Inflációs vicc. A vevő bemegy a trafikba, kér egy doboz gyufát és tízezer pengőssel fizet. Sajnos uram nincs apróm, a gyufa csak nyolcezerbe kerül – szól a trafikos -, legyen szíves egy negyedórát várni. Miért, később lesz aprója? Nem, de akkorra már tízezer lesz egy csomag gyufa ára.

 

Inflációs vicc. A vevő bemegy a trafikba, kér egy doboz gyufát és tízezer pengőssel fizet. Sajnos uram nincs apróm, a gyufa csak nyolcezerbe kerül – szól a trafikos -, legyen szíves egy negyedórát várni. Miért, később lesz aprója? Nem, de akkorra már tízezer lesz egy csomag gyufa ára.

 

   Ezerkilencszáznegyvenötben, a második világháború végének esztendejében a magyar költségvetés kiadásainak összege tízszerese volt a bevételeknek. A pénzügyi fedezetet újabb és újabb papírpénz kibocsátással lehetett csak előteremteni. Felbomlott a forgalomban lévő pénzmennyiség és a megvásárolható áruk mennyiségének egyensúlya, amely soha nem látott pénzromláshoz vezetett. Ennek illusztrálására kövessük nyomon egy napilap árát. Májusban egy pengő volt, júniusban három, júliusban hat, augusztusban húsz. A lapok eleinte tréfásan próbálták indokolni a folyamatos áremeléseket. Fejlécükön ilyen feliratok jelentek meg:  „Nem akarunk koplalni", „Olcsósági hullám", „Minimál ár, felülfizetéseket elfogadunk", „Bennünket is sodor az ár", „Letörjük a feketepiacot".

 

   Karácsonykor már ezer pengőt fizetett a vásárló kedvenc napilapjáért. Az új év húsvétján hétszázezer pengőt, május közepén pedig huszonöt millió pengőt. A fizetésekből természetesen nem lehetett megélni, mert a kifizetést követő napon a pénz elértéktelenedett. Akkoriban járta a következő mondás: Hazánk lakosságának harminc százaléka abból él, hogy eladja valamijét. További harminc százaléka ezt megveszi. A fennmaradó negyven százalék pedig az üzleteket közvetíti. Aztán a Magyar Nemzeti Bank kibocsátotta a milpengőt. Egy milpengő egyenlő volt egymillió pengővel. Mégis csak szebben hangzott a lap ára: harminc milpengő. De az infláció rá se hederített a milpengőre, tovább száguldott.  Az újság júniusban nyolcezer milpengőért, júliusban már százmilliárd (!) milpengőért volt megkapható. A Magyar Nemzeti Bank sem tétlenkedett, kibocsátotta a B-pengőt. Egy B-pengő egybillió, azaz ezer milliárd pengő volt. Így ért véget az 1925-ben kibocsátott és huszonegy éven át működött pengőnek a karrierje. Az adópengőről és az úgynevezett bankjegydézsmáról most nem emlékezem meg, talán majd máskor.

 

   Ezerkilencszáznegyvenhat augusztus elsején „megszületett" a forint. Egy új forint négyszázezer kvadrillió (a négyes után 20 nulla) pengővel volt egyenértékű. A forint fedezete a hazai vállalatok felhalmozott árukészlete, az amerikai letétben lévő aranyrudak visszaszolgáltatása és a nyugati országoktól kapott kölcsön volt. A forint bevezetésével egyidejűleg hozta létre a kormány az Anyag- és Árhivatalt abból a célból, hogy védje szigorúan az árakat, a forint értékállóságát. Ekkor léptek életbe a fogyasztási cikkek és szolgáltatások hatósági árai, amelyek még évtizedekig uralták a gazdaságot.

 

   Az 1945/46-os hiperinflációval bekerülhettünk volna a Guinness rekordok könyvébe, de sajnos ebben az időben ez a kiadvány még nem létezett, az első könyv 1955-ben jelent meg.

Láng Róbert

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük