Olofsson Placid bencés szerzetesOlofsson Placid bencés szerzetesIdén ünnepelte pappászentelésének 70. évfordulóját Olofsson Placid bencés szerzetes, aki megjárta a szovjet kényszermunkatábort is. Vasmiséje kapcsán beszélgettünk vele különleges nevéről, hivatásáról, miért volt számára „könnyű" a Gulag, s arról, mit gondol napjaink válságáról.

Olofsson Placid bencés szerzetesOlofsson Placid bencés szerzetesIdén ünnepelte pappászentelésének 70. évfordulóját Olofsson Placid bencés szerzetes, aki megjárta a szovjet kényszermunkatábort is. Vasmiséje kapcsán beszélgettünk vele különleges nevéről, hivatásáról, miért volt számára „könnyű" a Gulag, s arról, mit gondol napjaink válságáról.

– Nem mindennapi a vezetékneve: Olofsson. Honnan ered?
– XII. Károly svéd király nagy hadvezér volt, 1714-ben végigharcolta az orosz törzseket, egészen le Törökországig. Poltavánál volt az utolsó csatája, de akkor elterjedt a hír, hogy Stockholmban éhínség tört ki. Sugárhajtású repülőgépe nem volt a szerencsétlennek, csak lóháton tudta megtenni az utat, de a legek könyvében benne van, hogy két hét alatt odalovagolt, ami óriási teljesítmény. Ő bírta, csak a lovak nem bírták: a Veres Pálné utcai iskola falán van egy bronz emléktábla, hogy XII. Károly ott cserélt lovakat, ott volt szállóvendég. Egyik ősünk, Albert Olofsson – akiről már nem lehet megállapítani, hogy a királynak tábornoka volt vagy csicskása – belázasodott és nem tudott hazalovagolni, aztán megnősült, és így maradtunk itt. 

– Hogyan kapta a Placid nevet?
– A keresztnevem Károly, a Placid a szerzetesnevem, 76 éve kaptam, amikor Pannonhalmán beöltöztem bencésnek. Úgy történt, hogy panyókára vettük a zakónkat, és ölünkbe adták a reverendát. Odamentünk az oltárhoz, és akkor tudtam meg, hogy Placidus leszek. Ez nagyon bencés név: Szent Benedek első két tanítványa Szent Maurus és Szent Placidus volt. Szent Placidus a szentképemen is látható, édesapám festette, ez volt a budapesti bencés gimnázium oltárképe: négy méter magas, Szent Benedek, Szent Maurus, Szent Placidus látható rajta. 1927-ben festette, én akkor 11 éves voltam, s Placidus képéhez én álltam modellt neki.

– Milyen volt a család, ahol hivatása bontakozott, s hogyan kezdődött kapcsolata a bencésekkel?
– Édesapám a műszaki egyetem elődjén, a Királyi József Műegyetemen végzett. Tehetséges ember volt, fiatalon meghívták docensnek az egyetemre. Nem akart megnősülni, a tudománynak élt. Egyszer szörnyű napszúrást kapott, amiből felépült, de a két szemideg találkozásánál roncsolódott valami, s az orvosok azt mondták, ha folytatja a munkáját, megvakul. Ekkor otthagyta az egyetemi katedrát, és elment középiskolai tanárnak. Viszont ha már így alakult, úgy gondolta, családot alapít. Akkor már 38 éves volt. Egy barátja azt mondta neki: „Van nekünk egy 34 éves sógornőnk Dunaföldváron, bemutatlak neki." Májusban bemutatta, augusztusban megvolt az esküvő. Huszonhárom éven át éltek szép házasságban. 1914-ben született a nővérem, én 1916-ban. Akkor már háború volt, s édesapámat behívták katonának, de nem a frontra, hanem a pécsi hadapród iskolába ment tanárnak. Nővéremmel mindketten magántanulók voltunk. Aztán később, amikor gimnáziumba mentem, édesapám a bencés gimnáziumot választotta, mert az volt a legközelebb ahhoz az iskolához, ahol ő tanított. Így kezdődött a bencés kötődésem. Vallásos családban nőttem fel, de elég liberális szellemben, édesanyám leszokott a templomba járásról, amikor picik voltunk. Amikor katekizmust tanultunk az elemiben, közeledtünk a katolikus valláshoz, aztán amikor bencés diák lettem, természetes volt, hogy aktív vallásos életet éltünk. Kiváló tanáraim voltak, mind igazi egyéniségek, az eszményképeim voltak. 1933-ban jelentkeztem Pannonhalmára, de nem azért, mert szerzetes akartam lenni, hanem mert olyan akartam lenni, mint a tanáraim. Nem úgy sikerült az életem, de kénytelen voltam elfogadni a Jóistentől, hogy mindig a képességeimet meghaladó feladatokat várt tőlem. 

