London, Bernard : A Válság Megoldása A Tervezett Avulás Segítségével (1932)

Az alábbiakban egy nagyon ritkán olvasott és magyarul nehezen hozzáférhető dokumentumot adunk közre. Az amerikai tipusú környezetrongáló fogyasztói társadalomét, ahol a tudatosan rossz tömeg minőséggel, a folyamatosan kidobott javakkal akarjak kikényszeríteni a foglalkoztatott folyamatos társadalom működését. Mainapság, ha erre hivatkozunk sokan összeeseküvés elméletet kiáltanak. Pedig a multik fogyasztói piaca igy működik. Csak igy éri meg NEKIK.

London, Bernard : A válság megoldása a tervezett avulás segítségével (1932)

Frank V. Vanderlip, a National City Bank of New York volt elnöke egyszer ostobának nevezte a jelenlegi válságot. Arra a tényre hívta fel a figyelmet, hogy a piac telítettsége és az árubőség ellenére milliók szenvednek.

Ez az új paradoxon arra kényszerít bennünket, hogy gyökeresen átalakítsuk közgazdasági gondolkodásmódunkat. A klasszikus közgazdaság-tudomány arra az alaptételre épült, hogy az erőforrások szűkösek és az emberi fajt folyamatosan a hiány szelleme kísérti. A közgazdász Malthus 1798-as tanulmányában arra figyelmeztette az emberiséget, hogy a népesség növekedése jelentősen meghaladja a mezőgazdasági termelékenység növekedését, ebből pedig egyenesen következik az elszegényedés.

Ugyanakkor ma azt tapasztaljuk, hogy a tudomány és technológia fejlődésének eredményeként gyáraink és földjeink termelékenysége oly hatalmas mértékben növekedett, hogy az alapvető probléma többé nem a termelők ösztönzése, hanem a vásárlóerő megszervezése lett. A mostani válság keserű iróniája, hogy milliók élnek nélkülözésben, miközben a világ magtárai és raktárai dugig vannak felesleges áruval, ez pedig olyannyira lenyomja az árakat, hogy többé már nem éri meg új javakat termelni.

Mindezek folyományaként hazánkban és a világ más országaiban az emberi kapcsolatok szétzilálódtak.

A gyárak, raktárak, földek mind készen állnak, hogy végtelen mennyiségben ontsák a javakat, de termelést megbénítja a vásárlóerő hanyatlása. A válságot emberek idézték elő, így hát a megoldást is az embereknek kell kitalálniuk.

Jelenleg a társadalom gazdasági szervezettsége nem megfelelő, mivel a rendszer túlságosan ki van szolgáltatva a vásárlók kényének-kedvének. A vásárlói szokások megváltozása vagyonokat tett semmivé és munkanélküliséget idézett elő. A társadalom boldogulását a véletlenre és a vakszerencsére bíztuk.

Egy szó mint száz, a nép riadtan és görcsösen kapaszkodik abba, amije van, s mindent tovább használ, mint az korábban szokása volt. Régebben, amikor az amerikai nép még bőségben élt, a mindennapi használati tárgyakat nem használták a végtelenségig, amíg teljesen tönkre nem mentek. A régi árucikkeket azért cserélték le, mert kimentek a divatból, vagy volt már modernebb változat is. Lakásukat, kocsijukat sokkal hamarabb lecserélték az emberek, mintsem azok teljesen elhasználódtak volna – pusztán azért, mert elavultak. A gyártás, szállítás és a munka ehhez az amerikai nép körében általánosan elterjedt szokáshoz igazodva szerveződött. Lehet, hogy a válság kitörése előtt pazarlóan élt a nép; de amit most csinálnak, hogy szinte eszelősen elzárkóznak az újtól, az a másik véglet.

A nép ma szembemegy az avulás törvényével. A régi autót, a régi gumikat, a régi rádiókat és a régi ruháikat sokkal tovább használják, mint arra a statisztikusok számítottak a korábbi tapasztalatok alapján. A kérdés tehát az, hogy az amerikai nép továbbra is ki akarja-e szolgáltatni magát a hajó, cipő és pecsétviasz¹-tulajdonosok tervszerűtlen, kapkodó és csapongó természetének.

