Nagyszüleink életének a harangzúgás még szerves része volt. Ez a hagyomány ma már a legtöbb helyen kihalóban van, a kézi harangozást pedig felváltja az elektromos harang.

Nagyszüleink életének a harangzúgás még szerves része volt. Ez a hagyomány ma már a legtöbb helyen kihalóban van, a kézi harangozást pedig felváltja az elektromos harang.

Franciaországban egyes kisebb települések mégis őrzik még a régi szokást. Róluk szól a La Croix írása.. 

Lescure-d'Albigeois-ban, ebben 3.600 fős, francia faluban sem szól már túl gyakran a harang, de hála Jean Jalbynak, a jelenlegi harangozónak, hangja néha azért még ma is felszáll. „Nem úgy, mint a modern, automata harangok, amelyeknél az is előfordul, hogy a temetésnek már rég vége, mire megszólalnak – mondja. – Én akkor húzom meg a harangot, amikor a templomtoronyból látom, hogy közeledik a menet, és a harangszóval végigkísérem őket a temetőig. Szerintem ez kegyeleti kérdés."

A korábbi harangozó, Henri Daudé 40 éven keresztül végezte itt híven és fáradhatatlanul munkáját, míg az öregség rá nem kényszerítette, hogy másnak adja át feladatát. „14 évesen kezdett haragozni Aveyronban – meséli a felesége -, ahol a karácsonyi haragjáték is az ő feladata volt. Viharok alatt is harangozott, mert úgy tartották, hogy a rezgés távol tartja a jégesőt. Ma már csak a lélekharang hangja maradt meg, és ha a legtöbben nem is hallják, vannak, akik még mindig felfigyelnek a szavára."

Jean Jalby fájlalja, hogy ez a szokás kihalóban van. Ő mindig rendelkezésre áll, ha a faluház vagy közvetlenül a családok megkeresik, ami azonban korántsincs így a település minden temetésénél. De amikor megkérik, két alkalommal húzza meg a harangot a halott emlékére, egyszer a haláleset kihirdetésekor, egyszer pedig a temetéskor. Nőknek a kisebb, magasabb hangú harangot, férfiaknak a mélyebbet húzza meg, és minden nyolcadik kondulás után megvárja, amíg a hang elenyészik. „Egyszer a kötél elszakadt – meséli -, és amíg felértem az 55 lépcsőn a haranghoz, a torony tetejébe, a szokott ritmus megszakadt. Az emberek észrevették, amiből kiderül, hogy figyelnek még rá." „Harangozni számomra megható feladat – folytatja. – Szerintem vallásosságtól függetlenül fontos, hogy a harang szóljon, és a lehető legtovább elkísérjen bennünket utolsó utunkon."

Mesnil-le-Roi lakosai is ragaszkodnak hozzá, hogy nap mint nap hallják a harangszót. Marie, a Szent Vince templom legrégibb harangja erősen felújításra szorult már, és nem csak hogy rendbehozták, de két másik harangot is felszereltek mellé. A két új harang, melyeket két éve szenteltek fel és neveztek el, Guy és Jacqueline névre hallgat a két adományozó után, akik felállításukat finanszírozták. Régen a viharok távoltartására is használták a harangokat, amit Marie bronz köpenyébe bele is véstek: „A fulgure et tempestate libera nos Domine" (A villámcsapástól és a vihartól ments meg, Uram, minket).

A híveket, akik száma megnőtt a két új harang felszentelése óta, lelkesedéssel és büszkeséggel tölti el, hogy templomuk visszakapta régi tekintélyét. „A település lakói már a munkálatokat is érdeklődéssel figyelték, melyeket egyébként a polgármesteri hivatal is támogatott" – meséli Édouard Ruiz, a város épületeinek karbantartásáért felelős építész. Ő ügyel a három harang karbantartására: havonta egyszer felmászik a torony tetejébe, hogy ellenőrizze állapotukat.

De itt már nincs harangozó, annak ellenére, hogy a torony alján megvan a kötelek részére kialakított nyílás. A sekretyében található az elektromos kapcsolótábla, amely a harangok munkáját szabályozza. Az egyik gombon fehér, a másikon fekete szalag van: így különböztetik meg a harangjátékokat annak megfelelően, hogy házasságkötésre vagy temetésre valók. A hívek büszkék: „Számomra ezek a harangok Isten folytonos jelenlétét üzenik – mondja egy hölgy. – Különös biztonságérzet száll meg, amikor megszólalnak."

Magyar Kurír

Forrás: La Croix

Kép: Török Viktória, Magyar Kurír

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük