Beszélgetéskor Mennyire Beszélgetünk A Mindennapokban

A társadalmi párbeszéd sokszor emlegetett fogalom, melyet leginkább a politika kapcsán hallhatunk. Nem egy esetben akkor is, ha szellemi vízcsapjainkat csak csöpögőre állítjuk.

S nem egy esetben egymásnak ellentmondó események kapcsán. Eközben valószínűleg ritkán gondolkodunk el azon, hogy a párbeszédhez, s nem csak a politikaihoz, tényleg legalább egy pár kell. Két olyan fél, aki beszél, és közben kölcsönösen hat egymásra a beszéd során. A filozófia és kommunikációtudomány évszázadai, -ezredei kapcsán könyvtárak születtek a témáról. Ám hétköznapjainkban aligha a filozófia ókori nagyjai mutatnak percléptű iránymutatást.

Annak ellenére, hogy hétköznapi kultúránkban is számos olyan pont van, melynek eredete valahova a régmúltba mutat. Mint azt néhány más, az oktatást érintő témában említettük, még az ókornál is régebbi, az evolúciós folyamatokat takaró régmúltba. Nincs ez másként a beszéddel sem, mivel aligha lehetne beszélgetésről szót ejteni, ha a hangképzésen alapuló kommunikáció nem alakul ki őseink társadalmában. Azt, hogy mikor került sor arra, hogy az iránymorgásokat az egymásnak szóló elvont közlések kezdték tarkítani, nem igazán tudjuk pontosan. De az evolúciós hagyatékot valószínűleg elég is pár évszázados tűréssel ismernünk, hiszen mindennapjainkban közel azonos súllyal esik latba, mint Szókratész hagyatéka.

Nagyjából semennyire, mivel aligha van olyan beszélgetés, ami úgy indul, hogy valaki leül és belső indíttatás nélkül „beszélgetni" kezd egy másik emberrel. Ha külső behatásra, a saját belső elhatározás ellenében indul a csevegés, akkor azt inkább kihallgatásnak, faggatásnak éljük meg. Vagy fenntartjuk ugyan a beszélgetés kölcsönösségi látszatát, de elég kényszeredettre sikerülhet. Ha valakiben kételyek merülnének fel az elmondottakkal kapcsolatban, akkor az iskolai élmények közül gondoljon a baráti, folyosói beszélgetések és a felelések közötti különbségekre. Még olyan esetekben is, ha a baráti konzultáció tárgya ugyancsak a tananyag. Természetesen erre is hozható olyan példa, miszerint egy külső felhívásra induló kommunikáció igazán belsőséges párbeszéddé válik. Ez azonban a legtöbbször csak látszatkivétel. Az ilyen esetekben legtöbbször ugyancsak kimutatható a kölcsönös kommunikációs szándék, valamint az egyenrangúság.

Ha ugyanis Moldova György írásának címét idézve feltesszük a kérdést, hogy „Akar velem beszélgetni?", akkor igenlő válasz esetén legtöbbször a túloldalon is van szándék a szóbeliségre. Ahhoz azonban, hogy ebből tényleg párbeszéd legyen, a többször említett egyenrangúság szinte óhatatlanul elengedhetetlen. Ellenkező esetben a párbeszéd ellaposodik, kényszeredetté válik, vagy informálisan egészen más képet kezd felvenni. Példaként olyan helyzet lehet hozható, hogy amennyiben a beszélgetés olyan témát érint, ami az egyik fél számára kínos, kerülendő, akkor a válaszok „kivasalása" mellébeszéléshez, kisebb-nagyobb hazugságokhoz, a párbeszéd kihallgatás-jellegének erősödéséhez vezet. Egyfajta „beszédem van veled" állapotot idéz, mely aligha tekinthető már beszélgetésnek. Hiszen a másik pillanatnyi kommunikációs készségének tiszteletben tartása esetén a nem válasz is lehet válasz.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem alakulhatnak ki viták, hiszen a vita művészete régi, ókori találmány. Ha azonban a párbeszéd vitához vezet, akkor lényeges kérdés a másik fél tiszteletben tartása. Legyen az az egyéni érzékenységének tiszteletben tartása éppen úgy, ahogy vitában felhozott érvek tiszteletben tartása. S természetesen annak figyelemben tartásával, hogy a vita alapvetően az érvek és nem az emberek ütköztetéséről, a meggyőzésről és nem a sárba tiprásról kell, hogy szóljanak. Nem véletlen tehát, hogy a vita, az érvelés sokszor képezte alapvető pontját az oktatásnak, a nevelésnek.

Valószínűleg az, aki jól teljesített a vita-tanban, az megtanulta, hogy a kommunikációs „bot" mindkét végén könnyen ott találhatja magát. Éppen úgy lehet nyerő, mint vesztes, akinek éppen akkor nincs éppen igaza, vagy nem védhető az álláspontja. Így a nézőpontok kölcsönös megismerési képességének kialakulása, és ennek a képességnek a gyakorlása valójában mindenkit nyertessé tehet. A jelenleg uralkodó iskolai berendezkedést nézve, akkor az iskolarendszer vitakultúrája, illetve tágabban a kommunikációs kultúra vagy annak hiánya tükröződik inkább a hétköznapi kommunikációs helyzetekben. Az ugyanis szinte biztos, hogy a kommunikáció tanulásával közel egy időben érdemes megtanulni azt is, hogy csak egyenrangú, a személyiséghez és annak érettségéhez igazodó beszélgetések hoznak valós véleményalakítást. Márpedig régi közhely, hogy a meggyőzés jobb, mint a legyőzés.

Az eddig elmondottakra bárki reagálhat természetesen azon mód, hogy gyakorlatilag trivialitások. Ezt sok szempontból kár is lenne tagadni. Miközben érdemes egy olyan gondolatkísérletet lefolytatni mindenkinek, hogy tud-e beszélgetni. Nem azt, hogy bármihez hozzá tud-e szólni, vagy mindenbe bele tud-e beszélni. Ez nem egy esetben semmi információt nem hordoz az egyén kommunikációs érettségét, éretlenségét kivéve. De tudunk-e beszélgetni olyan módon, hogy nem csak halljuk, de hallgatjuk is partnerünket. Mennyire tudjuk a metakommunikációs jeleket adni és figyelembe venni. S ha már ezzel kudarcot vallottunk, akkor tudunk-e esetleg nemet mondani. Vagy elfogadni a partnertől azt, hogy bizonyos témákra nemet mond, vagy nem olyan mélységben kívánja megvitatni, mint azt a szívünk, kíváncsiságunk diktálja. Márpedig, ha a mindennapi beszélgetésekre gondolunk ezek az említett szempontok igen sokat jelenthetnek. Emberi kapcsolatokat alapozhatnak meg, vagy áshatnak alá.

Természetesen elfogadható az az álláspont is, hogy ez is közhely. A válaszok azonban egyénre szabottak. Az pedig, hogy az olvasó ma milyen válaszokat tud adni, vagy róla mit tartanak beszélgetőtársai, igencsak a formális és informális nevelésének következményei. Gyermekeink jövőbeni kapcsolatait pedig családilag, iskolailag éppen most alapozzuk meg. S talán nem is volt olyan rossz az az iskola, mely lehetővé tette, tanította a beszélgetést, a vitát. Társadalmi alapot adva a családon belüli neveléshez is.

Simay Endre István