Révay András: Európa, Közös örökségünk

Ünnepséggel kezdődött a Kulturális Örökség Napok országos megnyitója. Bár az esemény európai, mégis ízig – vérig magyar rendezvénnyé vált. Ebben az esztendőben 25 éves az Európai Örökség Napok programja, Magyarországon pedig mintegy másfél évtizede indult útjára az a rendezvénysorozat, amelyet nyugodtan nevezhetünk ma már egyre szélesebb körben teret hódító mozgalomnak is.

Dr. Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter ünnepi beszéde eltért az ilyenkor hagyományos köszöntőktől. Rendkívül elgondolkodtató, korábban e témában szinte soha szóba nem kerülő kérdéseket vetett fel. A kulturális örökség elemei egyrészt meghatározó, mással nem helyettesíthető forrásai, dokumentumai egy-egy közösség azonosságtudatának – mondta a miniszter. Sarokkövei egy tradicionális nemzeti értékrendnek, fejlesztési potenciál hordozói, lehetőséget kínálnak arra, hogy a múltunkból hozott tőkét a jövőre fordítsuk. Ezért fontos számunkra az örökségvédelem, hiszen a történeti értékhez hű bánásmód ezt értékálló, mindig megújulni képes és számos szempontból jövedelmező forrássá, közösségépítő erővé emeli. Az örökségvédelemről szólva meg kell határozni hosszú távú céljait, megvalósításuk kereteit és eszközrendszerét, kijelölni helyét a Magyar Köztársaság fejlesztési politikájának egészében. Az uniós lehetőségekkel összhangban ki kell alakítani kapcsolatát a terület-és vidékfejlesztéssel, a munkaerő-gazdálkodással, a turizmussal és más területekkel. A finanszírozás szempontjából ma jelentős gond, hogy nem tudjuk, összesen mennyit költünk kulturális örökségünkre, de azt sem, hogy az mekkora hasznot hoz a nemzetgazdaságnak. Fontos feladat tehát a költségek és a hasznok pontos kimutatása. Az örökségvédelem most nagy kihívás előtt áll: számszerűsítenie kell saját értékeit, bizonyítania fejlesztő hatását. Ki kell számolnia saját jövedelemtermelő képességét, majd kiépíteni a csatornákat, amelyeken a megtermelt jövedelem visszaforgatható lesz oda, ami a forrásául szolgált. Be kell mutatni, hogy a kulturális örökség meghatározott elemeire szerveződő terület- és vidékfejlesztési, turisztikai, munkahelyteremtő és egyéb programok az életminőség javítását, egy adott terület népességmegtartó erejének növelését szolgálják.

Az örökségvédelem a válságkezelésre is különösen alkalmas, hiszen a műemlék-helyreállítások 3-4-szer több ember foglalkoztatását teszik lehetővé, mint az új építkezések; a gazdasági tevékenységek többségénél erősebb a munkahely-sokszorozó hatásuk is. Egy létrehozott munkahely itt generálja a legtöbb közvetett foglalkoztatást. Nagyobb infrastrukturális beruházásokat nem igényelnek, így a befektetett tőke jelentős része bérezésre fordítható. Az itthoni és a határokon túli, örökségvédelemmel is foglalkozó civil szerveződések nagy száma arról tanúskodik, hogy a kulturális örökséghez fűződő viszony társadalomszervező erőként is működhet. Lehetőséget kínál arra, hogy – hasonlóan a zöldmozgalmakhoz – társadalmi mozgalommá váljon. Ennek a célkitűzésnek a szükségességét és realitását egyszerre bizonyítja az évről-évre egyre népszerűbb, mind több embert megmozgató Kulturális Örökség Napjai program is.

A megnyitó ünnepség további részében, első ízben került sor azoknak az okleveleknek az átadására, melyek a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékébe való felvételt igazolták. Dr. Réthelyi Miklós miniszter kiemelte: a kulturális örökségvédelem magyarországi történetének újabb jelentős állomásához érkeztünk. Hazánk – immáron négy esztendeje – a legelsők között csatlakozott ahhoz az UNESCO egyezményhez, amely felhívja a figyelmet az oly jelentős, ámde törékeny szellemi értékek megóvásának fontosságára, amelyek meghatározóak egy közösség azonosságtudata, életmódja és kultúrája szempontjából. Magyarország példaértékűen valósítja meg az egyezmény ajánlását: a nemzeti szintű örökség-leltárak készítése során az érintett közösségeket játszanak kezdeményező szerepet. Így a Magyarországon élő csoportok vagy egyének maguk javasolhatják a nemzeti jegyzékre a saját szellemi kulturális örökségükként elismert elemeket. Ennek köszönhetően már nyolc olyan közösséget üdvözölhetünk, amely az egyezmény szellemében tudatosan őrzi és ápolja elődöktől örökölt hagyományát, megteremti annak lehetőségét, hogy a jövő generációi is átélhessék a közös örökségünkben hordozott összetartozás-tudatot és a kultúrák sokszínűségében rejlő értékeket.

Mai létünk egyben örökségünk folytatása is és ez a nyolc közösség tudatosan óvja az elődöktől átvett hagyományt. Fontos annak hangsúlyozása, hogy a tárgyi és szellemi örökség mögött fel kell ismerni az embert, aki őrzi, ápolja, tovább adja az örökséget! Az egyik ilyen közösség talán még egymást sem ismerő egyénekből áll, hiszen az 1953 óta évente átadott Népművészet Mestere díj kitüntetettjei között minden vidékünkről vannak táncosok, énekesek, hangszeres zenészek, mesemondók és tárgyalkotó mesterek. Ők a saját közösségükön belül elismert, a környezetükre hatást gyakoroló, mintát adó egyéniségek. Ám ezen utóbbi állítások kétségen kívül érvényesek azokra is, akik valamilyen szervezett csoport tevékeny tagjaiként vesznek részt az értékek továbbvitelében.

A halasi csipke megszületése, a technika kidolgozása, motívumainak kialakulása két, egykor létező személyhez kötődik, akik „találmányukkal" egy települést emeltek a csipkekészítés egyik központjává. A száz évvel ezelőtt iparművészeti alapokról indult kézműves technika azután alkotóról alkotóra, generációról generációra szállt. A tudás átadása egy gyakorlatilag zárt közösségben történik, ahol mindig néhány specialista adja tovább a csipkevarrási fogásokat, melyeket titokként őriz a csipkevarrók közössége. Számukra ez foglalkozást adó munka egyben, melynek kerete az erre a célra létrehozott alapítvány és a helyet adó Csipkeház, de e közösség tagjává válni nagyon jó kézügyességet és kreativitást igényel. Nem lehet akárki csipkevarró. Speciális tudást, alkotókészséget feltételez.

A szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékébe került a Busójárás Mohácson. A gyökereiben télűző, házról házra járó farsangi szokás eredetileg a helyi horvát nemzetiség, a mohácsi sokác-ság körében élt. Ma már az egész város lakossága részt vesz a karneváli hangulatot idéző hatnapos eseménysorozaton. Főszereplője a busó-alak, akinek jellegzetes, emberarcot utánzó fából készült maszkja teszi egyedivé e farsangi figurát az egész Kárpát-medencében. A busójárás nemzeti jegyzékre történő felvétele erősíti a kulturális sokszínűség elismerését, jó példája a hagyományos kultúra jelenben történő újraértelmezésének és továbbélésének.

A karcagi birkafőzés hagyománya beleilleszkedik az alföldi jellegzetes ételkészítési technológiák sorába. Meghatározó és közös jegye az alapanyag, azaz a tájra jellemző gazdálkodási formán alapuló juh feldolgozása, valamint a paprikás lében való főzés. A nevében szereplő „karcagi" jelző nem elsősorban a helyszínt, hanem a főzési módot jelenti: a birkatestet egyszerre főzik meg, pörköléssel és sütéssel kezdve a készítés folyamatát. A főzés akkora öntöttvas lábasban történik, amelyben az egész állat húsa elfér, mely módszer az ősi pásztoréletmódban gyökerezik. A birka főzése és fogyasztása mind a mai napig közösségi alkalmakhoz: családi ünnepekhez, közös munkákhoz, csoportos rendezvényekhez kötődik, jellemzően társas étkezési forma. A felsorolt alkalmak Karcagon elképzelhetetlenek birkapörkölt nélkül, tehát e gasztronómiai elem a település mindennapjainak szerves része, identitásának fontos eleme.

A solymászat ragadozó madárral való vadászatot jelent. Meg egy életformát, közösséget, amelynek a középpontjában a solymászat áll. Részét képezi a ragadozó madarak és a természet szeretete, a vadászat ismerete ugyanúgy, mint a vadászmadarak betanítása, tenyésztése, felnevelése, továbbá a tradicionális solymászati felszerelések elkészítése, használata, a történelmi solymászmúlt feltárása, hagyományainak ápolása, a szemléletformálás és tanítás, valamint a solymászati tudás átadása. A magyar solymászatot hazánk a Szellemi Kulturális Örökség Magyar Nemzeti Bizottsága javaslatára, miniszter úr döntése alapján 2010-ben jelöli Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára is.

A Nagykunság déli részén található Mezőtúr gazdag kézműves múltjából a 19. század közepétől kiemelkedett a fazekasság. Az itt készült, jellegzetes motívumkincset hordozó használati tárgyak, dísztárgyak az ország legtávolabbi részére is eljutottak. Mezőtúr fazekassága a múltból megörökölt hírnevét és a magyar kézművesség történetében elfoglalt jelentős helyét megőrizve ma is él és fejlődik. A mezőtúri fazekasság nem csupán a helyi mesterek számára fontos, hiszen a tágabb közösség identitását is nagyban meghatározza e jellegzetes kézműves-kultúra, mely egyben a város szimbólumává is vált. Az értékmentést segíti az országban egyedülálló, egyetlen önálló kerámiagyűjtemény, a Túri Fazekas Múzeum.

A matyóság központjának tekintett Mezőkövesd városa és a környező települések mind a mai napig többféle módon ápolják a közösség indentitását meghatározó, elsősorban a népművészetben közismertté váló hagyományt. Az életmódból következő jellegzetes településszerkezet, a 20. század elején nemzeti szimbólummá váló matyó viselet- és hímzéskultúra, az ebből kinövő bútorfestészet, valamint a helyi szokáshagyomány és folklórkincs alkotja a kulturális örökség egyes elemeit. A matyó örökséget Magyarország A szellemi kulturális örökség magyar nemzeti bizottságának javaslatára, miniszter úr döntése alapján 2010-ben felterjeszti Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára.

A jellegzetes nyelvjárása, népművészete, katolikus vallása által jól körülhatárolható, földrajzilag a Kalocsai Sárköznek nevezett régióban élő néprajzi csoport körében alakult ki a tarka virágú kalocsai hímzés és pingálás, mely messze földön ismertté vált, és gyakran magával a magyar népművészettel azonosítják. A ma is alkotó író-, pingáló- és hímzőasszonyok a kalocsai népművészet hordozói és életben tartói. A hagyományőrző csoportok, a néptánc együttesek, a múzeum, a népművészeti ház e jellegzetes kultúra, a népművészet által meghatározott kalocsai identitás őrzői.

A Kulturális Örökség Napjai során a látogató mindezekkel és még megszámlálhatatlan más érdekességgel találkozhatnak évről – évre, az ország szinte minden településén.