Révay András: A Helytállásról és A Hősiességről

Hosszú és igen alapos előkészületek után megnyílt a Hadtörténeti Intézet és Múzeum legújabb állandó kiállítása. Mint arról a nyitás előtti munkák ismertetésekor olvasóinknak már beszámoltunk (http://www.euroastra.info/node/101508), a két emeletre kiterjedően, tíz teremben látható gyűjtemény a háború kitöréséhez vezető úttal kezdődően, a tragikus befejeződésig, a teljes időszakot felöleli.

Ez a kiállítás a helytállásról és a hősiességről szól – mondta dr. Kovács Vilmos ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka, a megnyitó ünnepségen. Az utóbbi harminc évben ebben a házban ilyen léptékű kiállítás még nem volt. Sokan, sokáig, szívvel – lélekkel dolgoztak rajta, hogy létrejöhessen. Meg kell adnunk a tiszteletet azoknak, akik abban a háborúban a kötelességüket teljesítették, mert csak így számíthatunk arra, hogy mindig lesznek közöttünk olyanok, akik ezt a példát követni fogják. Ma már másként tekintünk erre a háborúra és ennek bizonyítéka az is, hogy a kiállítás megnyitásán jelen van számos ország diplomáciai vagy más magas rangú képviselője. Olyanok, akiknek katonái egykor egymás mellett vagy éppen egymás ellen harcoltak és haltak meg.

Az első világháború a világtörténelem addigi legpusztítóbb háborúja volt – állapította meg Varga Tamás, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára, miniszterhelyettes. Megszűnt a határ front és hátország között, ez a világégés mindenki háborúja lett. Más-más módon, de kivette belőle a részét az első vonalban harcoló katona, a vasutas, a postás, az orvos, a művész, de a hátország féri és női társadalma is. Ugyanakkor az addig ismert világ legjobban dokumentált háborúja is lett. Nekünk, magyaroknak, máig fájó sebeket hagyott hátra, de – talán éppen ezért – a társadalom büszkeségtől átitatva őrizte meg a háború ereklyéit. Így vagyunk képesek most méltó emléket állítani mindazon hősöknek, akiknek a hazaszeretet nem csupán ékes szavakat, hanem hűséget és a nemzetért való bátor kiállást jelentett. Köszönet illeti azokat, akik magángyűjteményük darabjait, vagy féltett családi emlékeiket ajándékozták a múzeumnak, hogy ezen a kiállításon bemutathatók legyenek.

Az első világháború Európa és a világ közös tragédiája, idehaza pedig szinte minden magyar család tragédiája is – emelte ki az emberi erőforrások minisztere, Balog Zoltán. Lezárult történelem, változtatni nem lehet rajta. Ugyanakkor nem valamiféle fátum, valamiféle végzet vagy történelmi szükségszerűség volt a „Nagy Háború", hanem emberi döntések, bűnök és hibák szorosan egybekapcsolódó láncolata. Mert a történelmet – minden híresztelés ellenére – a benne élők alakítják! A szarajevói merényletet emberek tervezték, a hadüzeneteket emberek küldték, a harcokat emberek vívták és irányították, a hamis békét is emberek diktálták. Mégis – hol van az az ember, aki el tudna számolni ennyi élettel? Kevesen látták előre, hogy ez a háború miként változtatja meg a harcok természetét, mint jelenik meg a gépi háború, hogy a hadviselést tömegtermeléssé alakítsa. A ma emberét, a kiállítás látogatóját már bizonyosan meglepi, hogy a géppisztoly például már ebben a háborúban megjelent!

Kevesen látták előre, miként vész oda Európa jó ügyekért lelkesedni és hazájáért tenni kész ifjúságának egy jelentős része. Senki sem tudta, hogy milyen beláthatatlan következményekkel jár majd a háború. Miként tűnnek el sok évszázados országok, szűnnek meg évszázados monarchiák, törnek darabokra évezrede együtt élő térségek, hogyan juthatnak önállósághoz nemzeti önrendelkezéshez addig nem önálló államiságban élő nemzetek? Senki sem tudta, hogy az a háború miként engedi ki a palackból azon ordas eszmék szellemét, melyek a totális zsarnokság évszázadává változtatták a XX. századot. Száz esztendő múlt el. Ez olyan idő, amit az emberi emlékezet még befogni képes. A mi gyermekkorunkban még éltek az első világháború tanúi. Idős nagyapák voltak azok az egykori fiúk, akik sok hónap vagy év frontszolgálatot verekedtek végig, nagyanyák azok a lányok, akik hazavárták őket. Kevesen ismerték ezeket a többnyire szerény körülmények között élő öregeket és csak ritkán kerülhetett szóba a történetük.

Kevesen ismerték, hogy ők min mentek keresztül a haza szolgálatában. Mit álltak ki a lengyel mocsarakban, a Kárpátok hegyei között, Doberdo sziklarengetegében, az Adria hullámain, a Szamár-sziget, és Szibéria fogolytáboraiban. Mind otthagytak egy darabot az életükből. Sok-sok száz vagy akár ezer napot – és milyen napokat? Otthagyták bajtársaikat, és amit hazahoztak, azok életre szóló testi és lelki sebek voltak, olyanok, melyek még őket is túlélték. Mit álltak ki az asszonyok, akiknek a férfiak helyett is helyt kellett állniuk, nemcsak a családban, hanem még a gazdaságban, a munkában is. Voltak azután, akik haza tudtak térni, voltak, akiket vártak és voltak, akiket nem. Az a néhány év örökre megváltoztatta az emberek, a családok, egész nemzetek életét. Ma már törvények védik az elesett katonák sírjait, saját katonáinkét és többiekét is, hiszen békében, egymás mellett nyugszanak. Szlovénok, magyarok, osztrákok, németek, oroszok, lengyelek. Az otthonuktól messze nyugvó hősök hazatértek, eltűnt családtagokról sorsáról lehetett az internet segítségével bizonyosságot szerezni, megdöbbentő találkozásokra kerülhetett sor.

A Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeuma az ország leglátogatottabb, legnépszerűbb múzeumai közé tartozik. A rendelkezésre álló erőforrásokat és a muzeológia legújabb eredményeit jól felhasználva, sokat tesznek közös múltunk feltárása, közzététele érdekében. Mindezek mellett kutató műhely is, ahol a magyar és az egyetemes hadtörténet tudományát magas szinten művelik. Ez a kiállítás is jól mutatja, mennyire felkészült az itt dolgozó közösség. A XXI. századi eszközöket úgy használják, hogy velük korszerű tartalmat közvetítenek, hozzáértően és emberségesen beszélnek a Nagy Háborúról. Ez pedig nem is olyan egyszerű. Egyszerre kell kerülni a hamis moziszerű katonaromantikát, közben pedig megmutatni a gyászt, a hiányt és tudatosítani honvédeink tiszteletre méltó helytállását, hősiességét. Beszélnünk kell a haza védelmének kötelességéről, de a családok lemondásáról és áldozatáról, katonáink küzdelméről, a fogság nyomoráról, a halálról, a veszteségről. Hagyni, hogy a történelem szóljon hozzánk!