2022.05.25.

EuroAstra Internet magazin

Független válaszkeresők és oknyomozók írásai

Volt egyszer egy kórház

7 min read

 Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.

Van egy szervezet, amely éppen tavaly ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját. Francia orvosok alapították 1971. december 22-én Párizsban, a Nigériában óriási pusztítással járó biafrai háború szörnyűségeire reagálva. A neve Médecins sans Frontières, rövidítése MSF – de angol fordítását – Doctors Without Borders – is sűrűn használják. Az Orvosok Határok Nélkül munkáját ma már a genfi székhelyű központ irányítja, összesen 64 ezer alkalmazottja van a világ 88 országában, a 19 szekció munkatársai között az orvostudomány minden ágának képviselői megtalálhatók. A szervezetnek a kormányoktól való függetlenségét az szavatolja, hogy éves költségvetésének kb. 80%-a magánadományokból, az ENSZ különféle testületeitől és egyéb, más intézményektől származik. A világméretűvé nőtt francia kezdeményezés működéséről napjainkban is gyakran szólnak a híradások, azt valószínűleg csak kevesen tudják, hogy mi magyarok, húsz évvel megelőztük a franciákat. Ilyet Magyarországon is megvalósítottak, sokkal korábban, már 1950-ben! Egy hónappal a koreai háború kitörése után magyar orvosok utaztak Ázsiába, hogy munkájukkal segítsék a háború észak-koreai sebesültjeinek gyógyítását. Összesen nyolc, jórészt egészségügyi dolgozókból álló magyar csoport dolgozott Kínában és Koreában, több helyszínen is, kezdetben volt, hogy borzalmas háborús körülmények, bombatámadások közepette. A végül már körülbelül száz fős személyzettel dolgozó Észak-Koreai Magyar Kórház – akkor még Rákosi Mátyás nevét viselve – egészen a fegyverszünet megkötéséig, 1953-ig ellátta a sebesült, beteg katonákat és civileket, utána még négy évig működött magyar orvosokkal, magyar irányítás alatt.

Tevékenységükről egy kalandregény érdekességével vetekedő könyv jelent meg, a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában. Szerzője, Csoma Mózes, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa, jelenleg Magyarország rendkívüli és meghatalmazott nagykövete a Koreai Köztársaságban és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban. Megtudjuk belőle, hogy a koreai háború a phenjani és a szöuli rivális kormányzatok összecsapásaként indult meg 1950 júniusának végén, de rövidesen kiterjedt nemzetközi konfliktussá változott. A Koreai Köztársaság (Dél-Korea) részére Svédország, India, Dánia, Norvégia és Olaszország nyújtott egészségügyi támogatást, Magyarország, Románia, Bulgária és Csehszlovákia kórházakat hoztak létre a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban (ma Észak-Korea). A magyar orvoscsoportok koreai missziója több szempontból is példa nélkül álló volt. A több mint 200 magyar orvos és nővér olyan kulturális közegben teljesített szolgálatot, amely teljességgel különbözött az általuk megszokottól. A harci cselekmények miatt a kórház többször is helyváltoztatásra kényszerült, míg végül a háború második évében visszaköltözött Észak-Koreába, helyszíne a Phenjan külterületén lévő Mangjonde lett. Átmeneti jelleggel Hicshonban és Szongrimban is dolgozott, majd végleges helye a háború utáni években Szarivon városa lett, a hol a mai napig működik. A magyar orvoscsoportok nagyon fontos szerepet töltöttek be a két távoli nép tagjai közötti emberei kapcsolatok kialakításában is. A könyv végén szerepel valamennyi orvos és munkatárs neve, akik a nyolc magyar csoport tagjaként Koreában jártak és a kötet fontos részét képezi az egykori csoporttagok hagyatékéban fellelt képanyag is.