Persze teljesen más az emberek vásárlóereje akkor, ha a többség jól fizető állásban tud elhelyezkedni, mint egy olyan időszakban, amikor van vagy 10 millió munkanélküli². A modern gazdaságszervezés feladata a termelés és fogyasztás egyensúlyának megteremtése – hogy egy nagyobb csoport, mint pl. a gyári munkások, munkaóráik ellenértékét kicserélhessék a farmerek termékeire. Az a defetista nézőpont, mely szerint a válságnak és a munkanélküliségnek folytatódnia kell, mivel mindenből túl sok áll raktáron, az elkeseredettség hangja.

A társadalom kimondhatatlan mértékű veszteséget szenved azzal, hogy nem használja ki ennek a 10 millió embernek a munkaerejét. A jelenlegi holtponti helyzet oka az, hogy sötétben botorkálunk. A káosz elkerülhetetlen, ha a gazdaság mindenféle tervezés nélkül működik.

A jövőben nem csak azt kell megtervezni, hogy mit csináljunk, hanem arra is figyelmet kell fordítania a gazdaságirányításnak, hogy a szükségtelen munkahelyeket megszüntesse. Ez a gondolat a vezérelve az én tervemnek, mellyel véget vethetünk a válságnak, visszaállíthatjuk a bőséget, és jobb életkörülményeket biztosíthatunk az átlagembereknek.

Javaslatom az egész országot a kilábalás útjára fogja vezetni, és végeredményét tekintve vissza fogja álltani a normális foglalkoztatottsági szintet és jólétet. A gyógyír, amit ajánlok, állandó jövedelemforrást biztosít a Szövetségi Kormánynak, és örök időkre meg fogja szabadítani azt a költségvetési egyensúly fenntartásának nehéz feladatától.

Röviden összefoglalva, e mindenki által hőn óhajtott célok elérésére szőtt tervem lényege, hogy a tőke és a termékek elavulását már a gyártásukkal egy időben meg kell határozni.

A Kormány meghatározná a cipők, lakások, gépek, és mindenféle gyári, bányászati vagy mezőgazdasági termék élettartamát, a vásárló pedig pontosan tudni fogja, hogy a megvásárolt terméket meddig használhatja. Miután ez az idő lejárt, a termékek hivatalosan „halottnak" tekintendők, melyeket az ezzel megbízott kormányzati ügynökség szigorúan nyilvántart, és magas munkanélküliség esetén gondoskodik megsemmisítésükről. A gyárak pedig eközben ontják magukból az új és korszerű termékeket, hogy átvegyék az elavult termékek helyét, s így az ipar fogaskerekei zavartalanul foroghatnak tovább, a tömegek foglalkozottsága szabályozott és biztos lesz.

Nem azt mondom, hogy mindent, kivéve a haszontalan és fölösleges tárgyakat, meg kell semmisíteni. Erre csupán az első alkalommal lenne szükség – a gazdaság beindítása és a munkanélküliség felszámolása érdekében. A kezdeti tisztogatások, az elavult termékek kisöprése után a rendszer már simán fog működni a jövőben, és senkinek sem okoz majd sérelmet. Nem érné-e meg úgy két milliárd dollárárt felvásárolni minden elavult és használhatatlan épületet, gépet, automobilt és más elhasznált szemetet, ha ennek helyébe húsz- harminc milliárd dollárnyi munkára lesz szükség a gyárban és a szántóföldön? Ez a lépés az egész országot elindítaná gyógyulás útján, helyreállítaná a normális foglalkoztatottsági szintet, a gazdaság pedig felvirágozna.

A tervezett avulás bevezetésének másik fontos előnye lenne, hogy a kormányzat működtetéséhez szükséges forrásokat biztosítaná. Ennek pontos mechanizmusát alább ismertetem.

Az emberek használt és elavult javaikat beszolgáltatnák egy kormányzati szervnek, melynek kirendeltségei országszerte kényelmesen elérhetők lennének. A tárgyat – példának okáért egy régi étkezőgarnitúrát – beszolgáltató személy az adott kirendeltség vagy iroda ellenőrétől vagy számvevőjétől egy elismervényt kapna, melyen feltüntetik az átvett áru jellegét, az átvétel időpontját és a bútor becsült értékét (melyet később a kormányzat megtérít). A termék vásárlásakor adott számlára pedig egy azonosító számot pecsételnének, ezzel igazolva az elavult áru megsemmisítését. Az így kiállított bizonylatot pedig, egyfajta fizetőeszközként, be lehetne váltani új áru vásárlására, az eladó ugyanis ezt az összeget leírhatná az adójából, amint az a tervemben szerepel.

Tegyük fel, hogy a fogyasztó egy 100 dollár értékű rádiót vásárol, melynek forgalmi adója 10 dollár. A vásárlásnál kifizeti a rádió árát, de a 10 dollár forgalmi adót a leadott, elavult termék beszolgáltatásáért kapott bizonylattal egyenlítené ki. A kereskedőnek, illetve a gyártónak el kellene fognia erre a célra ezt a bizonylatot, melyet az állam felé azon adó megfizetésére használhatja fel, melyet végül mindenképpen a vásárlónak kellene megfizetnie. Ebben a rendszerben a fogyasztó úgy érezné, hogy pénzt kapott az elavult termékért, melyet az államnak beszolgáltatott, az államnak pedig egy fillért sem kell ténylegesen kifizetnie az átadott javakért. A folyamat végeredménye, hogy az ipar fogaskerekei olajozottan forognak, a gyárak termelőkapacitása ki lesz használva, és a foglalkozottság magas szinten stabilizálódik.

Meggyőződésem, hogy adót azokra kell kivetni, akik a haladás kerékkötői és akadályozzák a gazdaság normális működését, szemben a jelenlegi gyakorlattal, amikor azokat adóztatják, akik együttműködnek és a haladás előmozdítói. Ebből a megfontolásból azt javaslom, hogy azoknak, akik azután is használják ruháikat, autóikat vagy épületeiket, hogy azok elérték az elavulás gyárilag kitűzött dátumát, és ebből kifolyólag jogi értelemben „halottak", fizessenek adót a „halott" tárgyak használata után. Azt, hogy az adott tárgy létezik és használatban van, nem lehet eltitkolni, mivel létük kézzel fogható anyagi valóság, szemben a jövedelemmel, melyet könnyebb elrejteni az adófizetés elől. Ma azokat sújtjuk adóval, akik pénzüket új árucikkek vásárlására költik, ami pedig szükséges a gazdaság beindításához. Nem azt lenne inkább ildomos megadóztatni, aki felhalmozza pénzét és régi, haszontalan tárgyait? Azokat kellene adóztatni, akik a régi dolgaikat hosszabb ideig tartják meg, mint az eredetileg engedélyezett volt.

A jelenlegi ingatlan- és örökösödési adórendszerben az államnak előre nem meghatározható időt kell várnia, és tűrnie kell, hogy az ingatlan vagy ingóság tulajdonosa élete végéig egyre több és több vagyont halmozzon fel, mielőtt arra az állam adót vethetne ki. Azzal, hogy az árucikkek elavulási ideje előre meghatározott, az állam nem a tulajdonos, hanem az árucikk „halálával" jut adóbevételhez. Ezenfelül a jelenlegi, jövedelemadóra épülő adórendszer spekulatív és bizonytalan, mivel az alapjául szolgáló ipari és gazdasági teljesítmény nagy ingadozásoknak van kitéve.

Ezenfelül a jelenlegi, jövedelemadóra épülő adórendszer spekulatív és bizonytalan, mivel az alapjául szolgáló ipari és gazdasági teljesítmény nagy ingadozásoknak van kitéve

Amennyiben tervem a gyakorlatban is megvalósul, az állam kiszámítható jövedelemforráshoz jut a létező javak és termékek révén, melyek szükségszerűen létezni fognak továbbra is. Ha a gyárak jelentést készítenek arról, hogy mit adtak el a kereskedőknek, a kereskedők pedig arról, hogy mit adtak el a fogyasztóknak, akkor a kormányzat az év végére pontosan tudni fogja, mekkora jövedelmére számíthat, és ezt az összeget attól függetlenül be kell fizetni, hogy az emberek nagy jövedelemre tesznek-e szert, vagy sem.

A tervem kiküszöbölné a jelenlegi gazdasági rendszer alapvető egyenlőtlenségeit, melyben vaktában lövöldözünk, s vannak, akik sokkal többre tesznek szert, mint amire szükségük van, míg mások kevesebben, vagy semmire sem. Meg kell tanulnunk úgy felhasználni a rendelkezésre álló erőforrásokat, hogy mindenki részesülhessen belőle, és ne is tegyünk senkit szegényebbé annál, mint amilyen ma.

A jelenlegi, rendezetlen viszonyok között a munkás fáradozása folyamatosan hasznot termel a termék tulajdonosának, még azután is, hogy a munkás, aki azt verítékével létrehozta, már rég felemésztette azt a soványka kis fizetséget, melyet fáradozásaiért kapott.

A munkás fizetését szinte teljesen kimeríti az élelmiszer, a ruházkodás és a rezsi költségei. Munkaóráiért igen kevés tartós fogyasztási cikket képes megvásárolni, miközben egy épület vagy egy gépezet, melyet a munkás segített létrehozni, olyan tőkét képvisel, melynek értéke évek vagy évtizedek után is megmarad. A dolgozó ember fizetsége csupán arra elég, hogy rövid ideig biztosítsa életfeltételeit, és folyamatosan dolgoznia kell, ha továbbra is meg akar élni valamiből. Ezzel ellentétben a termék, melyet a munkás keze létrehozott, csaknem örök életű, és hosszú éveken át termeli a profitot a tulajdonosának. Végül nem csupán a létrehozásának költségét, illetve tisztes hasznot termeli ki, hanem annál sokkal többet. Így tehát az, hogy a termék, melyet munkás létrehozott, igencsak tartós, éppen annak válik kárára, aki fáradozott vele. Végül pedig eljutunk arra a pontra, ahol most tartunk, hogy már annyi tőke halmozódott fel, hogy a munkásnak egyszer csak ezt mondják: „Elég vagyont termeltünk már magunknak; azt fogjuk felélni, amink van, mert jelenleg nincs szükségünk többre. Kedves Munkás úr, menjen és találjon máshol munkát. Nekünk már nincs önre szükségünk." És a munkás, akinek a verítéke a hatalmas mennyiségű javakat megtermelte, elszegényedik, miközben hazánkban mindenből felesleg áll rendelkezésre. Az én javaslatom megoldaná ezt a méltánytalan helyzetet, mégpedig azzal, hogy korlátot szabna, legfeljebb mekkora hasznot hozhat adott mértékű tőkebefektetés. Ami ezen felül van, azt pedig visszajuttatja az embereknek.

Hazánk jelen állapotában – a bőség ellenére tapasztalható szegénységében – bénult óriásra hasonlít leginkább, aki egy tóban áll, a víz az ajkáig ér, de mégis üvölt a szomjúságtól, mert bénultságában nem tudja lehajtani fejét, hogy igyon1. Előbb izmait kell ellazítani, hogy aztán lehajolhasson, és szomját olthassa. Ehhez hasonlóan előbb hazánk bénultságát kell meggyógyítani, mely megakadályozza, hogy a piacot elárasztó nyersanyagokat és termékeket felhasználjuk, s a normális viszonyok helyreállítása csak ezután lehetséges.

A ruháknak, bútoroknak és más javaknak véges élettartammal kell rendelkezniük, akárcsak az embereknek. Amikor a megszabott idejüket kitöltötték, nyugdíjba kell vonulniuk, és új árukkal kell helyettesíteni őket. Az államnak, mint szabályozó tényezőnek kell szavatolnia, hogy a rendszer olajozottan működjön, és döntsön a tőke és munka közötti vitás kérdésekben, hogy mindenki elégséges mértékben foglalkoztatott legyen. A kormánynak lesz lehetősége arra, hogy egyes termékek élettartamát kitolja egy-két évvel (a korábban elfogadott feltételek szerint), ha már a kiszabott idejük lejárt, de még használhatók, és ha lecserélésük nélkül is biztosítható a foglalkoztatottság.

Ha egy gép öt éven keresztül folyamatosan működik, akkor joggal tekinthetjük halottnak – legalábbis annak a szempontjából, aki fizetett érte – ugyanis már annyit használhatta az alatt az öt év alatt, amennyit csak akarta, és a vele megtermelt pénzből élt ebben az öt éves időszakban. Ezután, az állam közvetítésével, a munkásnak is részesülnie kell belőle; élettartamát meg lehet hosszabbítani, ha a gyárak foglaltak és nincs munkanélküliség. De ha lecserélésével új munkahelyeket lehet teremteni, és gyárakat lehet újraindítani, akkor ezt a gépet meg kell semmisíteni, és új – feltehetőleg fejlettebb – gépet kell helyette gyártani.

Az termékek eredeti élettartamát szakértő mérnökök, közgazdászok és matematikusok határoznák meg, szakterületük specialistái, a kormány megbízása alapján.

Harminc évvel az intézkedések bevezetése után az építőipar és a termelő üzemek gyökeresen meg fognak változni, mégpedig előnyükre, hiszen az öreg, kiszuperált és omladozó épületeket és gépeket mind újakra cserélték.

Ez idő alatt egyes termékeket 15, másokat 10, 5 stb. alkalommal cseréltek le, attól függően, mennyi volt az adott termék – a megtérülési idő figyelembevételével kiszámított – megszabott élettartama. A természet példáját kell alapul vennünk, mely a teremt és pusztít, biztosítván az élet és halál örök körforgását. Nem lenne túltermelés, ha ezt a módszert alkalmaznánk, mivel a termelés és fogyasztás szabályozott és egymáshoz igazított módon zajlik, és így arra sem lennénk többé arra rászorulva, hogy a külpiacok megvásárolják feleslegünket. Ekkor – a mai helyzettel ellentétben – nem kellene hitelre eladnunk termékeinket, s abban reménykedni, amit hosszútávon a külországok nem igazán szeretnének, hogy egyszer majd visszafizetik nekünk.

A gyártott termékek leírására társadalmunk összetett mértékrendszert alakított ki. Így egy termék értékét meghatározhatja a mérete, alakja, tömege, értéke stb. A súly- és mértékrendszert a kormány szabványosította, hogy ne lehessen azokat önkényesen értelmezni. Ez a rendszer azonban, még ha ezt nem is vesszük észre, hiányos, mivel nem számol két kulcsfontosságú tényezővel, melyek hasonlóképpen nélkülözhetetlenek az érték meghatározásában. Ez a két tényező az élettartam és az idő – az élettartam alatt a gyártástól eltelt időt, az idő pedig azt az időt értem, amennyi ideig a terméknek tartania kéne.

Ha az élettartam és az idő két tényezőjét hozzáadjuk mértékrendszerünkhöz, és – példának okáért – azt mondjuk, hogy ennek az autónak 5 évig a kiszabott ideje, ennek az épületnek pedig nem több, mint 25 év, akkor, kiegészülve a hagyományos mérőszámokkal, teljes képet kaphatunk róluk a kezdetek kezdetétől. És, amikor a tőke gépkocsit vagy épületet vásárol, akkor ez csak egy meghatározott időre fog szólni, ami után a termék fennmaradó értékét a dolgozóknak kell visszajuttatni, akik eredetileg gyártották azt, és így végül ők is megkaphatják jogos jussukat, még ha nem is a azonnal.

Csodák pedig vannak. Csak meg kell tervezni őket, hogy megtörténjenek. Hasonlóképp ebben a válságos gazdasági helyzetben nekünk magunknak kell kidolgoznunk saját üdvözülésünk módját.

Ha képesek vagyunk azért feláldozni egy több millió dollárért megépített hajót, hogy a tüzér céltáblaként használhassa, akkor nyilván megengedhetnénk magunknak azt is, hogy más elavult termékeket is megsemmisítsünk, hogy millióknak adjunk munkát és kihúzzuk az országot a súlyos katasztrófa mocsarából.

A jelen helyzetben hazánk mindenben bővelkedik, ám a nép mégis nélkülöz, mivel az elosztási rendszer összeomlott, a javak és a munka egyenlőtlen megosztásából kifolyólag. Leharcolt gépkocsik, rádiók és százszámra más termékek, melyeket rég ki kellett volna dobni, és újra cserélni, még újabb egy-két-három éven át használatban vannak, mivel a vásárlóközönség megrémült, vagy egyszerűen nincs pénze. A kormányt fel kell hatalmazni, hogy anyagi forrásokat biztosítson ezen elavult gépek, ruházati cikkek és épületek lecserélésére. Szemétdombra kell dobni őket, és kölcsönt kell nyújtani új épületek, gépek és használati cikkek gyártására.

Az állam pénzt 2 ½, 3 százaléknál nem nagyobb kamatra tud épületek építéséhez pénzt kölcsönözni. Tegyük fel, hogy mostantól az építtetők vagy épülettulajdonosok 5 vagy 5 ½ százalék kamatot fizetnek. Ebből 2 és fél százalék menne a központi költségvetésbe, a fennmaradó 2 ½ vagy 3 százalék pedig egy amortizációs, avagy törlesztési alapba, melyből 25 vagy 30 év elteltével, a kamatos kamatszámítás alapján egy új épület felépítését lehet finanszírozni. Ekkor a régi épületet le lehet rombolni, és helyette egy újat építeni, ami serkenti a foglalkoztatottságot. Az eredeti épület pedig az eltelt idő alatt kiszolgálta a feladatát, és tisztes jövedelmet termelt a tulajdonosának.

A magántőke is szívesen ad kölcsönt ilyen körülmények között 2 ½ vagy 3 százalékra, mert a befektetésük megtérülése biztos és kiszámítható. A jelenlegi zűrzavaros gazdasági helyzetben a tőke a csak magas kamatra hitelez, mivel állandóan fennáll a veszélye annak, hogy a befektetést teljesen elveszítik.

A jelenlegi adóbeszedési rendszert a kormányzat egyszerűen átalakíthatja az itt felvázolt javaslatoknak megfelelően. Ugyanolyan hatékony és olajozottan működhetne, mint eddig, az új törvények pedig minden terméket szabályoznának, hasonlóképpen ahhoz, ahogy manapság is ezernyi termék fogyasztási és jövedéki adóját rögzíti a törvény. Ezekkel az intézkedésekkel gazdasági problémáink orvosolhatók, az adminisztratív apparátus pedig néhány hónap alatt fel lehet készíteni, így az emberek viszonylag rövid idő alatt újra munkához juthatnak.

Ha ez a terv megvalósul, a spekulánsok nem harácsolhatnának össze vagyonokat valójában sohasem létező értékek létrehozásával és manipulálásával. Ha például törvénybe iktatnák, hogy a búza szavatossági ideje nem lehet több, mint két év, senki sem venne pusztán spekulációs céllal búzát, ezzel mesterséges alakítva a piaci viszonyokat, s nem használhatná bunkósbotként a farmerek ellen, amint az manapság történik. Nem merné ezt megtenni, mivel tudná, hogy adót kel fizetnie a kormánynak a törvényes idejét kitöltött áru birtoklásáért. Ez pedig nem érné meg neki, vagy legalábbis a jövőben igen nagy kockázatot kellene vállalnia annak, aki spekulációs céllal vásárolna gabonát.

A hatalmas munkanélküliség, amitől ma ez az ország szenved, egy alapvető gazdaságirányítási hiba eredménye – a gazdasági rendszer betegsége, ha úgy tetszik. A betegségek pedig általában gyógyíthatók: csupán egy orvosra van szükség, aki előbb helyesen diagnosztizálja a kórt, majd pedig előírja a megfelelő kezelést. Persze csak akkor, ha a páciens pontosan betartja az orvos utasításait. Az én tervem tulajdonképpen az orvosság, mellyel gyógyítani lehet azt a kórt melytől gazdasági rendszerünk ma még szenved.

Természetesen a tervezett elavulás rendszerének bevezetése sokak ellenkezését kiválthatja, hiszen radikálisan új megközelítésről van szó, régi szokásainkat és beidegződéseinket elhagyni, valamint egy teljesen újszerű gondolkodásmódra átállni nem könnyű feladat. Ellentétben azonban más, a tömegek számára hasznos lépéssel, ez nem jár különösebb nehézségekkel, küszködéssel vagy szenvedéssel. Minthogy ez nem szükségszerű. Csupán józan paraszti eszünket kell használni, a tervet lépésről lépésre bevezetni, hogy senkinek se okozzon kárt. Háború idején az ország legderekabb férfiait küldjük a frontra, hogy harcoljanak, s gyakran odavesszenek. Ha ily drasztikus lépést bölcs és szükséges döntésnek fogadunk el háborús válság idején, nem lenne sokkal inkább logikus és hasznos jelen vészterhes időszakban besorozni a holt tárgyakat – tárgyakat, és nem embereket – mint például elavult épületek, gépek és divatjamúlt használati cikkek, és a gazdasági válság elleni háború frontjára küldeni őket, hogy pusztuljanak el ott, ezzel megmentvén az országot a gazdasági válságtól, igényt teremtvén a munkára.

Sokkal olcsóbb haszontalan és elavult dolgokat, s talán némely mesterségesen kreált értéket megsemmisíteni most, mint azt kockáztatni, hogy felbecsülhetetlen értékeink, mint például emberi életek vesszenek oda, s megrendüljön az emberek egészsége és önbizalma miatt, hogy folyvást a régi, lassú és drága megoldásokat erőltetjük.

Még a jelenlegi gazdasági rendszer keretei között is felismerjük, hogy sok esetben szükséges egyes vagyontárgyakat megsemmisíteni ahhoz, hogy még nagyobb vagyonra tegyünk szert. Például a szén is egy vagyontárgy, de mégis naponta égetjük azt mozdonyaink kazánjaiban és máshol, hogy gépeinket hajtsuk és azokkal javakat állítsunk elő. A gabona is érték, de mégis megsemmisítjük azáltal, hogy állatainkat etetjük vele, hogy aztán őket mi együk meg, vagy szétszórjuk a földeken, hogy többször annyit takaríthassunk be. Ezzel a módszerrel nyújtunk megélhetést az embereknek, ezzel működtetjük és hozzuk létre anyagi javainkat.

A gazdagság olyan, mint a nyelv. Bár mindennap használjuk, sohasem kopik el. Éppen ellenkezőleg, folyamatosan új szavakkal és kifejezésekkel bővül anyanyelvünk, ezzel párhuzamosan pedig egyre hasznosabbá is válik, és semmi esetre sem romlik a minősége.

A régi időkben csupán néhány kiválasztott – királyok, papok, nemesek és más effélék – tudtak írni és olvasni. A többi népréteg szegénységben és tudatlanságban élt. Ma, minthogy nyelvünk grammatikája egyszerű és sztenderdizált, és széles tömegek számára érhető el az oktatás, az írástudás mindenki számára elérhető, szegénynek és gazdagnak egyaránt.

Hasonló folyamatnak kell lejátszódnia a vagyonnal kapcsolatban is. Meg kell határozni egy mindenki számára kötelezően biztosítandó minimumot, legyen gazdag vagy szegény, öreg vagy fiatal, részesülnie kell előnyeiből, és profitálnia kell a kezeléséből.

Ami a vagyon eloszlását illeti, társadalmi rendszerünk kevéssé különbözik a középkori állapotoktól. Még mindig abból a régi teóriából indulunk ki, hogy a gazdagság csak kevesek kiváltsága lehet.

Csak annyira vagyunk gazdagok, amennyi idő a rendelkezésünkre áll – de ezt az emberek nem veszik észre. A vagyont, akár csak az ételt, meg kell emészteni ahhoz, hogy élni tudjunk vele, hogy működjön, hogy teremtsen – más szóval, hogy még több vagyon termeljen. Ha vagyonra akarunk szert tenni, a meglevő készleteket le kell apasztani, hogy új javak jöhessenek a helyükre. Ha a régi áruk útban vannak, akkor új áruknak ki kell szorítani őket onnan.

A jelenlegi stagnálás oka az, hogy gazdaságunk ütőerére rátapadtak az elavult, leharcolt és idejétmúlt gépek, épületek és javak. Ezek lezárják az utat a kereskedelem és az ipar fejlődése előtt, és megakadályozzák, hogy új termékek jöjjenek ki. Alacsony az új áruk iránti kereslet, ha az emberek régi és elhasznált tárgyaikat használják, tovább tartva meg őket, mint kellene.

Nagyobb szervezői előrelátásra van szükségünk a közügyek terén. Fenntartom, hogy bármely vállalkozás vagy cég, legyen köz- vagy magántulajdonban, mely évente több milliárd dollár bevételt remél működéséből, nagy figyelmet igényel, hogy szervezetének gépezete olajozottan működjön. Arra kell törekedni, hogy zökkenőmentesen működjön, hogy kielégítse az ön magukat támogató tömegeket, mégpedig azzal, hogy kiszámítható munkahelyet kínál nekik, olyan bérrel, mellyel biztosítani lehet az amerikai életszínvonalat.

Egy ilyen, társadalmilag felelős intézmény, mely ügyel polgárai jólétére, sokkal ésszerűbb és stabilabb alapot biztosíthat a gazdaság számára, mint pusztán az üzleti vállalkozás lehetőségeinek szabadjára engedése, anélkül hogy a gazdaságszervezésen javítanánk, vagy eszközeinket megújítanánk.

Úgy vélem, a gazdagsággal együtt felelősség is jár. Ma túlságosan is sokan gondolják úgy, hogy a gazdagság mintegy engedély a szabadosságra, s feloldozást jelent minden , a nép iránti kötelesség alól. Az ilyen felelőtlen vagyonos emberek valójában szűkítik lehetőségeinket, s mindannyiunkat szegényebbé tesznek.

S hogy végül összefoglaljam azokat az előnyöket, melyeket tervem jelentene országunknak s a világnak:

Rendet teremtene a káosz helyett, úgy a gazdaságban mint a társadalomban
Szervezetté és tervezetté tenné a foglalkoztatottságot
Megszüntetné azt a hatalmas társadalmi pazarlást, melyet a most parlagon hagyott milliónyi munkáskéz jelent (melyeket tétlenkedni kényszerítünk). Ezzel összefüggésben fontos megjegyeznünk, hogy „a jelenlegi válság költsége minden valószínűség szerint meg fogja haladni az 50 milliárd dollárt" (letaglózó szám) – amint azt a cégvezető és statisztikai elemző Malcolm C. Rorty³ kifejtette a Harvard Business Review friss számában⁴.
Tervem kiemelné a kormányzat költségvetését a jelenlegi bizonytalan helyzetéből, és biztosabb alapokra helyezné a bevételeit, minthogy minden évben az elavultnak és idejétmúltnak minősített épületek, gépek és más javak nettó értékének legalább a 25-50%-át beszedhetné; ha pedig munkahelyekből bőség van, akkor továbbra is működhetnének.

¹ Utalás Lewis Caroll: A Rozmár és az Ács c. elbeszélő költeményére, mely az Alice Tükörországban c. könyvben található.^

² Az Egyesült Államok népessége akkor kb. 123 millió fő volt (1930-as adat)^

³ Malcolm Churchill Rorty (1875-1936) amerikai matematikus és közgazdász, az Ökonometriai Társaság (Econometric Society) alapító tagja, a nagy gazdasági világválság idején a róla elnevezett "Rorty Plan" kidolgozója.^

⁴ Minden valószínűság szerint: Rorty, M. C.: How may business revival be forced? Harvard Business Review. Supplement. New York, 1932^

Forditotta és közreadta Vajner Balázs

https://www.freelancer.com/u/blasiussecundus.html