését, és a beteg ember halálát (életének megrövidítését, kioltását) nem kívánják, csak előre látják, és mint elkerülhetetlen eseményt elviselik.

A kettős hatás elve szerint a magatartás tárgya erkölcsileg – önmagában – nem rossz (gondoljunk csak a fájdalomcsillapításra); a jó eredmény, a beteg ember elviselhetetlen fájdalmának megfelelő csökkenése közvetlenül következik a magatartásból, a rossz hatás – a beteg ember életének elfogadható, a kellő fájdalomcsillapító hatás eléréséhez szükséges fájdalomcsillapítónál nem nagyobb adaggal történő megrövidítése – ugyanannak a magatartásnak a nem kívánt, nem célzatos, elkerülhetetlen mellékkövetkezménye, vagyis a rossz hatás nem a jó cél elérése érdekében felhasznált eszköz; a magatartást tanúsító személy (orvos) célja jó (gondoljunk csak az elviselhetetlen fájdalom, szenvedés kellő csillapítására); a rossz hatáshoz képest arányos mértékben súlyos ok, szükség (például elviselhetetlen fájdalom, szenvedés) áll fenn a magatartás tanúsításához.

– A fentiek fényében hogyan határozható meg az eutanázia fogalma?
– Az eutanázia a halál közeli állapotban lévő másik ember minden fájdalma, szenvedése megszüntetésének, illetve csökkentésének szándékával, saját kérésre, beleegyezéssel vagy annak hiányában történő (például kómában lévő beteg ember), a betegség természetes lefolyását lehetővé nem tevő, vagy a kettős hatás elvét egyébként sértő szándékos megölése.

– Gyakran hallani, hogy Magyarországon létezik a passzív eutanázia. Igaz-e ez?
– Mint említettem, egyes vélemények szerint a rendkívüli, aránytalan eszközök visszautasítása a passzív eutanázia fogalmi körébe tartozik, és e kifejezést vonatkoztatják az egészségügyi törvény egyes rendelkezéseire, amit az Alkotmánybíróság egyik 2000-res határozatának indokolásában szereplő megfogalmazás is táplál. A taláros testület azonban ezt nem követi a határozatban.

Osztom azt az álláspontot, amely szerint nem minősül eutanáziának az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasításának lehetősége, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül – megfelelő egészségügyi ellátás mellett is – halálhoz vezet és gyógyíthatatlan, s a betegség természetes lefolyása lehetővé van téve. Ennek értelmében – megítélésem szerint – a hatályos magyar jog, ezen belül az egészségügyi törvény sem ismeri az eutanáziát (sem aktív, sem passzív formájában). A fogalmi elhatárolás szempontjából az együttes feltételek közül a „természetes" szónak is meghatározó jelentősége van. Az eutanázia fogalmának meghatározása vonatkozásában meglévő véleménykülönbségek egy része – meglátásom szerint – a „természetes" szó, a „betegség természetes lefolyását lehetővé téve" szövegrész eltérő értelmezése, jelentőségének más súly tulajdonítása miatt áll fenn.

– A konferencián több előadásban is szó volt a kómás betegek életének fenntartásáról. E tekintetben mi a mértékadó álláspont?
– Az Egészségügyi Dolgozók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa a Hittani Kongregáció jóváhagyásával kibocsátotta az Egészségügyben Dolgozók Chartáját, amely tartalmazza, hogy az élelem és folyadék adagolása, még mesterségesen is, része a betegeket mindig megillető normális kezelésnek, ha ez nem terhes számukra; jogtalan beszüntetésük egyenlő lehet a szó szoros értelmében vett eutanáziával.

– Előadásában kitért az úgynevezett magzati eutanázia problémájára is. Ön szerint miért kell ezzel különösen is foglalkozni?
– A magzat, embrió sérelmére elkövetett eutanázia több ok miatt is kiemelt figyelmet kíván meg: egyrészt, miként II. János Pál pápa az Evangelium vitae kezdetű enciklikájában is ráirányítja a figyelmet, olyan emberről van szó, aki jelentkezik az életre, azaz olyan ártatlan, hogy ennél ártatlanabbat el sem lehet képzelni, gyenge, annyira tehetetlen, hogy még egy újszülött sírásának és nyöszörgésének védekező jeleitől is meg van fosztva, teljesen rá van hagyva annak oltalmára, aki méhében hordozza; másrészt az állami szabályozás jelentősen alacsonyabb szintű védelmet nyújt az élve még meg nem született emberi lénynek, mint az élve megszületettnek; harmadrészt pedig a magyar bírói gyakorlatban is megjelenő, a vele-keletkezetten fogyatékos gyermeknek és szüleinek a (természetnél fogva fennálló) fogyatékossággal összefüggésben „felmerült vagyoni és nem vagyoni terhek" megtérítése iránti (kórház elleni kártérítési) keresete kapcsán kialakult „élő jog" után sem megnyugtató a helyzet – továbbra is a fogyatékos magzatok, embriók élete ellen hat, ami megengedhetetlen.

– A konferenciát követően hogyan látja a szakemberek véleményét?
– Reményeim szerint sikerült szélesebb körben bemutatni, hogy a túlbuzgó gyógyítás elutasítása nem passzív eutanázia; a rendkívüli, aránytalan beavatkozásokról való lemondás nem azonos az öngyilkossággal, illetve az eutanáziával, hanem sokkal inkább az emberi állapot elfogadása a halál színe előtt. A halál az emberi élet elkerülhetetlen ténye: nem lehet értelmetlenül késleltetni, menekülve előle mindenáron.

Ugyanakkor a halált az említettek szerint nem szabad siettetni sem: az eutanázia nem jó, hanem rossz halál, az emberhez nem méltó, sem az orvoshoz, sem a beteghez, sem máshoz. Az emberi élet különösen akkor igényel fokozottabb tiszteletet, támogatást, gondoskodást, védelmet és szeretetet, ha kiszolgáltatott helyzetben (beteg állapotban) van az, akinek a méltóságától elválaszthatatlan, hogy az élet a fogantatás pillanatától a természetes halálig tart.

Magyar Kurír

Kép: katolikus.hu