Érdekes adatokat találunk a könyvben arról is, hogy a magyar orvosi jelenlétnek voltak előzményei a félszigeten. Az osztrák-magyar Zrínyi gőzkorvett 1890-ben érkezett és dr. Gáspár Ferenc, a hajó orvosa fontos megfigyeléseket hagyott az utókorra. Később, dr. Bozóky Dezső, a Kaiser Franz Josef I. cirkáló orvosa még orvosi segítséget is nyújtott a lakosságnak, amikor a hajó a Komun-sziget partjánál horgonyzott. Egy évszázaddal később, az első magyar orvos-egészségügyi csoport 1950. július 20-án indult el és 26-án érkezett meg az Északkelet-Kínában lévő Mukdenbe. Kalandos útjukról, a kínai és koreai hétköznapi viszonyokról részletes leírást kapunk, köszönhetően annak, hogy az egyik műtősnő, dr. Karádi Györgyné visszaemlékezései megtalálhatók a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum levéltárában. A szerző bőven meríthetett Simics Sándor phenjani magyar követ korabeli jelentéseiből is. Tőle tudjuk például, hogy a munkát augusztus 10-én, 250 sebesült fogadásával megkezdő – egy kiürített iskolaépületben elhelyezett – kórházban, 16-án már 460 embert ápoltak. Bár egy nagy vöröskeresztet helyeztek el a kórház udvarán, a környezetét érték bombatámadások. Az egyik során egy koreai orvos és három koreai ápolónő is életét vesztette. Végül a támadások és a nem igazán megfelelő higiéniai körülmények miatt a magyar csoportot a fővárostól 120 kilométerre, északra lévő Jangdokba telepítették. Ám itt sem volt megállás. Kalandfilmekbe illő, de sajnos valóságos háborús körülmények között – a harmadik világháború kitörésének árnyékában – többször is helyet kellett változtatniuk.Az első csoport még a munkáját végezte, amikor a második orvoscsoport 1951. február 11-én este elindult Budapestről. Az ő tevékenységük 1952. januárjában ért véget, de közben – 1951 decemberében – már a harmadik csoport is elindult Koreába. Ők 1952. július 26-án és 27-én megrendezték a magyar kórház első orvostudományi konferenciáját, melyen elhangzottak csehszlovák és román orvosok előadásai is. Közben a kórház elleni légitámadások továbbra sem szüneteltek. Egy ilyen alkalommal Frankl Zoltán szájsebész annyira megsérült, hogy szeptember 8-án haza kellett küldeni Magyarországra. A negyedik csoport 1952. szeptember 26-án érkezett, működési idejükben volt az a támadás, melynek során a betegek és a helyi alkalmazottak közül tizenhatan meghaltak és 37-en sebesültek meg. Az ötödik magyar csoport 1953 kora nyarán indult el, ennek volt tagja a későbbi híres mellkassebész, tüdőgyógyász professzor, dr. Kulka Frigyes (Kulka Janina orvos és Kulka János színész édesapja) is. Az évek múltával a magyar orvosok feladatköre bővült. A járványokkal, főleg a tuberkulózissal szemben is fel kellett venniük a küzdelmet. Az 1954. február 19-én érkező hatodik csoport tagjai már feleségeiket is magukkal vihették, összesen 47-en voltak. A hetedik csoportban, 1955. március 10-én olyanok is érkeztek, akik dolgoztak valamelyik korábbi csoportban, tehát voltak tapasztalataik. A nyolcadik és egyben utolsó – 1956 február 14-én megérkezők között volt dr. Gyarmati László, Radnóti Miklós sógora, akinek hagyatékában több, kiváló minőségű fénykép maradt fenn a csoport mindennapjairól. Az intézmény átadásáról szóló jegyzőkönyvet 1957 júniusában írták alá, a kórház azóta a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Egészségügyi Minisztériumához tartozik. A magyar orvosok munkáját kétnyelvű emlékoszlop őrzi a kórház kertjében.

 

 

Csoma Mózes

RÁKOSI MÁTYÁS KÓRHÁZ, ÉSZAK-KOREA

Ludovika Egyetemi Kiadó

Pátria nyomda Zrt.

ISBN 978-963-531-536-9

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

EUROASTRA - Powered by WebshopCompany Ltd. uk. | Newsphere by AF themes.