Gyucsány Ferenc napirend elötti felszólalása a Parlamentben: Az ellenzéki politika megbukott?

  Ma 2007-03-19-án a Parlamentben hosszabb idõ után megszólalt napirend elõtt Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, aki felszólalásában az ellenzéket bírálta. Felszólalását szokásunk szerint szószerinti leiratban közöljük:

Mélyen tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Hölgyeim és Uraim!   A kormány megbuktatását célzó ellenzéki politika megbukott. Megbukott kétszeresen is. Megbukott tavaly õsszel, amikor a híres-hírhedt ultimátumot követõen a Parlament túlnyomó többsége, alapos megfontolás után, de hezitálás nélkül a kormány megerõsítése mellett döntött, és megadta a bizalmat a kormánynak, hogy programját folytassa. De az utcán is megbukott ez a politika. Megbukott annak ellenére, hogy a rendszerváltás óta soha ilyen jelentõs erõfeszítést parlamenti párt nem tett arra, hogy utcára hívja az embereket, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az utca gyakoroljon nyomást a Parlamentre, a parlamenti képviselõkre és a kormányra.

Soha a rendszerváltás óta nem keveredett össze ennyire a parlamentáris politika és a Parlamenten kívül maradt ellenzék eszközeinek tárháza, soha ilyen radikális felszólítást nem hallhattak emberek arra, hogy szinte bármilyen eszközzel neki lehet menni a kormánynak, hogy semmi nem számít, csak a végeredmény.

A rendszerváltás óta eddig senki nem merte eljátszani azt, hogy újra 1956 forradalma költözik ide közénk, majd mikor kiderült, hogy a forradalomra hívó mondatok válasz nélkül maradnak, akkor egy új, történelmi teátrumot alkottak a felhívók, és most már a rendszerváltás, 1989 örökösének mutatva magukat próbálták meg maguk mellé állítani Magyarország többségét. A kísérlet – mások mellett ezt is bizonyítja az elmúlt pár nap – megbukott. Megbukott, mert Magyarország többsége tiszteletben tartja az Alkotmányt, mert Magyarország többsége nem ad támogatást az ilyen kalandorpolitikának, megbukott, mert a magyar parlamenti többség erõs, és hisz abban, hogy amit támogat, amilyen politikát képvisel, az az ország, a nemzet, a haza javát szolgálja.  

 Elõször is köszönetet kell mondanom e tárgyban Magyarország polgárainak. Megérdemlik a köszönetet, mert egyik oldalról pontosan tudom, hogy az átalakulásnak az a sokasága, amivel mostanában találkozik, a változásoknak az a mélysége, amivel szembe kell nézni, bizony nem egyszer nem kis próba elé állítja az ország lakosságának jelentõs részét. Pontosan tudom, hogy nem kevés alkalommal az átalakulás terheit, az áldozatokat a magyar polgárok viszik a hátukon. Jól látható ez annak, aki olvas újságot, aki nem bújik el az emberek véleménye elõl, és ez a kormány és ennek a kormánynak a támogatói itt, a Parlamentben, azt gondolom, hogy nyitott és tisztességes politikát csinálnak. De mégis, ezek az emberek azt mondták, hogy: Nem adunk támogatást, nem vagyunk hajlandóak a törvényes kormánnyal, a törvényes parlamenti többséggel szembemenni. Ezek az emberek azt mondták, hogy: Elutasítjuk azt a politikát, amely arra próbál bennünket rávenni, hogy bármi áron, bármi eszközzel, az alkotmányos kereteken túl, vagy azokat feszegetve, nekimenjünk ennek a kormánynak.

Köszönöm Magyarország valamennyi polgárának a nyugodt, higgadt magatartást, és ennek a nem könnyû politikának – mert tudom, hogy nem az – a belátó elfogadását.  

 Hogyha itt megnézzük, hogy mi is az eredménye ennek a politikának, akkor azt tudom mondani, hogy azon túl, hogy nem érte el legfõbb célját, nem érte el, hogy megfutamítsa a kormányt – ahogy az utóbbi napokban hallhattuk, hogy mi is a cél -, azt is látjuk, hogy érdemben nem tudta befolyásolni a kormány reformpolitikáját. Mi egy politikának az eredménye? Az, hogy a célját eléri. Én úgy látom, hogy ez a politika minden tekintetben eredménytelen.

A parlamenti többség ahhoz a politikához, amelyet a kormányprogramban lefektettünk, ezt a támogatást – bár olyan támadásoknak volt kitéve, mint soha korábban az elmúlt 16-17 évben – folyamatosan megadta. A kormány a kiigazítás és a reformok politikáját csorbítatlanul végigviszi. Soha egyetlenegy alkalommal nem kellett azzal szembenézni, hogy fontos, jelentõs törvényhozási szándékok mögül a parlamenti frakciók kihátrálnak.

Soha egyetlenegy pillanatban nem kellett politikai személyes erõvel a kormányra, a kormány mögött ott lévõ politikai erõkre nyomást gyakorolni, hogy támogassák ezt a politikát.  

 Ezzel szemben mit látunk? Azt látjuk, hogy a magyar ellenzék egy jelentõs része jelentõs károkat szenvedett. A legjelentõsebb kár, hogy mára szinte kibogozhatatlanul összekeveredett a hagyományos, tisztességes, jobbközép konzervatív politika a Parlament nagyobbik ellenzéki pártjában a szélsõséges, radikális populista politikával.

Azt látjuk, hogy azoknak volt igaza, akik azt mondták, hogy ezen az úton vigyázni kell, mert ha egyszer az ember összekeveredik a radikálisokkal, összekeveredik a szélsõségesekkel, akkor ennek az árnya bizony beborítja az egyik politikai térfél szinte egészét. Lehetett sokáig tiltakozni az ellen, hogy az árpádsávos zászlóval nincsen semmi baj. De akik ott voltak a Március 15. téren, azok azt látták, hogy árpádsávos zászlók alatt náci karlendítéssel üdvözölték egymást fiatalok, és állítólag a demokrácia és szólásszabadság nevében tojásdobálással a szónokba kívánták fojtani a szót.

Mondják, megérte? Mondják, megérte összekeveredni nyilvánvalóan hungarista és fasiszta eszmékkel szimpatizálókkal, csak azért, hogy ne veszítsék el a magyar jobboldali radikálisok szimpátiáját? Mondják, megérte abba a hírbe hozni magukat, amely hír most már – ahogy olvasom a világ- és európai sajtót – elhagyta Magyarország határait, hogy bizony, az egyébként jobb sorsra érdemes magyar konzervativizmus folytatására hivatott egyik párt nem a mérsékelt jobbközép hagyományokat folytatja, hanem kokettál az antiszemitizmus vádját folyamatosan magára vonó jobboldali radikálisokkal.   

Én azt gondolom, hogy bár a rivális politikai párt képviselõjeként, az ellenzékkel szembeni kormánypárti politikusként akár önzõ módon örülhetnék is ennek, õszintén szólva, nincs minek örüljek. Nincs ok örülni annak, hogy a nagyobbik ellenzéki párt elárulta a magyar konzervativizmus hagyományait, nincs ok örülni annak, hogy mára a legnagyobb ellenzéki párt elnöke és Csurka István közé lassan egyenlõségjel tehetõ.

Nincs ok örülni annak, hogy Magyarországon egyetlenegy szava nincsen a legnagyobb ellenzéki pártnak, hogy azt mondja: Szolidáris vagyok Demszky Gáborral, szolidáris vagyok azokkal a politikusokkal, akik ott álltak a téren, akik felé tojást, narancsot, üdítõs palackokat, a legvégén pedig köveket dobáltak, mert tudják, ezernyi vitám van a liberálisokkal, ezernyi vitám van a kormánnyal, de mi, tisztességes konzervatívok, azt gondoljuk, hogy ez az eszköz megengedhetetlen. Hogy védeni kell a fõpolgármester jogát, hogy ünnepeljen, és nekünk nem kell azoknak a támogatása, öltsenek magukra árpádsávos zászlót, vagy bármilyet, akik úgy gondolják, hogy ilyen módon lehet Magyarországon politizálni. Nem, köszönjük, nekünk ez nem kell.   És nagyon nagy baj, hogy önöknek ez nem jut eszébe. Nagyon nagy baj, hogy azt gondolják, hogy mert pár tízezer ember elmegy a gyûléseikre, akkor önök a haza, önök a nép, önök a nemzet. Mert szerintem azok is tagjai a magyar népnek, a nemzetnek, a hazának, akik azt mondták, hogy elegük van abból, hogy valakik visszaélnek közös nemzeti történelmi tudatunkkal, és azzal a meggyõzõdéssel, hogy mi összetartozunk. Hogy valakik a pártrendezvényekre folyamatosan csak nemzeti zászlót tudnak vinni.

 Elegünk van abból, hogy legszebb nemzeti ünnepeink- március 15., augusztus 20., vagy éppen október 23. – most már egymás után nem az együvé tartozás emelkedett ünnepei, nem a kézfogás ünnepei, nem az összetartás megünneplése, hanem pártoskodó harciasság, kirekesztés. Mondják, védeni kell azt az árpádsávos zászlót, amely alatt az "ébresztõ, ébresztõ" hungarista kórusa énekelt a Múzeum elõtt? Mondják, nem érezték akkor, hogy itt valami baj van? 

  Én azt gondolom, hogy 7-8 hónapnyi oktalan politikai kevélykedés után be kellene látni, hogy Magyarországnak és az önök pártjának közvetlenül is árt ez a politika. Be kellene látni, hogy nem a céljaikat érik el ezzel, hanem önmagukat is elemésztik. Felõrlik Magyarország jó hírnevét, tönkreteszik a magyar konzervatív hagyományokat, kétségbe sodorják emberek százezreit és millióit, és elérik azt, hogy ünnepeink ne az örömrõl, hanem az aggodalomról szóljanak. 

  Lehet folytatni a kettõs beszédet, de én inkább egyenesen beszélek. Méltatlan, és Magyarországot megszégyeníti, ha a legnagyobb ellenzéki párt elnöke március 15-én a kormány elkergetésérõl beszél. De akkor legyen világos: ha bármely népszavazási kezdeményezés érvényes és eredményes, annak végeredményét a kormány – és én azt gondolom, hogy a parlamenti többség – magára nézve kötelezõnek ismeri el.

Nem kell kettõs beszédet használni. Nem kell azt mondani, hogy ha az emberek majd így döntenek, a kormány meg majd úgy fog dönteni, akkor majd lehetõség lesz elkergetni a kormányt. Ha önök legalább kérdezni tudnak alkotmányosan – eddig ez nem mindig sikerült – és utána önöknek kellõ támogatást fog adni az istenadta nép, utána a magyar demokratikus népképviselet, de legalábbis annak többsége a népakaratot teljesíteni fogja.

Ezért inkább azt kellene mondani Magyarország lakosságának, hogy bár sok vitánk van a kormánnyal, mert ebben, meg abban, meg amabban nem értünk egyet, de egy dolog biztos: Magyarország dolgait nem az utcán fogjuk elintézni, hanem okos szóval, felkészült vitával, egymást tisztelve a Parlamentben. Erre tanít 1848, a pozsonyi diéta, majd késõbb a pesti országgyûlés tanulsága. Mert '48 szelleméhez, hölgyeim és uraim, csak ez illik.   

Be kell fejezni a politikai háborúskodást. Be kell fejezni, mert az országnak nem erre van szüksége, hanem arra, hogy okos megállapodások és törvények szülessenek arról, hogy hogyan lesz igazságosabb, fenntarthatóbb, jobb a magyar egészségügyi rendszer, amelyben lehet, hogy van vitánk, de akkor meg kell vitatni. És itt lehet megvitatni.

 Hogyan lesz hosszú távon is igazságos és fenntartható, szociálisan méltányos a nyugdíjrendszer, hogy a magyar közoktatás hogyan nem veszít a teljesítményébõl, mint ahogyan veszített bizonyos tekintetben az elmúlt idõszakban és ez nyilván nem a pedagógusoknak, hanem a közoktatás egész rendszerének a fogyatékosságát mutatja. Hogy merünk nagy dolgokról okosan beszélni egymással, hogy van programja a magyar ellenzék nagyobbik pártjának, mert '56-nak és '48-nak is van egy fontos tanulsága, hogy még a legradikálisabb pesti ifjaknak is, Nyáry Pálnak, Vasvárinak, Petõfinek volt programja. Nem az volt a programja, hogy mit nem, hanem hogy mit igen – a 12 pont napokon keresztül készült, azon dolgoztak, hogy mit igen. De ilyen volt az '56-os 16 pont is. Ne abban mérjük össze magunkat, hogy ki tud nagyobb trágárságot a másik fejéhez vágni.

Aki az interneten körülnéz, azt látja, hogy bizony, ez az ünnep ebbõl is elegendõ példát produkált.  Abban kell megmérni magunkat, kinek van jobb adóprogramja, annak érdekében, hogy Magyarországon igazságos legyen a közteherviselés és nagyobb lendületet adjunk a gazdaságnak.

Nyújtsanak be átfogó adóprogramot! Nyújtsanak be átfogó versenyképesség-javító programot! Nyújtsanak be átfogó szociális foglalkoztatási programokat! Ebben mérjük meg, hogy melyikünk az igazi hazafi, meg abban, hogy meg merjük mondani a másiknak, hogy bár alig van olyan mondata és szava, amivel egyetértenék, de tudják, abban egészen biztos vagyok – és ehhez talán sem '48, sem '56 nem kellett -, hogy én ezt a vitát az én riválisaimmal itt, a Parlamentben akarom megvívni.

Mert végsõ soron összetartozunk. Mert végsõ soron felelõsek vagyunk egymásért. Mert végsõ soron mi tesszük olyanná ezt az országot, amilyen az, és én egy nyugodt országot szeretnék, ahol az emberek nem elhagyják a fõvárost az ünnepeken, hanem a fõvárosba tódulnak, hogy megöleljék egymást, és kezet fogjanak egymással. Ahol azt mondják, hogy lehet, hogy a Parlamentben vitatkozunk, de mikor a Parlamentbõl kijövünk, akkor megiszunk egy pohár bort, vagy közösen tartunk ünnepi megemlékezést. Mert közös a haza és közös a felelõsség.   

Azt szeretném kérni, mert ebben az ügyben a megoldás kulcsa a legnagyobb ellenzéki párt és szövetségese kezében van, hogy kevélység helyett tanúsítson jámborságot. Erõszaktevés helyett hívjon fel nyugalomra. Pártoskodó nemzeti ünnepek helyett hívjon fel összefogásra. Magyarországnak ma erre van szüksége, és miért ne adnánk meg neki, amire szüksége van?!