– Hogyan kezdte papi életét?
– Már az első misémmel is bajban voltam, meg a papszenteléssel is. 1939-ben nem volt püspök a főapát úr, ezért hárman, pannonhalmiak a győri püspöktől kértük a szentelést, akit a szentelés előtt egy nappal vakbélgyulladással megműtöttek. Kétségbeesve telefonáltunk minden püspöki székhelyre, hogy hol szentelnek fel minket vasárnap. Újmise nincs papszentelés nélkül, igaz? Szombathelyen, Grősz József püspök azt mondta, neki is van 10 diakónusa, de jöhetnek a győriek meg a pannonhalmiak is, ezért végül odamentünk. Szombaton kellett elindulnunk, s a ferences kolostorban kértünk három kicsi cellát. Másnap 9-re mentünk a székesegyházba. Éppen harangoztak, amikor 23-an felmentünk a legfelső lépcsőre, és újmisés áldást adtunk. Visszamentünk a ferences kolostorba a csomagunkért. Kinyitom a cella ajtaját, hát az asztalon egy misekönyv, a misekönyvön egy miséző kehely, a kehely körül egy papi stóla, és tömjénnel van befüstölve a cella. Álmodni sem mertem volna ilyet. Megtapasztaltuk a ferences lelkiség egyszerű családias melegségét: így kezdtem papi életemet. 

– 1946-ig tanított…
– A papszentelésig el kellett végeznünk a noviciátust, meg kellett szerezni a tanári diplomát, én magyar-német-bölcselet-szakos tanár vagyok, a doktorátust is megszereztem. Az első dispozíciómat Győrszentivánba kaptam, de a következő évben kiütött a háború. Kinevezett tábori lelkész lettem, főhadnagyi rendfokozattal, a komáromi és az érsekújvári hadikórháznak voltam a lelkésze egy évig. Sebesültekkel, haldoklókkal foglalkoztam. Utána tanárkodtam, Sopronban és Pápán is tanítottam a bencés gimnáziumban. A főapátom a háború után egy hónappal a pesti gimnáziumba helyezett, mivel pesti gyerek voltam. Se villany, se közlekedés nem volt Budapesten, a romokon jártunk, szörnyű helyzet volt. A tanári kar háromnegyed része nekem is tanárom volt, tehát kollégák lettünk, az első osztálynak lettem az osztályfőnöke. 68 diákom volt. De nem tudtam befejezni az évet, mert 1946 tavaszán letartóztatott a magyar rendőrség. 

– Hogyan tudta meg, hogy mi a hivatása?
– 79 évvel ezelőtt osztályfőnököm volt Szunyogh Xavér Ferenc. Óriási ember volt, mondott nekünk valamit akkor: gyerekek, amikor imádkozzátok a miatyánkot, ne értsétek félre azt a fél mondatot, hogy legyen meg a te akaratod. Mert azt olyan sokan úgy értik, hogy nekem is van akaratom, meg neki is van akarata, de neki egy pár számmal nagyobb kalapja van, nekem bele kell nyűglődnöm az ő akaratába. Azt mondta az osztályfőnökünk: amikor imádkozzátok a miatyánkot, csempésszétek bele ezt a pici szót: legyen meg a te üdvözítő akaratod. Mert ez akkor már kérés, itt már nincs belenyűglődés: kérem, hogy legyen meg. A mennyben megvan, az világos, de hogy énbennem is legyen meg. Az Andrássy út 60-ban kezdtem a börtönéletemet. A kihallgatás ott úgy történt, hogy teljesen mezítelenre vetkőztetve két reflektor megvilágított, és a sötétből szórták rám a rágalmakat: ez az emberi méltóság megalázása. S ha az embert egész éjszaka kínozzák, akkor nem tud ám nappal olyan fennkölt elmélkedéseket produkálni. Imádkoztam: Istenem, mit akarsz velem? Se a szüleim nem börtöntölteléknek neveltek, se Pannonhalma nem erre készített elő, hát én a te akaratodat akarom, a te üdvözítő akaratodat akarom teljesíteni. Nem sietett a Jóisten. Én most már tudom, hogy neki az örökkévalóság is rendelkezésére áll, csak én vagyok ilyen percemberke, hogy én mindjárt akarok tudni valamit. Négy hétig voltam az Andrássy úton, három hétig a Markóban. Nem tudtak velem mit csinálni, átpasszoltak a szovjetekhez. A szovjeteknek akkora rutinjuk volt, mindjárt megkaptam a megszálló szovjet hadsereg budapesti hadbíróságától a tízéves kényszermunkát a Gulagon. És még mindig nem tudtam, mi a Jóisten akarata, de a Szovjetunió logikátlansága megértette velem. A hadbíróság Budapesten elítélt tíz év kényszermunkára, mégis elvittek ezerkétszázunkat Sopronkőhidára. A Jóistennek valami oka volt erre, mégpedig a következő: amikor még Pesten voltam, de már elítélve, a Conti utcai szovjet börtönben a reverendám miatt kitüntetésben részesültem: reggeli után kaptam egy vödröt meg egy rongyot, és a folyosót kellett felmosnom, meg a vécét kellett kipucolnom. De egy géppisztolyos katonának mindig utánam kellett jönnie, nehogy megszökjem. Eszem ágában sem volt szökni, a katona unta magát, és elkezdett énekelni. A Szentlélek oldalba bökött: ha ő énekelhet, akkor én is énekelhetek. Elkezdtem halkan dúdolni magyar nótákat, hadd tudják a cellában, hogy egy magyar sikálja itt a padlót. Másnap a másik katona is unta magát, ő is énekelt, s a Szentlélek megint oldalba bökött, hogy hiszen ő nem is tud magyarul, nekem nem kell a magyar nóta szövegét énekelni, hanem azt énekeltem: „Egy katolikus pap takarítja itt a folyosót". Már hatodik vagy nyolcadik napja takarítottam. Akkor már tudtam, hogy az egyik folyosó végén van hat cella, ahol 32 halálraítélt várta a kivégzését. Ott elénekeltem azt, hogy aki a szentgyónását el akarja végezni, bánja meg bűneit, én innen a folyosóról megadom a feloldozást. És csak fújtam, fújtam, fújtam. De még mindig nem értettem, hogy az Úristen mit üzen. Elmentünk Sopronkőhidára, ahol az összes rabot pucérra levetkőztetik, a ruháját forró gőzős dezinfekciós kamrába viszik. A tetvek persze ezt kinevették, de kaptunk a fejünkre egy dió nagyságú kenőszappant, egy vödröt, és mosakodtunk. Ahogyan én ott mezítelenül mosakodtam, odajött hozzám szintén egy Gyöngyös melletti fiatalember, és azt mondta: Te énekeltél a folyosón? Én – mondtam. Nem tudom neked elmondani, hogy annak milyen hatása volt a halálkamrában. Én halálra voltam ítélve, tegnapelőtt kaptam kegyelmet, most 25 évem van. Amikor meghallottuk az énekedet, összenéztünk, elkezdtünk suttogni, hogy Isten milyen csodálatos. S ha nem tudunk megbékélni a sorsunkkal, nem tudunk megbékélni ezekkel a géppisztolyos gazemberekkel, nem tudunk megbékélni még saját magunkkal sem, akkor legalább Istennel béküljünk ki. A légkör változott meg a halálkamrában. Akkor értettem meg, hogy én nem a szovjet büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusa 2., 8., 11. pontja alapján vagyok elítélve. Engem az Úristen azért küldött ide – elvégre lelkipásztor vagyok -, hogy tartsam a lelket a rabtársaimban. Ez volt a feladatom a tíz év alatt, és ezért volt nekem könnyebb. Amikor 1953-ban meghalt Sztálin, akkor hazajöttek abból a táborból, ahol én voltam, negyvenhatan magyarok, tizenegyen ott maradtunk. Volt köztük egy rakás 25 évre elítélt. Én csak tíz évre voltam elítélve. De nekem utolsó nap kellett hazajönnöm: 1955 novemberének végén. Miért? Mert nekem ott feladatom volt. Ugye milyen csodálatos a Jóisten?

– Mi történt, miután hazajött? Hogyan folytatta „félbehagyott" hivatását?
– Az első utam Pannonhalmára vezetett, a főapátom azt mondta, ő sem tud mit csinálni, mi voltunk körülbelül háromszáznegyvenen, és a kommunisták hatvanban korlátozták a létszámot. A saját lábamon kellett megállni. Pesterzsébeten felvettek fűrészgépesnek, két évig csináltam, amikor levágtam az ujjamat. Fegyelmit kaptam, hogy hat hétre kivontam a munkaerőmet a népköztársaság munkaerőgazdálkodásából. Aztán húsz évig voltam mosodavezető. 1977-ben nyugdíjba mentem, Szabó Géza volt akkor a Szent Imre-templom plébánosa, s azt mondta, a templomban mindig lesz munka. Hétköznap tehát ott voltam, dolgoztam, s közben Pannonhalmáról és Esztergomból is engedélyem volt, hogy otthon misézhettem a szobámban. Vasárnap pedig felszálltam a 7-es buszra, és elmentem a Thököly úti domonkos templomba, ahol nem ismertek; ott miséztem, prédikáltam. 1990-ben már fütyültünk a kommunista rendelkezésekre, már mehettem volna Pannonhalmára; de akkor Várszegi Asztrik főapát javaslatára és engedélyével itt maradtam. Csináltam mindent: miséztem, gyóntattam, betegeket látogattam, eskettem, temettem, mindent az égadta világon. Most már csak a szeniorok közösségét és a felnőtt katekézist vezetem. 

– Túl van már az ezüstmisén, az aranymisén, a gyémántmisén, sőt, már a rubinmisén is…
– Amikor, 25 évvel később, a megbélyegzésből hazajöttem, mosodás voltam. Budapesten nem lehetett ezüstmisét mondani, sehol egy plébános nem merte megengedni. Agyagosszergényben sokan ismertek, írtam a plébánosnak, hogy ha az ezüstmisémet nála szeretném mondani, megengedi? Nem merte megengedni. Ez 1964-ben volt, a telivér kommunizmus idejében. A győri püspökséget megkérdezte, ott nem merték megtagadni, de kikötötték, hogy nem ünnepélyesen és nem hivatalos időben. Szombaton elmentem Pannonhalmára, és annál az oltárnál, ahol az újmisémet huszonöt évvel azelőtt mondtam, csöndesen hálaadó szentmisét mondtam, aztán mentem Agyagosszergénybe. Amikor már csak 80 méterre voltam Agyagosszergénytől, megállt mellettem egy motorkerékpáros: Tanár úr, hová megy? Mondtam neki: Agyagosszergénybe. – Akkor picit lassabban, a kollégámat hazaviszem, és kijövök a tanár úrért. Nem egyedül jött, mozgósította három pajtását az utcából, és úgy vonultam be Agyagosszergénybe, mint egy államfő, a három motoros dudált, csengetett, ahogy csak tudtak. Másnap a 8 és 10 órai misén is voltak, de a 9 óraira, az ezüstmisémre nem fértek be. Az aranymisém 1989-ben volt, már Pannonhalmán, két autóbusznyi hívő jött el. A gyémántmisémet már itt is megtartottam, a vasmisémet pedig Rómában.

– Mit gondol napjaink válságáról?
– Erre csak egyet tudok mondani. Várszegi Asztrik azzal fejezte be rubinmisémen a prédikációját: Placidnak semmije nincs, de sugárzik belőle az evangélium, ami jó hír, örömhír. Mi az örömhír gyermekei vagyunk, még akkor is, ha éppen szörnyűséges környezetben vagyunk. Mindenképpen meg kell találnunk a megváltás örömhírét. Jézus is szörnyű helyzetben testesült meg a földön: nem a római birodalom felső szintjén, hanem egy kis peremvárosban, egy pici népben, Palesztinában, ami a római birodalom fennhatósága alatt volt. Ellenséges katonák voltak, még a főpapok és a vallási vezetők is ellenségesek voltak, és Jézusnak ilyen környezetben kellett megváltania a világot, az életét adta azért, hogy nekünk evangéliumunk legyen, hogy az örömhír legyen a mi hitvallásunk. Nem szabad elkeseredni, nem szabad örökké a rosszat nézni, még akkor sem, ha már ott tartunk, hogy nem tudjuk megkülönböztetni az igazat a hamistól, a helyest a helytelentől. A vallásnak itt óriási jelentősége van, mert a vallás meg tudja mondani: ez az igaz, ez a hamis. Akkor is, ha vértanúnak kell lenni. Nem szerzem meg az ellenfeleimnek azt az örömöt, hogy kámpicsorodottan, elkeseredetten lássanak. Ez a nagy hivatása minden hívő embernek.

Horánszky Anna/Magyar Kurír

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük