Gyurcsány Ferenc a Külügyminisztérium Európa napi konferenciáján

A Külügyminisztériumban ma – 2007-05-09 – tartották az Európa napot. Ebbõl az alkalomból ünnepi konferenciát rendeztek a minisztérium munkatársainak a nagyköveteknek és a meghivottaknak, ahol Gyurcsány Ferenc kifejtette az Európai Unióval kapcsolatos álláspontját. Beszédét szokásunk szerint szószerinti leiratban közöljük.

  Gyurcsány Ferenc a Külügyminisztérium Európa napi konferenciáján

A Külügyminisztériumban ma – 2007-05-09 – tartották az Európa napot. Ebbõl az alkalomból ünnepi konferenciát rendeztek a minisztérium munkatársainak a nagyköveteknek és a meghivottaknak, ahol Gyurcsány Ferenc kifejtette az Európai Unióval kapcsolatos álláspontját. Beszédét szokásunk szerint szószerinti leiratban közöljük.

 

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink!

 

Május 9-e van, Európa napja. Ok az ünneplésre, de talán az ünnep kapcsán elegendõ ok arra is, hogy dolgozzunk egy keveset. Közös európai eszményeink, céljaink méltatása mellett ezért engedjék meg, hogy a kihívásokról is beszéljek.

 

Elõször is hadd emlékezzek egy ünnepi pillanatra. Nem is olyan régen, talán 10 héttel ezelõtt Berlinben 27 ország állam- és kormányfõje aláírt egy nyilatkozatot. A nyilatkozat akkor a következõ mondattal zárult: Európa jelenti közös jövõnket. Én is ott voltam, Magyarországot, a Magyar Köztársaságot képviseltem, én is azonosultam ezzel. Mert így gondoltam és mert ebben hiszek, magyar miniszterelnökként és európai polgárként.

 

Megünnepeltük az unió 50. születésnapját, meghallgattuk az unió himnuszát, aláírtuk a Berlini Deklarációt.

 

Ahhoz azonban, hogy utódaink, gyermekeink, unokáink megünnepelhessék az unió századik születésnapját is, ahhoz cselekedni is kell – nekünk, a mostaniaknak, a huszonheteknek. A Berlini Deklaráció az ünnepi nyilatkozattételen túl – azt gondolom, nagyon helyesen – kijelölte a cselekvés irányait is. Ezek közül most egyrõl szólnék. Ha megengedik szó szerint felolvasom.

 

"Történelmünk arra int bennünket, hogy Európa egységét a jövõbeni generációk számára is megõrizzük. Ennek érdekében folyamatosan meg kell újítanunk Európa politikai kereteit. Közös célunk, hogy a 2009. évi európai parlamenti választásokig egy megújított közös alapra helyezzük az Európai Uniót."

 

Ekként szólt a deklaráció szövege.

 

Nyilván most az a kérdés, hogy komolyan veszi-e valamennyi politikai vezetõ Európában mindazt, amit az aláírásával hitelesített. Kötelez-e bennünket a kimondott szó? Én azt gondolom, hogy igen. Azt gondolom, hogy vállaljuk ezt a kötelezettséget, ezt az elkötelezettséget és mondjuk azt, hogy az alkotmányos szerzõdés létrehozása – hívjuk aztán bármiképpen is – és a szerzõdés megkötésének ügye nem tûr további halasztást. Amíg a nyitva álló, eddig alkotmányosnak hívott kérdések nem kerülnek nyugvópontra – mondom még egyszer: bárminek is nevezem ezt a szerzõdést, nem ezen áll vagy bukik a jövõ – addig ott marad a bizonytalanság, hogy merre is tart a huszonhetek Európája.

 

Magyarország azzal ért egyet, hogy az unió egésze látná kárát annak, ha a 2009-es európai parlamenti választásokat követõen már nem új alapokon kezdené meg mûködését az Európai Parlament és a Európai Bizottság. Ezért aztán természetes módon azt gondoljuk, hogy a 2009. évi európai parlamenti választások elõtt ratifikálni kell az új szerzõdést. Vagyis a megállapodott, a szövegében teljesen kész, új szerzõdést kell megalkotnunk és létrehoznunk ez év végéig. Ezért aztán támogatjuk azt az elnökségi indítványt, hogy a júniusi csúcstalálkozón valamennyi nyitott kérdésben elvi egyezségre kell jutnunk.

 

Magyarország tehát azt támogatja, hogy még a német elnökség ideje alatt, a júniusi csúcstalálkozón szülessen olyan megállapodás, amely tiszta és precíz mandátumot ad a portugál elnökség számára az új szerzõdés megszövegezésére. Nincs kétségem, az elvi és részletes megállapodást követõen a szövegezés – ahogyan mondjuk, a wording – is iszonytatóan összetett és bonyolult lehet. Éppen ezért szükséges feltétel, hogy legalább túl legyünk az elvi és politikai természetû megállapodásokon.

