1index_2.jpgHordár a Keleti Pályaudvarom a 30-as években * Fortepan

Nekem egy hordár kéne gyorsan, jaj, csak megtaláljam! – énekelte Zalatnay Sarolta egykor S. Nagy István–Schöck Otó örökzöld dalát. Tényleg, hova tűntek a hordárok a budapesti pályaudvarokról?

   A hordár a két világháború között a foglalkozási nomenklatúrában valahol középen állt. Közalkalmazott volt, nyugdíjas állás. (Akkoriban ez rangot jelentett, ma már minden állás nyugdíjas.) Az önálló vállalkozó hordárnak a kerületi elöljáróságok, mint I. fokú iparhatóságok adták ki az engedélyt. Az erkölcsi bizonyítványt csatolni kellett a kérelemhez. Az engedélyes a kiállított engedély- és számjogosítvány alapján jogot szerzett a részére kijelölt pályaudvaron a megállapított fix tarifa szerinti megbízásokat teljesíteni, alapesetben  a vonatról leszálló utas bőröndjeit a fülkéből a taxiállomásig elvinni.

   Szigorúan tilos volt az utasnak szállodát, szállást ajánlani, színházi-, hangverseny- és báli jegyeket kínálni, felhívni a figyelmet a józsefvárosi Conti-utca vöröslámpás házaira. Az ellenőrzést a rendőrség gyakorolta. A rendőrség központilag kezelte a hordárok arcképeit a személyazonosság megállapíthatósága végett azon célból, hogy az utas a hordárt akkor is felismerhesse, ha a számát nem tudja, vagy elfelejtette.

   A hordárok Európa nagyvárosaiban zavartalanul gyakorolták tevékenységüket, természetesen Bécsben is. A XX. század első évtizedében hordár-küldöttség járt Ferenc József császár és királynál. Orvoslást kerestek a városi tanács ama határozata ellen,      amely nem engedi meg, hogy idegenek, akár magyarok is, hordárok lehessenek Bécsben. Az akkori újságok szerint a hordárküldöttség tagjai, akik rendes hordár uniformisban járultak a király elé, valamennyien kiszolgált katonák, mellüket szolgálati érmek és katonai érdemrendek díszítették.

   Amint beléptek a király dolgozószobájába, Ő Felsége hozzájuk lépett és így szólt: No, mit akartok gyerekek? Eisler Izidor, a hordárok képviselője előlépett és néhány szóban elmondta, hogy a városi tanács határozata következtében sok magyar hordár elveszíti keresetét Bécsben. A király közbeszólt: Hány magyar hordár van Bécsben? Száznégy magyar kollégánk van Felség –  válaszolt Eisler. Amit lehet meg fogok tenni kérésük teljesítésére, mondta a király, azután az egyik hordárhoz fordult: Hol kapta a vitézségi érdemrendet, milyen ezredben? 1878-ban, a 70. gyalogezredben, Plötz főhadnagy alatt harcoltam a magláji csatában. Segíteni fogok, ha lehet, mondta az uralkodó és ötpercnyi kihallgatás után eltávoztak a hordárok. (Az eredményt nem sikerült kiderítenem.)

*

Két kérdéssel fordulok városunk tudós történészeikhez. Ötven évvel ezelőtt megérkeztem a Keleti-pályaudvarra este 10-kor, két súlyos bőrönddel. Több hordár is sétált a vonat körül, az egyiknek odaadtam a bőröndöket. Taxival tetszik menni? – kérdezte. A nagy tömegben elveszett a szemem előtt a hordár. Rohangáltam össze-vissza, aztán mégis megláttam a hordáromat. Hol vannak a bőröndjeim? A taxiállomásnál. Fizettem, rohantam a taxiállomáshoz. A drosztnál álltak a bőröndjeim vagy egy negyedórája.

És most jönnének a kérdéseim. 1) Hová tűntek a hordárok? 2) Mi történt nálunk ötven év alatt, hogy most már ezt a történetet csak kevesen hiszik el és egy üres sporttáskát sem mernék a Keleti-pályaudvar előtt hagyni?                                  

 

Láng Róbert

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük