Vállalt vitaérvek sokaságával vértezte fel magát Ungváry Krisztián, amikor legújabb kötetében Horthy Miklós egykori kormányzó arcvonásainak rezzenéseit újabb dokumentumokkal tette árnyaltabbá. Mindjárt a bevezetőben egyértelművé teszi a szerző, hogy az egyoldalúságot kerülendő „a továbbiakban fontosabb érdemeiről és hibáiról egyaránt szó esik”. A történész lovagias missziója annyiban bizonyosan sikerült, hogy bemutathatta Horthy olyan döntéseit is, amelyekről egy elemző – utólag – akár kedvezően is vélekedhet. Komoly kutatói kihívás lehetett. Ugyanis a magyar nemzet számára a történelmi pozitívumok dramaturgiai szerepe a kormányzó sorsfolyamában körülbelül annyi, mint a mozivásznon lepergő filmben a családjához megtérő sorozatgyilkos saját kisgyermekének szánt, szelíd apai simogatása. Súlytalan epizód két rémséges bűntény között.

Az ellentengernagyra legjellemzőbb, tragikus következményekkel járó, államférfiúi döntései valódi tartalmát a világon általában genocídiumnak, azaz népírtásnak minősítik, hiszen honfitársai elpusztításában egyetemes felelősség terheli a Don-kanyar magyar katonái és a deportálások sokszázezer áldozatának életéért. Legfőbb hadúrként, amint alaposan dokumentált zsidógyűlölőként is a kioltott életek elporladásáért felel.

Ungváry portré-kötete Trianon borús évfordulóján arra hívja fel a figyelmet, hogy a Magyarországon majd’ két és fél évtizeden át regnáló Horthy Miklós tudatos és közvetlen közreműködéssel alakította a területi revízió külpolitikai stratégiáját. A kormányzó felelőssége a második világháború végén bekövetkezett, ismételt határzsugorítások történelmi sanyarúságaiért nem lehet kétséges. Ezért is szükséges élni a lehetőséggel és a szakavatott történész mellé szegődve végig kísérni Horthy revíziós álomtorzóinak egyes állomásait. A végeredményt jól ismerve Horthy elképesztő államvezetői képzetlensége, a bolsevik-ellenességből táplálkozó zsigeri külpolitikai rögtönzés-özöne alapozta meg mindazt, ami mai országhatáraink véglegesítéséhez vezetett a világháborút követően. A kötet így ugyan nem mondja ki, de adataiból az következik, hogy, akkor, alig két évtizeddel Trianon után, a hatalmat gyakorló magyar kormányzó területeket (vissza)szerző politikai elvakultsága is kiválthatta a későbbi győztesek Magyarországot megleckéztető határ-döntéseit. Nem csekély mértékben szerepet játszott végső határaink kijelölésében az, hogy Horthy politikai gyávasága miatt a „kiugrás” elmulasztott esély maradt, miközben a magyar közbeszédben lekezelt román és bolgár átállás révén e két nemzet a Hitler-ellenes koalíció méltó elismerését vívta ki. Ungváry Krisztián e könyve sok-sok részletével készteti az embert a további elgondolkodásra.

Aki a kötetben eljut a „Mit tudhatott Horthy Miklós a zsidók sorsáról?” című fejezethez, az az olvasó eddig rendszerbe nem foglalt tényekkel kapja meg a választ. A kormányzó emlékiratainak hamisságai szembesülnek az 1944-ben valóságban történtek cáfolhatatlan érveivel. Ha pedig valakit a historikus különlegességek érdekelnek, az arról is tudomást szerezhet, hogy 1944. március 19-én a Koronatanácson két jegyzőkönyv is rögzítette az ülésen elhangzottakat és megtudhatjuk, lehet-e lényegi különbség a „leszámolás” és a „lemészárlás” kommunikációs tartalmának, üzenetének az értelmezésében.

(Ungváry Krisztián: Horthy Miklós – a kormányzó és felelőssége 1920-1944, Budapest, 2020, Jaffa Kiadó)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük