Magyar Régészek Hozzák Felszínre Kambodzsa Fénykorának Egyes Részeit

Nemzetközi jelentőségű magyar feltárások zajlanak Kambodzsában, a X. századi királyi fővárosban Koh Ker –ben, a kutatásokat a Magyar Indokína Társaság finanszírozza, a több mint három éve kezdődött munka eredményeiről adott tájékoztatást 2011. június 16-án a társaság kommunikációs munkatársa Tímár András és a feltárást vezető régész Belényesy Károly.

A kambodzsai eredmények inspirálják az új Délkelet-ázsiai Arany Múzeum augusztusra tervezett megnyitását Budapesten, a vonatkozó projekt gondozására stratégiai együttműködési megállapodás született a Kempinsky szállodacsoporttal, a múzeum várhatóan szeptembertől lesz látogatható a nagyközönség részére. A megállapodáshoz további nemzetközi hírű intézmények csatlakozása is esedékes. Tímár András hangsúlyozta, olyan rendkívüli jelentőségű kulturális örökségvédelmi és „régészeti kalandról” van szó, amelyhez hasonlóban még nem vettek részt magyar szakemberek. A projekt finanszírozásában nem támaszkodnak egyetlen ország kormány-forrásaira sem.

Három és fél évvel ezelőtt sikerült a kambodzsai kormánnyal három évre szóló együttműködési megállapodást kötni, melynek alapján magyar magántársaság kapcsolódhatott be egy széleskörű, 35 országból 50 nemzetközi szervezetet felölelő együttműködésbe. A projektet a kambodzsai kormány kulturális örökségvédelmi szervezete, az Apsara és az Unesco irányítja. Az elmúlt 20 évben világméretekben is egyedülálló léptékű archeológiai feltáró munkák valósultak meg Kambodzsában. A Magyar Indokina Társaság arra vállalkozott, hogy elsődleges feltáró program keretében adatbázist hozzon létre az egykori birodalmi főváros, Koh Ker romjairól. A város az i.u. 928. évtől mintegy 30 évig volt a khmer birodalom fővárosa. A királyi székhely a 138 kilométernyire Angkorból került ide erre az időre, ismeretlen okokból. Koh Ker a szárazföldi kereskedelmi útvonalak csomópontjában feküdt, s zarándok útvonalak is rajta keresztül haladtak két kiemelkedő vallási központhoz.

A magyar régészek sikeresen teljesítették vállalásaikat; elkészítették az adatbázist, amely a korábbi francia-ausztrál-japán kísérleteket folytatva, egy sokkal átfogóbb anyagot tett a kambodzsai kormány asztalára. Ez szolgálhat alapul egy korszerű digitális adatbázishoz, ami a jövőben mindennemű Koh Ker-i feltárás és regionális fejlesztési projekt kiindulópontjává válik. Olyan tudományos igényű felmérésre is vállalkoztak a magyarok, melyben megkísérelték felmérni, ezen a 80 négyzetkilométeren a dzsungelben fekvő templomváros-rendszerben milyen építészeti, régészeti és egyéb kulturális értékek rejlenek.

Az óriási feladat teljesítése során, az első három évben a legfontosabbnak vélt romemlékeket sikerült felmérni, s ezt a nemzetközi nyilvánosság számára is elérhetővé tenni. 15 kiemelkedő épület-együttest dolgoztak fel, melyek valószínűleg az egykori birodalmi főváros központi magját alkották. Közte volt a királyi család és a főpapság központi szentélye, valamint Délkelet-Ázsia legnagyobb, 35 méter magas kőpiramisa, amely valószínűleg a Siva kultusznak volt kiemelkedő építménye. Ehhez a munkához korábban más, régészetben élenjáró országok kutatói is belefogtak, de nem fejezték be a feladatot, az anyagi forrásokat inkább átcsoportosították Angkor kutatására, amelynek templomrendszere ezzel vált a világörökség részévé. Az ottani kutatásokba a fenti országokon kívül bekapcsolódott Kína, India, és az utóbbi időkben Csehország is.

A magyar kutatók tudományos sikere; Koh Ker területén megtaláltak 73 kőtáblát, rajta szanszkrit és ó-khmer felirattal. Ezeket in-situ tudományosan feldolgozták és egy kötetben közreadták, ezeknek a szövegeknek a fordítása és értelmezése is befejeződött gyakorlatilag. Két kötetben, külön szanszkrit és külön ó-khmer tudományos publikációként fogják közreadni. Ebbe a munkába bevonták a francia állam legnagyobb keletkutató intézményét is, együttműködési megállapodást írtak alá vele két területre, a Koh Ker-hez kapcsolódó tudományos kutatásokban, régészeti feltárásokban való szakértői közreműködésről, ill. az eddigi gyűjteményben található

Koh Ker-i szanszkrit és ó-khmer kőtáblák feldolgozásáról, amelyek eddig ismeretlenek voltak a tudományos világ és a nemzetközi közvélemény számára.

Martoni András fiatal magyar kutató csaknem egy évig a jelenlegi Koh Ker faluban, khmer szakértők bevonásával tanulmányozta a falu szociális, társadalmi, gazdasági viszonyait, erről kiváló tanulmány készült, amely alapja a térség szociális-gazdasági fejlesztésének.

A magyar kutatók megpróbálkoztak a gyakorlatilag érintetlen flóra és fauna feltérképezésével, de a terület aknamentesítése nincs befejezve, így a kutatók testi épségének védelme miatt ezt nem tudták kiteljesíteni.

Mindezek révén a Magyar Indokina Társaság vezette Koh Ker program és a magyarok olyan hírnevet szereztek Kambodzsában, amelyet most már az Unesco, más nemzetközi szervezetek és maga a kambodzsai kormány is nagyra értékelt. A hároméves feltáró munka első részének volt lezáró aktusa az a régészeti konkrét feltárás, amely a közösen középméretű templomrom tényleges feltárására irányul. Belényesy Károly régész vezetésével feltáró munka kezdődött ebben a templomban, ahol a magyarok megtalálták azt a 16 darab feliratos kőtáblát, melyből kettőn az utókor számára különleges információk, a kőpiramis építésével kapcsolatos adatok szerepelnek.

Az elért sikerek eredményeként, a kambodzsai kormány képviselőjével történt egyeztetés egy újabb három évre szóló, novemberi szerződés aláírásával bíztatja a magyar kutatókat. Tovább kutathatják az építészeti emlékeket, nekiláthatnak egy nagy ásatásnak, ill. valóra válhat a Koh Ker-i stílust bemutató önálló trópusi dzsungel-múzeum kivitelezése, benne külföldi turistákat is fogadó központtal.

Belényesy Károly, a feltárást vezető régész kiemelte, a magyar régészek sikeres felmérő kutatásokat végeztek Koh Kerben, a khmer birodalom X. századi fővárosában. Az úttörő munka nemzetközileg is nagy jelentőségű. A kutatásoknak köszönhetően remélhetőleg tisztább képet kaphatunk a khmer történelem ezer évvel ezelőtti, rejtélyes szakaszáról. A magyar régész, az eredményeket az angkori műemlékvédelemmel foglalkozó szakmai találkozón, az ICC TC-n is ismertette, ahol 37 ország képviselte magát. Az UNESCO az eseményen méltatta a Magyar Délkelet-ázsiai Kutatóintézet által végzett szisztematikus feltáró munkát.

Az APSARA-val, azaz a kambodzsai műemlékvédelmi és régészeti hatósággal közösen végzett feltárások során előkerült kerámiák természettudományos kormeghatározását Szegeden végzik.

Mintegy nyolcvan négyzetkilométeren fekszenek Koh Kerben a hajdani templomváros romjai. Ez a település volt a X. században egy rövid ideig a khmer birodalom fővárosa, amelyet most magyarok tárnak fel.

A kambodzsai ásatáson úgynevezett szondázó kutatásokat végeztek a magyarok, ami azt jelenti, hogy az egy hónapos munka során két szakaszban, összesen 14 kisebb szelvényt tártak fel, helyenként másfél méteres mélységben, mintegy 45 négyzetméteren. A khmer és magyar régészeknek ezáltal sikerült elérni a Koh Kerben található Prasat Kra Chap nevű épületcsoport eredeti járószintjeit, s körülhatárolni egyes, eddig nem ismert épületrészeit is. A régészek a Prasat külső kerítőfalánál is kutatóárkokat ástak.

A feltárás első lépéseként terepbejárást végeztek Belényesyék, és a felszínről gyűjtötték össze a fellelhető cseréptöredékeket. Ezek, az elsődleges vizsgálatok alapján a X-XI., illetve a XII-XIII. századra tehető használati tárgyakból származtak. Ezt követően kezdték meg a már említett szondázásokat a területen.

A khmer-magyar közös kutatócsapatnak sikerült régészeti bizonyítékokat találni arra, hogy az épületcsoportot belülről kifelé építhették, illetve, hogy a Prasat egy természetes dombon épült, majd a környezet szintviszonyait ehhez képest később alakították ki. A szondázó árkokban előkerült cserépedény-töredékek kora megegyezett a felszínen találtakéval. Ezeket a leleteket az APSARA (kambodzsai műemlékvédelmi és régészeti hatóság) Siem reap-i bázisra szállították, ahol megkezdték a feldolgozásukat. A Koh Kerben feltárt leletanyag feldolgozása során, a tárgytöredékek egy része Magyarországra került anyagvizsgálatra. A Szegedi Tudományegyetem Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszékén, Dr. Sipos György vezetésével végzett, úgynevezett termolumineszcens eljárás során néhány évtizedes pontossággal képesek meghatározni a tárgy készítésének pontos időpontját. A gyakran ezeréves cseréptöredékek azután visszakerülnek Kambodzsába, további tudományos feldolgozásra.

A feltárás második szakaszában sikerült meghatározni az épületcsoportok építési fázisait, ill. három, a Prasathoz kapcsolódó mesterséges tó nyomait is feltárni. A kutatók az egyik tó feletti magaslaton újabb, eddig ismeretlen épület nyomaira bukkantak, amelynek szondázása során nagyszámú, reprezentatív leletanyag: Kínából importált porcelán tárgyak és jó minőségű kerámia töredékek bukkantak elő.

Az elért nemzetközi jelentőségű eredményekről Belényesy Károly, a feltárásokat vezető régész és Ea Darith, az APSARA régészeti osztályának vezetője közösen számolt be Siam Reapben, az angkori műemlékvédelemmel foglalkozó szakmai konferencián.

Az ICC, az UNESCO felügyelet alatt működő szervezet, amely az Angkorban és a térségben folyó kutatási, régészeti, kulturális és turisztikai tevékenységek összefogó fóruma, évente kétszer ülésezik a délkelet-ázsiai országban. Az UNESCO itt értékeli a térségben működő 37ország tevékenységét és javaslatokat tesz a munkájukkal kapcsoltban.A nemzetközi szervezet kiemelte a francia és a magyar kutatók régészeti tevékenységét. A magyarok által végzett szisztematikus munkának köszönhetően jövőre az ICC ülésén egy önálló régészeti szekció jöhet létre, amelynek meghatározó szereplői lesznek a magyar kutatók.

– Egy olyan 3-5 éves terv keretében szeretnénk feltárni a Koh Ker-i Prasat Krachapot, amelyben valószínűleg az École française d’Extrême-Orient francia délkelet-ázsiai kutatóintézet, a Sydnei egyetem kutatócsoportja, ill. más nemzetközi szakértők is részt vesznek – mondta Belényesy Károly. Hozzátette: a magyarok által vezetett kutatások feltehetően novemberben további felmérésekkel folytatódnak, januárban pedig megkezdődhetnek a helyiekkel együtt végzett feltáró munkák.

Az Andrássy úton Aranymúzeumot létrehozó, Zelnik István által alapított Magyar Indokína Társaság finanszírozza a Koh Ker Projektet, amelynek fontos célja, hogy megismerjük a város történetét. A több mint kétszáz önálló romegyüttest számláló területről még nagyon keveset tudunk. Az épületeken található nagyszámú felirat feldolgozása közös feladata a Magyar Délkelet-ázsiai Kutatóintézetnek és az APSARA-nak. Ezek remélhetőleg forrásként szolgálnak a khmer történelem ezen, rejtélyes szakaszára.

Történeti előzmények

A 19. század francia felfedezői (Etienne Aymonier, Lunet de Lajonquière) először az Angkori Birodalom központjától légvonalban közel 100 km-re, a nehezen áthatolható dzsungel mélyén, a közelben élő parasztok segítségével bukkantak az elhagyatottságában is lenyűgöző romvárosra. Ekkor, 1880 és 1900 között készített leírásaik még csak a 3.600 m2 alapterületű, több mint 30 m magas, hat emeletes piramist és a szűkebb környezetében talált szentélycsoportokat és a sziklás talajba láthatóan nehezen vájt víztározót (Rahal) tették ismertté.

Az első nagyszabású szoborgyűjtő expedíciók már az 1880-as években vállalták a szállítás nehézségeit, hogy a kimeríthetetlen gazdagságú angkori magterülettől távoli Kohkerből is Párizsba szállítsanak néhány csodálatos faragványt. A 20. század első harmadában a művészettörténészek a hatalmas méretű, robosztus, ám mégis gyermeki bájjal mintázott szobrokról az angkori civilizáció önálló stíluskorszakát nevezték el. Ekkor kezdődött meg az angkori szentélyek falára, a bejárati kapuk oldalára és oszlopokra faragott, elsősorban szanszkrit nyelvű kőfeliratokról készített lenyomatok (ú.n. pacskolatok) összegyűjtése, majd lefordítása (Auguste Barth and Abel Bergaigne).

A 20. század elején a Francia Távol-keleti Kutatóintézet (EFEO) méltán világhírű kutatója, George Cœdès a kőfeliratok alapján megállapította, hogy Kohker a 10. század elején, IV. Dzsajavarman uralkodása idején (928-940/941) az egész birodalom központja volt. A 30-as évek végén a területet ismét alaposan feltérképezték a francia műemléki szakemberek (Henri Parmentier), s néhány tucatról közel félszázra emelkedett a közel 35 négyzetkilométernyi területen elhelyezkedő, leltárba vett épületek, víztározók, töltések száma. Ekkor készítette Parmentier művészi ihletettségű, különösen élvezetesek rajzait.

A következő évtizedekben is jórészt változatlan maradt az a felfogás, hogy Koh Ker a tucatnyi kisebb angkori fejedelemség közül történelmi szempontból csupán villanásnyi időre emelkedett ki, s építészeti-művészeti gazdagságát jórészt e rövid virágkornak köszönheti. Igaz, régészeti ásatások nélkül, a 70-es években elaknásított terület kutatói az épületek, szobrok és feliratok alapján így is meglepően pontos képet rajzoltak IV. Dzsajavarman koráról, fővárosáról, vallási és ideológiai nézeteiről. Már ekkor feltették azokat a kérdéseket, amelyek megválaszolására talán most jött el az idő.

A 20. század végén, Angkor 1992-ben bekövetkezett világörökségi felvételét követően létrehozott kambodzsai műemlékvédelmi hatóság (APSARA) ernyője alatt újjáéledtek a kutatások Koh Kerben is. A franciák mellett új nemzetek, elsősorban japán (Koichiro Nakagawa) és ausztrál kutatók kapcsolódtak be. A 21. század elejére nyilvánvalóvá vált, hogy Koh Ker nem egy rövid történelmi pillanat eredménye csupán. Mára, az aknák miatt a földfelszínen változatlanul nehezen megközelíthető, de korszerű távérzékelési eszközökkel, műhold és légi felvételekkel szabadabban kutatható terület kitágult.

Kohker 2004-ben a kambodzsai kormány által világörökségi nevezésre kijelölt helyszínek közé került, s a feltételezett történelmi romok területét 81 négyzetkilométerre növelték. Közel fél évtized alatt a japán kutatók 184 helyszínt vettek számba, jártak be és határozták meg pontos elhelyezkedését. Az angkori magterületen kipróbált módszereket a kohkeri körülményekhez igazító ausztrál kutató (Damian Evans) a tájrégészet minden korszerű eredményét alkalmazva, munkatársaival közösen Koh Kert végérvényesen bekapcsolta az Angkori Birodalom egyik, ha nem a legfontosabb stratégiai útvonalába, amely Koh Keren keresztül az angkori magterületet kötötte össze a dél-laoszi Wat Phu ősi szentélykörzetével.

Napjainkban Koh Ker, a legújabb kutatások fényében, ismét egyike a khmer civilizáció legizgalmasabb felfedezéseket ígérő központjainak. 2008 óta az APSARA és a budapesti székhelyű Angkor Alapítvány (RAF) francia, japán, ausztrál és belga partnereivel közösen átfogó rendezési terv, s az ahhoz kapcsolódó világörökségi nevezési dokumentáció összeállításába kezdett. Ezzel párhuzamosan a kambodzsai szakemberek számára képzési programok kidolgozásán és a projekt minden adatát magába foglaló, a kambodzsai partnerek számára továbbépíthető adatbázis létrehozásán dolgozik.

A kutatás természeti összetevőjén dolgozó szakemberek a Nagy-tó (Tonleszap) és Kohker közötti vízi utat biztosító Szen-folyó mellékága, a kohkeri víztározót (Rahal) is tápláló, a műemlékeket is körül ölelő Rongea-folyó és az abba ömlő megannyi kisebb-nagyobb patak, vízfolyás jelenkori és történelmi kapcsolatát elemzik.

Az Angkorból Watphu-ba vezető, egykor hadászati jelentőségű zarándok és kereskedelmi úttal együtt 143 négyzetkilométerre kiterjesztett kutatási területen átfogó módon vizsgálják a régészeti és műemléki értékek mai állapotát. A cél egy középkori város 21. századi életre-keltése, amelyben a klímaváltozások, a természeti és emberi erőforrások felhasználása ép oly fontos, mint az itt élő, s a majdan betelepülők életmódjának újragondolása. Élhető és fenntartható, a modern és a hagyományos élet erőszakmentes együttélésében rejlő alternatív életmód keresése külső segítséggel legfeljebb felkínálható, ám az elképzelések jövője az itt élők és a központi kormányzat kezében marad.

Koh Ker történelmét máig egyetlen uralkodó nevével fémjelezik a kutatók: IV. Dzsajavarmanéval. Az egyértelműen az ő nevéhez köthető szegényes feliratos irodalom tanulmányozása nem kevés bizonytalanságot, s némi vitát is eredményezett a múltban. Abban azonban mára megegyeznek a feliratok fordítói, hogy 928-ban nyerte el az Angkori Birodalom legfelsőbb uralkodói rangját. Halála éve némiképp bizonytalan, talán 941 lehetett. Trónra kerülését és halálát közvetlenül megelőző, illetve követő évek zavaros politikai viszonyai, a khmer történelemben megszokott trónviszályok, sok fejtörést okoztak a történészeknek, s maradt bőven tisztázandó kérdés a jövő kutatói számára is.

A 10. század elejéig érdemes visszatekintenünk. A feliratok szerint a khmer birodalom központjában, Angkorban a dicsőséges I. Jasovarmant 910-ben fia, I. Harsavarman (910-922) követte a trónon. Ő mind építkezéseivel, mind politikai tetteivel messze eltörpült apja teljesítményei mögött. 923-tól fiútestvére került a birodalom élére, II. Isanavarman néven (923-928), akinek még kevesebb ideje maradt uralkodóként kiteljesedni.

A feliratok szerint 928-ban a birodalom új királya IV. Dzsajavarman (928-941) lett, aki az előző két, rövid ideig uralkodó király nagybátyja volt. A korábbi nagy presztizsű angkori, királyi családhoz közvetve, felesége, Dzsajadevi révén kötődött, aki I. Jasovarman húga volt.

A kővésetek tanúsága szerint IV. Dzsajavarman 921-ben már biztosan – de valószínűleg már korábban is – Koh Ker uralkodója volt. 928-ban lett a birodalmi királya és meglepő módon ebben az évben a birodalom központját saját „földjeire költöztette”.

IV. Dzsajavarmant halála után fia, II. Harsavarman (941-944) követte a trónon, de a hatalom apáról-fiúra történő átörökítése nem volt zökkenőmentes. A feliratok szerint a siker érdekében unokatestvére, egy nagy múltú khmer központ, Bavapura vezetőjének katonai segítségére szorult. A belső harcok azonban bizonyára nem szűntek meg „megkoronázása” után sem és rövid uralkodása erőszakos halált sejtet. Utóda az unokatestvér, Radzsendravarman (944-968) lett, aki hatalma legitimációja érdekében nemcsak sokat harcolt belső ellenfeleivel, hanem „visszaköltözött” Angkorba és udvarát a régi központban alakította ki.

Az ismert feliratok oly kevés információval ajándékozták meg az utókort, hogy a kérdések száma több mint 100 évvel Koh Ker „felfedezése” után is végtelen maradt.

Miért IV. Dzsajavarman lett Angkor uralkodója? Miért költöztette el a fővárost oly messzire? Milyen erőforrások tették lehetővé, hogy egy „kiskirály”, vidéki központjából a Birodalom legerősebb embere lett? Koh Ker csak egy rövid epizód vagy évszázadokon keresztül jelentős központ a khmer történelemben?

Amikor Angkor történetének rekonstruálásáról olvasunk, sosem szabad szem elöl téveszteni azt, hogy a khmer történelem jobbára a khmer feliratokra támaszkodva készült, mivel más „khmer krónika” nem maradt fenn. Ugyanakkor azt sem szabad elfeledni, hogy a feliratok készítői nem azért írták le neveiket, címeiket, birtokukat, egymáshoz fűződő viszonyukat, mert előzékenyen a kései történészekre vagy ránk gondoltak. Mindössze igazolni kívánták a hatalmuk, az „új rendszer” jogszerűségét. Ami a korban természetes (hagyományos, közismert), nem kell hangsúlyozni. Amikor tehát Angkor történetéről olvasunk, ne feledjük, hogy a feliratok adatai nem megkérdőjelezhetetlen tények, és az adatok „mögé” kreált fikciók még inkább csak feltevéseken nyugszanak. Ennek ellenére érdemes elgondolkodni Kohker fénykorának körülményein.

IV. Dzsajavarman trónrakerülése és főként a birodalmi központ időszakos Koh Kerbe hurcolása a legnagyobb kutatók fantáziáját is megmozgatta és különféle elméletekkel igyekeztek magyarázni a különös esetet. Való igaz, hogy több mint gyanús, ha egy bevett, évszázados gyakorlat – mely szerint a birodalom fővárosa Angkor (Sziem Reap környezete) – hirtelen megváltozik. Azt is nehéz elhinni, hogy politikai konfliktusok nélkül hátra lehetett hagyni a bejáratott infrastruktúrát, az udvarhoz kötődő elitet vagy a szakrális vezetést.

Így IV. Dzsajavarman trónra kerülése, azzal a ténnyel kiegészítve, hogy 921-ben Koh Kerben már uralkodott, azt a feltételezést eredményezte, hogy Jasovarman fiainak rövid uralkodása nem volt véletlen és akár jelentős konfliktusok is lejátszódtak akkoriban. Elképzelhető, hogy a két fiú halála utáni, 928-as trón elfoglalását jegyző dátum csak IV. Dzsajavarman „tisztaságát” igazolandó született.

Az új uralkodónak, mint korábban minden valamirevaló khmer uralkodónak illett képességeit igazolni azzal, hogy nem elődje teljesítményeinek dicsfényében fürdik. Ez praktikusan azt jelentette, hogy képes magának saját, új palotát építeni, képes a birodalmi „reprezentáció” legfontosabb szimbólumait „létrehozni”: Állami templomot emelni a központi kultusznak, szentélykomplexumot építeni a felmenőknek és hatalmas víztározót ásatni, mely igazolja, hogy jelentős vízszabályozó, természetátalakító teremtő ereje van. IV. Dzsajavarman azonban ezt nem Angkorban tette! Vajon miért nem? Erről hallgatnak a feliratok. Joggal gondolhatjuk, hogy a birodalmi főváros költözését nem csupán IV. Dzsajavarman puszta szeszélye és nem regionális-patrioizmusa vezérelte. Bizonyára több tényező következménye lehetett e nehéz döntés. Elképzelhető, hogy uralkodása alatt mindvégig forró maradt a talaj a régi főváros-körzetben és a biztonságosabb, lojálisabb környezet miatt választotta az „otthon melegét”? Talán az volt a döntő, hogy a „presztizsberuházások” megvalósításához Kohker jelentős homokkő és laterit készletei gyorsabb, könnyebb sikert ígértek? Esetleg Kohker olyan jelentős időszakos erőforrásokkal rendelkezett, mely a 10. század elején felértékelte korábbi provinciális szerepét? A mai napig a legkedveltebb ezen utolsó kérdés firtatása.

A legtöbben nem elégednek meg azzal a feltételezéssel, hogy egy jó képességű, provinciális uralkodó a királyi családba is beházasodva kiemelkedhetett az uralkodásra vágyók közül. Pedig talán IV. Dzsajavarman jó érzékkel, esetleg régi kapcsolataira is támaszkodva, tudatosan készült a hatalom megragadására, s megfelelő pillanatban képes volt olyan politikai-katonai támogatásra szert tenni, ami lehetővé tette számára, hogy a fővárosi familiák ugrásra kész uralkodójelöltjei elől magához ragadja a hatalmat.

Koh Kerben régóta valamilyen „rendkívüli gazdaság” forrását feltételezik, mert enélkül sokan kevésbbé magyarázható, hogy Koh Ker Angkor mellett egyedüli kivételként, a birodalom központja tudott lenni. Kedvelt, de mára sokak által megkérdőjelezett nézet, hogy a terület mai száraz, szegény és ritkán lakott jellege megegyezett az ezer évvel ezelőttivel. Erre a nézetre alapozva sokáig ügy tartották, hogy – Angkorral ellentétben – Koh Ker rossz adottságokkal rendelkezett, mert a helyi, alapvető-élelmiszer termelés nagy népességet képtelen volt eltartani.

E feltételezés csak részben igaz. Kohker központi területein valóban gyengébb minőségű talajt regisztráltak, de mai napig vannak kis energiaráfordítással is rizstermesztésre alkalmas földek a kutatási területen. Ráadásul a közeli, 20 kilométeres körzetén belül pedig kifejezetten termékeny talaj van ma is. Mindezzel együtt Koh Ker fel sem vehette a versenyt Angkor, ekkorra már kiválóan működő „rizsgyáraival”. Ugyanakkor felmerülhet a kérdés: valóban olyan nehéz a néhány ezer ember lakta központ élelmiszerellátását megfelelő logisztikával egy birodalomban megoldani?

Mivel a rizstermesztésből extrajövedelmekkel Kohker biztosan nem rendelkezett, más elképzelések terjedtek el: pl. az, hogy Koh Ker ellenőrizte esetleg a vaskohászat és az ehhez szorosan kötődő fegyvergyártás értékes tudományát és nyersanyagait. E nézet gyengébb pontja talán az, hogy az ismert „középkori vaskohók” igen távol (több 10 kilométerre délre) találhatók a kohkeri központtól.

Szintén érdekes feltételezés, hogy a hely esetleg értékes „természeti erőforrással” rendlkezett. Így a fejedelmi székhely feliratokban előforduló korabeli khmer nyelvű elnevezése: Chok Gar Gyar („sűrű koki-fa erdő”) a „vasfának” is nevezett Hopea Odorata nevével hivatkozik a fejedelemség központjára. Bár ez a fafajta manapság elsősorban trópusi bútorfaként igen értékes, ám előfordulása oly széleskörű és mai használata oly eltérő a feltételezhető középkoritól, hogy ebből sem vonhatunk le túl messzemenő következtetést.

A legújabb ismeretek birtokában viszont vannak, akik Kohker kiemelkedő jelentőségét stratégiai, logisztikai szempontokkal igyekeznek magyarázni. A település fejlődését pedig a szárazföldi és vízi (Sen-folyó, Tonle Sap) utak egyik természetes csomópontjában kialakult átrakodóhely jellegéből vezetik le. Igazolhatónak látják, hogy az Angkorból, vagyis Nyugatról-Északkeletre, a mai dél-laoszi Wat Pu-ba, illetve az Északról-Délre, a Korat-fennsík peremén elhelyezkedő Preah Vihearból Angkorba vezető zarándok és kerseskedelmi utak is e vidéken vezettek át. Az útvonal mentén egymástól 12-15 km távolságra elhelyezkedő pihenőhelyeket, „tűzörző házakat”, „kórházakat” találhatnak majd a régészek, mint amilyeneket az Angkorból Nyugatra, a mai Poipet határátkelőjén át Thaiföld felé vezető úton már tucatjával feltérképeztek. A Bengmélét Koh Kerrel összekötő úton feltárt laterit hidak már ma erősíteni látszanak e feltételezéseket. Talán éppen ez, s kevésbé az öntözéses rizstermesztésen alapuló mezőgazdaság, inkább a kereskedelem, majd később a vallási és hadászati jelentőségű migrációs mozgások tették nehezen megkerülhetővé, s így gazdaggá.

Izgalmas történelmi kérdés marad Koh Ker területének kiterjedése, szerkezete, és építésének korszakai.

Mára tarthatatlanná vált az a feltételezés, hogy csupán IV. Dzsajavarman uralkodásának idején épült minden jelentősebb épület. S bár a 20. század közepén csak 35-40 szentélyromot tártak fel, ezek majd mindegyike 10. századi, de ma már közel 200, régészeti szempontból a középkori településszerkezet szerves részét alkotó helyszínt tartanak nyilván a műemlékvédelmi szakemberek. Ilyenek például: a lépcsővel kikövezett medencék, a kilométereken át húzódó magas töltések, a sziklába vájt, fából ácsolt hídcölöpöt tartó lyuksorok, a vízátereszek, a víztározók, a kerítőfalak, a fából faragott paloták alapozásai, a folyóról szárazföldi útra váltó átrakodó helyek kőlapokkal borított teraszai, a mára elapadt csermelyek mitológiai alakokkal faragott medersziklái, ezek mind-mind régészekre várnak. A városszerkezet megértése, a táj emberi kéz által évszázadokon át alakított történetének megfejtése még számos jelentős régészeti, s nyomukban történelmi felfedezést ígér.

http://www.zelnik-collection.hu/

Harmat Lajos/Fotó:Sulyok Miklós