Beszélgetés A Szentatyával Bressanonéban - Lelkipásztori Felfogásáról Vallott XVI. Benedek Pápa

2008. augusztus 6-án a bressanonei székesegyházban XVI. Benedek pápa találkozott a környék papjaival. A találkozón lezajlott beszélgetés témáiról olvashatnak alábbiakban:

A szentségek és a nem gyakorló katolikusok

Sokhelyütt visszatérő dilemmát jelent az Egyházban, kiszolgáltassák-e a szentségeket, elsősorban az elsőáldozás és a bérmálás alkalmával, ha közben hiányzik a gyakorló hitélet, például a vasárnapi szentmisén való részvétel. Két álláspont feszül egymásnak: az „szigorúbbak" szerint a szentségeket azoknak kell csak kiszolgáltatni, akik elkötelezett keresztény életet élnek, míg a „nagyvonalúbbak" nem akarják kioltani az úgymond „pislákoló mécsest". A kérdésre XVI. Benedek – saját megfogalmazása szerint – „meglehetősen elégtelen" és „nem tévedhetetlen" választ adott, miközben tanúságot tett saját lelkipásztori felfogásáról, amikor nemrég Bressanonéban beszélgetett az egyházmegye papjaival.

Fiatalabb korában ő maga is a szigorúbb felfogás mellett volt – vallotta be. A szentségek feltételezik a hitet, tehát ahol hiányzik a vallásgyakorlás, nem lehet kiszolgáltatni a szentségeket. Azután, immár münchen-freisingi érsekként sokszor megvitatta a kérdést plébánosaival, akik ugyancsak megosztottak voltak. Végül, az idő múlásával megértette, hogy „inkább az Úr példáját kell követnünk, aki nagyon nyitott volt a korabeli Izrael peremén létező emberek iránt, egy irgalmas Úr volt, nyitott – sok hivatalos hatóság szerint túlzottan is – a bűnösök iránt, akiket befogadott, vagy engedte, hogy azok vendégeljék meg, s így közösségébe vonzotta őket".

A szentségek természetesen feltételezik a hitet, ezért ahol a hit egyáltalán nem mutatható ki, mert például az elsőáldozást csak családi ünnepségként fogják fel, ott az nem volna immár a hit szentsége. Viszont ahol észrevehető az Egyházzal való közösség iránti vágynak akár csak pislákoló lángja, hogy a gyermekek Jézussal szeretnének közösségben lenni, ott „szerintem helyes, ha nagyvonalúak vagyunk". Persze a katekézis feladata, hogy megértesse, a szentáldozás nem egyszeri esemény, hanem feltételezi a Jézussal való barátságot.

Azt sem szabad elfelejteni – hívta fel a figyelmet a pápa egy további szempontra -, hogy sok esetben a gyerekek ugyan szeretnének elmenni a vasárnapi misére, de szüleik „nem teszik lehetővé ezen vágyuk teljesülését". Ha valóban megvan a gyerekekben a vágy, a szándék a részvétel iránt, akkor az egyfajta vágy szerinti szentségnek, lelki szentáldozásnak mondható.

A hitoktatás során meg kell szólítani a szülőket is, fogékonnyá tenni őket, hogy ha már – akár csak a hagyományok miatt is – kívánják, hogy gyermekük elsőáldozó legyen, segítsék elő a Jézussal való barátság kialakulását, ami őket is megérintheti. Tehát a gyermekek révén meggyőzni a szülőket is a szentségekre való felkészülés fontosságáról, elősegítve a szentségi titkok megértését és megszeretését. Ha sikerül a meggyőzés, megérzik Jézus szeretetét és feltámad bennük a vágy, hogy ők is elinduljanak ebbe az irányba. A katekézis értelme éppen ez: „elültetni Jézus szeretetének mégoly apró lángját a gyermekek szívébe, és a gyermekek révén a szüleikébe, új utakat nyitva ezáltal a hit számára".

