2015. január 29-én 17:30 órakor a Műcsarnokban tekinthető-hallható „Visszképek és tükörhangok" címmel Ittzés Gergely (Liszt-díjas) fuvolaművész és Lévay Jenő (Munkácsy-díjas) grafikusművész közös hang- és képversenye Lévai Viktor – elektronika közreműködésével. Performance és koncert.

 

2015. január 29-én 17:30 órakor a Műcsarnokban tekinthető-hallható „Visszképek és tükörhangok" címmel Ittzés Gergely (Liszt-díjas) fuvolaművész és Lévay Jenő (Munkácsy-díjas) grafikusművész közös hang- és képversenye Lévai Viktor – elektronika közreműködésével. Performance és koncert.

 

Ittzés Gergely az alábbiakkal ajánlja figyelmükbe a ma délutáni produkciót:

Lévay Jenő grafikai munkásságának visszatérő  motívuma, hogy alkotáskor nem közvetlenül a mű végső formáját célozza meg, ehelyett bizonyos előállítási folyamatokat határoz meg előre, és az alapanyag ezek során formálódó mutációját tekinti saját teremtményének. A munkamenet gyakran maga is szimbolikus, metaforikusak vagy rítusszerű tevékenységek sora, az időbeliség tulajdonságával tágítja a képzőművészet

fogalmát, a koncepcióban egy művészi magatartás jelenik meg; az eszközök pedig többnyire korszerű gépek, irodai sokszorosító eszközök, napjaink mindennapi „szerszámai".  

A technika és az ember egymásra hatásának tapasztalatait a művész továbbgondolja.

Speciális ceruzarajzaiban Lévay önmagát tekinti gépnek, amely a számítógépes mátrixnyomtatók tűihez hasonlóan apró raszterpontokból állítja össze a képet. A rajzolás folyamatát nem az ábrázolási vágy, nem esztétikai megfontolások vezérlik, hanem a – mérlegelő gondolkodást háttérbe szorító – rajzoló spontán mozgásai, amelyek pillanatnyi érzületét, lelkiállapotát vetítik ki. Evvel az áttétellel a művész személyisége minden tudatos módszernél pontosabban jelenik meg a papíron. Mintha a – gyakran 3‐4 ceruzát tartó – kezek spontán táncában fejeződne ki a tudatalatti tartalom, és e komplex időbeli mozgásfolyamat segítségével nyomtatódna papírra az üzenet egy művészileg kódolt nyelven. Az ilyen módon készült, sorozatba rendezett rajzok egyszerre hasonlók és egyéniek; mint Lévay legtöbb munkája: félúton vannak az egyedi és a sokszorosító grafika közt. Közös vonásuk a szigorúan meghatározott azonos körülmények: a papír és a rajz mérete, az alkotó ülésmódja, az rajzolás időtartama, esetleg az időközben meghallgatott zenemű stb.

 

A Dobajgó ceruzák a fent leírt rajztechnikára épül, és a zene és a képzőművészet különleges

összefonódását valósítja meg az alkotás születésének pillanatában. A képzőművész a lapot ezúttal egy dob membránjára feszíti ki, amely felerősíti a rajzolás melléktermékeként elkerülhetetlenül megszólaló zajokat, perkusszív hangokat. Ettől a pillanattól zene (is) születik, amely a fuvolást (Ittzés Gergely) társas improvizációra ösztönzi, és a zajhangoktól inspirálva kiaknázza hangszere nem szokványos technikai és hangzáslehetőségeit is. Mindeközben a fuvola végére erősített webkamera a cső  belsejében, a hangnyílásokon beszüremlő fény révén kirajzolódó, a játék közben állandóan változó koncentrikus köröket veszi, ezt kivetítve válik láthatóvá a fuvolázás vizuális mellékterméke. A létrejött zenei anyagot az asszisztáló és társalkotó technikus (Lévai Viktor) nem csak kierősíti és rögzíti, de egyes részeit elektronikusan manipulált formában később vissza is játssza. 

 

Nem hagyományos összművészeti produkcióról van tehát szó, ahol különböző  ágazatok

párhuzamosan, némi kölcsönhatásban működnek, hanem arról a törekvésről, hogy a hang, a kép és a modern technika, három előadó gondolat‐ és érzésvilága a lehető legteljesebben olvadjon össze, mintegy egymásban tükröződjön és visszhangozzon, így hozzon létre valamit, ami más módon nem születhetne meg.  

 

Lévay és Ittzés együttgondolkodásának számos maradandó nyoma van. Lemez‐ és kottaborítókon kívül a (jelen kiállításon is látható) Liszt‐transcliptions video sorozat és a Lélegző fény c. performance. Az első közös munka, a Dobajgó ceruzák alapgondolata az 1997‐es pécsi Alapzaj fesztiválra fogant meg, azóta időről időre sor kerül rá, egyre komplexebb technikai feltételek közt, egyre kidolgozottabb koncepcióval.

 

Az előadás második felében olyan kortárs magyar darabok hangoznak el, amelyek nagy részében az elektronika is szerepet kap. Több módon kapcsolhatók ezek a zenék Lévay Jenő  képzőművészeti koncepciójához. Az egyszeri megszólalás és az előre felvett anyagok egymásmellé helyezésében az egyedi és sokszorosít(hat)ó grafika jelenik meg akusztikailag. A visszhang és tükröződés, az akusztikus és vizuális megsokszorozódás párhuzama magától értetődő.

 

Nagy Ákos darabjában három ponton jelennek meg előre felvett, digitálisan némileg manipulált fuvolahangok, a főszerep azonban a szólamát némi szabadsággal kezelő  előadóé. Vonzalma az európai klasszikus zenétől idegen hangolásokhoz és szélsőséges hangszínekhez a japán hagyomány felé fordította a szerző figyelmét. Az Ame no nori fue (2007) a zen‐buddhista Napüdvözlő szertartását idéz, melynek során tánccal és zenével csalogatják ki barlangjából Amaterasu istennőt.

 

Sáry László Napraforgó c. műve (1989) a szerzőre oly jellemző  árnyalt minimalista nyelven íródott. Háromszólamú kánon, amely hol felfelé, hol lefelé tartó szokatlan hangsorokban „követi a Nap járását". A digitálisan megismételt hangok csupán két, ill. négy hang késéssel szólalnak meg, így inkább homofon, mintsem polifon érzetet keltenek.  

 

Kondor Ádám 2006‐ban bemutatott, pikolóra írott kompozíciója nélkülözi az elektronikai

beavatkozásokat. Viszont használ nem a hangszerből származó hangokat, ilyen módon a kiállítás multitechnikás jellegéhez köthető annak ellenére, hogy a cím, Ut decet (Ahogy illik) arra utal, hogy szerzője nem kívánt semmiféle különleges eszközhöz folyamodni, beérte az európai hagyományban bevált hangzásokkal és komponálási technikákkal. Ezek közt a visszatérés kiemelt helyen szerepel: az egyes motívumok a legváratlanabb pillanatban tűnnek fel újból, sokszor azonban deformált, tükrözött vagy visszafordított változatban, és inkább a nyelvezet egységes jellegét erősítik, mintsem ismétlésként hatnának. Mindemellett nincs a műnek konstruktivista jellege, sokkal inkább hat úgy, mintha személyes modorban, lelkes átéléssel mondana el egy történetet.  

 

Horváth Balázs …az egyik legegyszerűbb esete (2002‐2003) ezzel szemben éppen elhatárolódik mindenféle hagyományos megformálástól. Ahogy Lévay képalkotásában is a legkülönbözőbb technikákkal próbálja kijátszani saját beidegződéseit, Horváth ezúttal teljességgel a véletlenre bízza a döntést: kocka‐ és éremfeldobással döntötte el a darab legtöbb paraméterét. Jól érzékelhető a rövid vagy hosszú, halk vagy erős hangok, a le‐ vagy felfelé lépő kis vagy nagy szekundok szeszélyes sora, de az artikuláció, a dinamika, a hangszín és más elemek ügyében is a vakszerencse játszott szerepet. A mikrotonális, technikailag

egyáltalán nem egyszerű  fuvolaszólamot árnyékként kíséri a digitális hanganyag, amelyben a szerző elvetemült DJ módjára keveri a legkülönfélébb ismerős hangokat.

 

A magyar repetitív zene szinte kultikussá vált darabja, a Vizicsoda (1982‐84) egész szoros

párhuzamokat mutat a kiállítás bizonyos részeivel. A tükröződésre a mű eredeti alcíme is utal: Etűd ferde tükrökre. A végtelen megsokszorozódás ugyanazon jelenségére épít Szemző  Tibor, amely – spirálba fordulva – Lévay Videotiluszaiban megjelenik. Az alapötletet itt is a technika adta: a digitális hangrögzítés előtt használatos szalagos magnó. Két ilyen magnetofon speciális összekötésével lehetett csak hosszabb visszacsatolást elérni, azaz olyan visszhangeffektust, ahol az egyes elhangzások között 4 teljes másodperc van. Az egyik gép felveszi a mikrofon hangját, de a szalag át van fűzve a távoli másik gépbe, ami azt – a

távolság függvényében – bizonyos késleltetéssel visszajátssza, de úgy, hogy ezt az elhangzást az első magnó ismét rögzíti (tehát újabb 4 másodperc után ez a felvétel is eléri a kettes magnó lejátszó fejét). Ha megfelelően vannak összekötve a kábelek, az újabb elhangzás mindig átkerül a másik csatornára, ebből pingpong effekt jön létre. Amennyiben az adott 4 másodpercet sok (pl. 20) kisebb időegységre osztjuk, a távoli kánonszerű  ismétlés helyett arra is van lehetőség, hogy az ismételt motívumokat 1‐1 hanggal megelőzzük, így egész sűrű kánonikus anyag születhet meg. Ahhoz hasonlatos ez a hullámzás‐élmény, mint a vízbe dobott kő  körül gerjedő  koncentrikus körök. Az előadó saját kamarapartnerévé válik, egyszerre  különböző  hangolású fuvolák szólnak (a pikolótól a basszusfuvoláig), a hallgató pedig fürdik a magával ragadó hangáradatban.

 

Ahogy Lévay táblamásoló gépét ma már egy számítógépes program, a Harmonográf helyettesíti, úgy „fanyalodunk" mi is a digitális technológiára a hőskori Revox magnók helyett. De ez nem csökkenti a darab értékét és élvezetét.

 

A sokszorosító eljárások használata az egyedi mű  létrehozása érdekében. Időben lezajló események, és azok pontos, egy pontba (néhány megabyte‐ba) sűrített lenyomata. Spontaneitás és szerkesztettség, gép és ember – és még megannyi lehetséges asszociáció köti össze Lévay Jenő munkáit és az itt felcsendülő  darabokat.

Ebben a gondolati, s egyúttal hangzó, látszó térben mozgunk a mai estén.  

Felszabadult mozgást kívánunk!"

(Ittzés Gergely)

 

2015. január 29. csütörtök, 17.30  20.00

„Visszképek és tükörhangok"

Budapest, Műcsarnok

Belépőjegy: 800 Ft

 

http://www.mucsarnok.hu

 

Lantai József

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük