Lengyel János: A tigris halála

 A világ egyik legszegényebb országának kies dzsungelében a nyomor és az ínség odáig sarkallt egy parasztfiút, hogy tigrisre támadjon. A nyakszirtjénél kapta el a csíkos bundás dorombolót, ahogy az a ragadozók nagykönyvében meg vagyon írva. A meglepett tigris persze védekezni próbált, de a fiú ételt régen látott állkapcsa vasmarokként tartották fogva a szerencsétlen állatot. (Ártatlannak nem nevezhetem, mert ha tehette volna, fordított lett volna a felállás.)

 A világ egyik legszegényebb országának kies dzsungelében a nyomor és az ínség odáig sarkallt egy parasztfiút, hogy tigrisre támadjon. A nyakszirtjénél kapta el a csíkos bundás dorombolót, ahogy az a ragadozók nagykönyvében meg vagyon írva. A meglepett tigris persze védekezni próbált, de a fiú ételt régen látott állkapcsa vasmarokként tartották fogva a szerencsétlen állatot. (Ártatlannak nem nevezhetem, mert ha tehette volna, fordított lett volna a felállás.)

A rendkívüli esetnek szemtanúja akadt egy bohókás kölyökmajom személyében, aki egy fa tetején a lábát lógatva szövögette álmai színes hálóját. A szemét behunyva rettenthetetlen hadvezérként látta magát törtető lánctalpas elefántok élén, amint győztes rohamra vezeti az állatsereget az emberek ellen. Nem tudta ugyanis megemészteni az állítólagos tényt, hogy a múltban rokonainak jutott a domináns szerep. A tigris utolsó kiáltása rántotta vissza a valóságba:

– Országomat egy lóért!

(Talán mégsem ez volt az utolsó mondat. Valami sántít ebben a mozzanatban, s nem feltétlenül a ló. Ismerve a majmok szertelenségét és megbízhatatlanságát, a fent említetteket nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk.)

Az utolsó mondatok kérdése megoldatlan probléma a történészek számára. Haláluk előtt az emberek igencsak furcsákat nyilatkoznak, s azokat az utókor akarva-akaratlanul félreérti. Ezekből a félreértésekből születnek a legendák, hogy az idő múlásával tényekké tömörödjenek. A tények pedig önmagukért beszélnek; nem másokért, nem érted s nem értem. Nem érted? Nem a tények mozgatják az embereket, hanem a róluk szóló szavak. Tenned kell valamit, hogy valaki legyél. Mert igaz, hogy a senkik vannak többen, de itt a többség nem erény és nem erő. Az erő azzal van, aki birtokolni tudja. Hiszen mennyivel erősebb a csiga, – aki házát a hátán cipeli -, mint az ember, aki sokszor házat építeni sem tud. A tégla tudja, hogyan épül a ház, mégsem lesz belőle kőműves. Hogyan is művelhetné meg a követ, amely merev és hideg, fejlődésre képtelen? A szituáció csak képletes, de a példák sora végtelen. Ahol minden és mindenki találkozik. Nulladik típusú találkozások. Persze, ha egyesek nullával találkoznak, az már a tízes számrendszer. Rendszerek jönnek és mennek, de mi maradunk, igyekszünk megmaradni, mert a következő rendszernek szüksége van ránk…

A járási bíróság a marcona parasztfiú fejére olvasta bestiális tettét és halálra ítélte, de legalább nem éhhalálra. (Gondoljunk csak az Utolsó Vacsora fanyar ízére!)

Az ítélet hallatán a terem padsorait megtöltő tigrisek üdvrivalgásban kitörve adtak hangot elégedettségüknek, s örömükben felfalták a tisztelt bíróság és az esküdtszék tagjait. Hiába, no: a törvény és az igazság néha valóban találkozik, többnyire tárgyalóteremben.

A világ legszegényebb országának védtelen tigrisei megalapították érdekvédelmi szervezetüket. Mottóik: „Nem csak a zebrák csíkosak!", illetve „Nem vagyunk rabok!". Végezetül megkoszorúzták az emberek áldozatául esett szerencsétlen sorstársaik tiszteletére emelt emlékművet.

(Ezzel egy időben Micimackó elküldött egy bögrét Malackával mézért, mondván:

– Mézédes életet élünk mi, egykomám. A sok szépség közepette elpatkolunk egy lovat és máris ferdén áll a lábán.

– Utálom a kínai lovakat!

– Kuss, Dulifuli!)

Lassan sárgába borulnak a kontinensek.