„A paptól elsősorban azt várják az emberek, hogy Istené legyen"

Közhelyszámba megy, hogy kevés a pap, különösen Európában, és mind több tennivaló zúdul rájuk. Nem is kevesen feszegetik tehát annak lehetőségét, vajon nem kellene-e biztos hitű és erkölcsű, ún. kipróbált férfiakat (viri probati) is pappá szentelni, vagy a nők, és általában a világiak liturgikus szerepét tovább növelni. A kérdést közvetlenül XVI. Benedeknek is feltették, amikor nyaralása alatt Bressanonéban találkozott a helyi papsággal.

A Szentatya – elismerve, hogy erre a problémára senkinek sincs kész megoldása, hanem azt közösen kell keresni – két alapvető pontra hívta fel a figyelmet. Egyfelől a pap szerepe nem helyettesíthető, másfelől viszont az Egyház változatos karizmákban gazdag, amiket tudni kell „feléleszteni", mert azok a papságot is segítik.

A papok „ki vannak véve" az emberek közül, hogy teljesen átadhassák magukat Istennek. De éppen azért teszik ezt, hogy ezáltal mindenkié lehessenek, a testvérek szolgálatában. Ennek a teljes átadottságnak a kifejeződése a papi nőtlenség is – mutatott rá a pápa – ami ennélfogva jelként áll a mai világban. Hiszen csak akkor van értelme, ha valóban hiszünk az örök életben, ha valóban hisszük, hogy Istenéi lehetünk.

A mai helyzetben a leterhelt papoknak venniük kell a bátorságot, hogy meghúzzák a határokat és világos prioritásokat állítsanak fel – tanácsolta a Szentatya. A papi lét alapvető prioritása az együttlét Istennel, tehát az imádságra szánt idő. Akármennyi elfoglaltság és feladat szakad a papra, minden nap az imádságnak kell számára az igazi prioritást jelentenie. Például az Úrnak szánt egy órányi csendes imádság formájában, amire az Egyház a zsolozsmázással biztat.

Majd ebből kiindulva kell felállítani a fontossági sorrendet. Meg kell tanulni észrevenni, hol szükséges valóban a pap jelenléte, s mit az, amit nem lehet másra bízni. Ugyanakkor alázattal el kell fogadni, hogy sokszor ezeket a feladatokat sem lehet teljesíteni, mert mindenkinek vannak korlátai. Ezt az alázatos beismerést emberek is meg fogják érteni – biztatta papjait Benedek pápa. Ezen túl pedig tudni kell a feladatokat delegálni, másokkal együttműködni. Az emberek végső soron értékelik, ha papjuk elsősorban Istennek szánja idejét: részben helyettük is imádkozik, mert ez a „mestersége". Olyan papot szeretnének, aki elsősorban Istennel él, majd pedig prioritásként a szenvedők, a haldoklók, a gyerekek és a fiatalok rendelkezésére áll. A többi téren pedig tudnia kell megítélni, mi az, amit mások jobban tudnak elvégezni helyette, teret adva így a változatos karizmáknak.

A papságot emellett arra biztatta a Szentatya, hogy valódi testvéri közösségként éljenek, mégha fizikailag messze laknak is egymástól. Mert szerinte ennek a közösségnek, a rendszeres találkozásoknak – melyek megszervezése egyházmegyei feladat – manapság mind nagyobb a jelentősége. Segít elkerülni, hogy a papok a magányba és az elszigeteltségbe süppedjenek, annak minden szomorúságával együtt, hanem inkább tanuljanak egymástól, kölcsönösen kisegítsék és kijavítsák egymást. Egy pap sincsen egyedül, az egyházmegyében a papság presbitériumot alkotva közösségben van a püspökkel. Ezt a mindenki által vallott teológiai igazságot a gyakorlatba is át kell ültetni – figyelmeztetett a teológus pápa -, sőt e közösséget, a kommúniót tágítani is kell, hiszen a püspök sem egymagában az, hanem a püspökök testületének tagjaként. A katolicizmusnak egy különösen szép oldala, hogy a pápai primátus (ami nem abszolút monarchia, hanem a kommúnió szolgálata – tette hozzá a Szentatya) biztosítja ezt az egységet, amelyben a „többszólamú kórus" együtt szólaltatja meg „a hit nagy zenéjét".

A hatékony környezetvédelem titka: hinni a teremtésben

Napjaink egyik központi, mondhatni divatos témája a környezetvédelem és a klímaváltozás. Ugyanakkor megvan annak a veszélye, hogy bár azt a hívő emberek is nagyon fontosnak tartják, nem tudják azt összekapcsolni hitükkel, mintha a kereszténységnek nem volna mondanivalója e téren. Az egyházi Tanítóhivatal ezért egyre gyakrabban kezd reflektálni a kérdésre. Legutóbb, bressanonei nyaralása alkalmával XVI. Benedek az ottani papság kérdése nyomán fejtette ki ezzel kapcsolatos gondolatait.

A teremtés doktrínája az utóbbi időkben szinte eltűnt a teológiából, ami ma már észrevehető károkat okozott – szögezte le a pápa, kijelentve, hogy igen nagy fontosságot tulajdonít a teremtés és a megváltás elválaszthatatlanságának újbóli megértetésének. A Megváltó ugyanis egyben a Teremtő is, és ha elhanyagoljuk a Teremtő Isten bemutatását, az elvesz a Megváltó értékéből is. Hiszen ha Istennek nincs mondanivalója a teremtéssel kapcsolatban, akkor hogyan érintheti meg a mi életünket, akik pedig benne élünk a teremtett világban? Újból tudatosítani kell ezért, hogy Isten az a Teremtő Lélek, a kezdettől létező Logosz-Értelem, aki mindennek alkotója. Ennek felismerésével pedig természetszerűleg együtt jár, hogy a keresztény hit mindenképpen a teremtett világ iránti felelősséget is jelenti.

A Szentatya elutasítja azt a korábbi vádat, miszerint a Bibliában kapott isteni küldetés értelmében – „hajtsátok uralmatok alá a földet" – a keresztények állnak a természeti környezet kizsákmányolásának hátterében. Amíg ugyanis a földre Isten műveként tekintettek, addig a felette való uralom sem kizsákmányolását jelentette, hanem gondozását, adományainak fejlesztését. Vagyis az együttműködést a teremtő Istennel. Ennek jó példáját adják a monostorok, amelyek körül kisebb „édenkertek" születtek – utalt a Szentatya a középkori szerzetesek földművelési kultúrájára (ezt a gondolatot megtaláljuk már a Spe Salvi enciklikában is). Ez is bizonyítja a pápa szerint, hogy ahol Istennel élnek, helyesen értelmezik a Teremtő szavát, ott a teremtett világ megóvásán dolgoznak, nem pedig rombolásán.

A környezet vad kizsákmányolása ott kezdődik, amikor nem Istent látják meg a világban, hanem csak az anyagot, ahol az ember magát teszi meg végső döntési fórummá, ahol mindent csupán a saját tulajdonának tekint és saját maga számára akarja fogyasztani. A pazarlás is ott kezdődik, ahol az ember nem ismer el felsőbb hatalmat. Ahol nem számolnak az élet halál utáni dimenziójával, ott mindent ebben az életben akarnak minél teljesebben megszerezni és birtokolni.

Úgy vélem – fejtette ki a Szentatya – akkor lehet kidolgozni, megértetni és végrehajtani a pazarlás és a környezetrombolás elleni leghatékonyabb intézkedéseket, ha a világot Isten teremtményének tartjuk, ha az életet Isten ajándékának hisszük és meglátjuk magasabb dimenzióját, s az azzal járó felelősséget.

Minden eszközzel törekednünk kell tehát hitünket az embereknek bemutatni. Éppen a mai helyzet, amikor úgy érezzük, hogy a világ kisiklik a kezeink közül – mert magunk űzzük el – és a környezet gondjai aggasztanak bennünket, jó alkalmat jelent, hogy nyilvánosan beszéljünk hitünkről mint megoldást kínáló tényezőről.

Nem csupán arról van szó, hogy megfelelő eljárásokat kell kidolgozni a környezeti károk megelőzéséhez, vagy alternatív energiaforrásokat kell találni. Bár mindez fontos, nem lesz elég, ha nem változtatunk életmódot, akár lemondások árán. Aminek hátterében az a felismerés áll, hogy a teremtett világ legalább annyira a másoké, mint a mienk, akik könnyebben tudunk rendelkezni vele.
Ezért az a feladatunk, hogy világosan és határozottan nyilatkozzunk a közvélemény előtt. Ahhoz, hogy meghallgassanak minket, saját példánkkal, életstílusunkkal kell megmutatnunk, hogy olyan üzenetről beszélünk, amiben mi maguk hiszünk is, és ami szerint lehet is élni. Hogy életstílusunk tanúságtétel legyen, és hogy szavaink a hitet hihető eligazodási pontként jelenítsék meg a mai világban.

Keresztény művészet: ahol szív és értelem találkozik

A Bolzano-Bressanonei Egyházmegye papságával folytatott kötetlen beszélgetés során egy ferences atya a hit esztétikájának kérdését vetette fel a Szentatya előtt. Szerinte az ésszerű hit mellett – ami a Szentatya alaptézise – szükség volna a szépségre nevelni az Egyházban, különösen a liturgiában.

A számára közismerten fontos téma kapcsán XVI. Benedek kijelentette, az értelem a szépségtől megfosztva mintegy megvakul és nem lesz teljes értékű. Természetesen a hitnek folytonosan választ kell adnia a korunk mentalitásából fakadó kihívásra, hogy ne valamiféle irracionális legendának tűnjön, amit az Egyház tart csupán életben, hanem valóban választ adjon a nagy kérdésekre. Hogy a hit ne csak szokás, hanem igazság legyen.

Azonban – folytatta a pápa – a teremtő Ige, a Logosz nem valamiféle „műszaki" értelem, hanem maga a szeretet, ami pedig képes a szépségben és a jóságban megnyilvánulni. Számomra – vallotta meg – a művészet és a szentek adják hitünk legnagyobb igazolását, apológiáját. Az észérvek fontosak, de velük szemben mindig maradnak fenntartások. Ha viszont a szenteket nézzük, akik révén Isten áthaladt a történelmen, láthatóvá válik, hogy valóban létezik a jó ereje, ami túléli az évezredeket. Hasonlóképpen, a hit által létrehozott szépségek maguk is egyszerűen a hit élő bizonyítékai.

A nagy művészeti alkotások, mint a gótikus katedrálisok, vagy a pompás barokk templomok, mind Isten tündöklő jelei, s így valóban Isten megnyilvánulásai, „epifániái". A kereszténység erről szól: Isten megjelenéséről és tündökléséről. A nagy egyházi zene – a gregoriántól Palestrinán át Bachig, Mozartig, Brucknerig – hallhatóvá és felfoghatóvá teszi hitünk igazságait. Ezeket a műveket hallgatva hirtelen megérezzük, hogy mindez igaz: ahol hasonló dolgok születnek, ott van az Igazság. Ez a szépség ugyanis nem jöhetne létre, ha nem volna valódi alapja, ami a világ teremtéséhez kapcsolódik.

Amikor a hit ésszerűségét állítjuk, éppen azt szeretnénk megértetni – fejtegette egyik legfőbb célját a Szentatya -, hogy az értelem nem addig tart, ameddig a kísérletekkel igazolható tudás, az értelem nem a pozitivizmushoz vezet. A fejlődéselmélet például látja az igazságot, de csak félig: nem látja meg, hogy mögötte ott áll a Teremtő Lélek. Mi tehát az értelem kiszélesítéséért küzdünk, egy olyan értelemért, ami nyitott a szépségre is, és nem teszi félre mint valami egészen más és ésszerűtlen dolgot. A keresztény művészet ésszerű művészet – elég a gótikára, a zenére, vagy akár a barokkra gondolni – de egy olyan kitágult értelem művészeti kifejeződése, ahol szív és értelem találkozik. Ez valamiképpen a kereszténység igazságának bizonyítéka: találkozik szív és értelem, együtt jár szépség és igazság. Mennél inkább képesek vagyunk mi magunk is az igazság szépségében élni, annál inkább képes lesz a hit napjainkban is kreatív módon, meggyőző művészeti formában kifejezést nyerni.

Érszegi Márk Aurél

MK / MK / MK / MK /