 

Ha most kudarcot vallunk, azt nyilvánvalóan úgy értelmezné a világ, hogy Európa bedobta a törölközõt az egyre élesebb globális küzdelemben. Ezt nyilván nem tehetjük meg. Ezzel a felelõsséggel valamennyi tagállami döntéshozónak számolnia kell és azzal tisztában kell lennie. Magyarország ezzel a szemlélettel vesz részt a vitában. Azzal a szándékkal, hogy erõsítsük és mélyítsük az európai együttmûködést. Hogy hatékonyabb, érthetõbb és demokratikus mûködést biztosítsunk.

 

Huszonheten vagyunk egy vonaton. Megyünk egy olyan világ felé, amelynek céljait, elveit részben tudjuk, részben nem. Jegyet váltottunk erre a vonatra. Tudom, hogy sokan latolgatják, eljön-e az a pillanat, amikor néhányuknak fel kell tenni azt a kérdést, hogy vajon jó helyen ülnek-e? Vajon õk is oda akarnak-e jutni, ahova a többiek? Minél többen vagyunk ezen a vonaton – most huszonheten -, annál nagyobb az esély arra, hogy idõnként fel fog merülni ez a kérdés. Magyarország azt gondolja, hogy a huszonhetek – majd késõbb remélem, hogy még többek – Európája képes együtt maradni, együtt és közösen megyünk egy egységesülõ jövõ világába, itt Európában.

 

Azt is tudom, hogy ez nehéz döntés, vannak, akik lassítani szeretnének. Sõt. Idõnként azt látom, hogy mások más utat választanának. Mindig el kell dönteni, együtt akarunk-e maradni, vagy külön utakat akarunk-e járni. Magyarország azt támogatja, hogy maradjunk együtt és közös utakat járjunk. Egyikünknek sem érdeke, hogy néhány kocsi esetleg valamelyik útközi megállóhelyen lekapcsolódjon errõl a szerelvényrõl. Azt gondolom, hogy a közös ügy ennél sokkal-sokkal fontosabb.

 

Az alkotmányszerzõdés, amirõl beszélünk, kísérlet arra, hogy kijelöljön egy fontos irányt a politikai unió irányába billentve az uniós intézményrendszert és annak döntéshozatali mechanizmusát. Mi több, föderális szimbólumokkal fölékesítve. Ezt az irányt két tagállam népszavazáson elutasította. Ezért ma már annak nincsen realitása, hogy az alkotmányszerzõdés a jelenlegi formájában hatályba lépjen. Ezt tudomásul kell venni. Mégis az a meggyõzõdésünk, hogy az alkotmányszerzõdés olyan fontos érték, amelynek lényegét meg kell õrizni, bármilyen formában is jöjjön majd létre a megállapodás a tagállamok között az új szerzõdésrõl. Mi magyarok, a Magyar Országgyûlés a tagállamok között másodikként erõsítette meg az alkotmányos szerzõdés szövegét. Mi, a magyar kormány ennek a mandátumnak a talaján állunk. Az Országgyûlés azt mondta, hogy mi egy ilyen Európát szeretnénk. Mi hittünk az alkotmányszerzõdésben foglalt célokban, eszközökben, politikákban, intézményrendszerben. Mi nyilván nem mondhatjuk azt, hogy felejtsük el. Én nyilván nem vagyok abba a helyzetben, hogy azt mondjam: engem nem kötelez semmire ez a ratifikáció.

 

Az alkotmányszerzõdés szerint az unió célja az uniós polgárok jólétének elõmozdítása egy belsõ határok nélküli közösségben, amely szabadságot és biztonságot nyújt, és amely szociális piacgazdaságon alapul, megvalósítva a tagállamok közötti szolidaritást. Ezeket a célokat az emberi méltóság tisztelete, a szabadság, a demokrácia, az egyenlõség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok értékközössége alapján tûzte ki az alkotmányszerzõdés, figyelemmel a kisebbséghez tartozók jogaira is. Magyarország számára ez a közös alap az, ami megkérdõjelezhetetlen. Úgy mondanák ezt a szokásos diplomáciai világban, hogy ez a "red line", ennek ott kell lennie, bárhogyan is alakul végsõ soron majd a szerzõdés. A közösen kitûzött célok és közös értékeink, valamint a megvalósításukat szolgáló eszközök, a közös politikák Magyarország számára az alkotmányszerzõdés lényeges elemei. Hasonlóan tekintünk az alapjogi chartában foglalt értékekre is. Mi erõs unióban vagyunk érdekeltek, amely hatékonyan mûködõ intézményeket jelent.

 

Jönnek a vitás kérdések is. Eddig volt könnyebb a szövegem. Nézzük azt a két-három ügyet, amire oda kell figyelni abban a vitában, amit magunk körül látunk, hol áll Magyarország a mi szándékaink szerint.

 

Elõször is azt gondoljuk, hogy a közösségen belüli demokráciát erõsítõ eszközként kell tekinteni a kettõs többségi döntéshozatal intézményére, a közösségi kompetenciák eddig megalkotott körére vagy a minõsített többségi döntéshozatal kiterjesztésére. Természetesen mondhatná bárki, hogy mint minden más, ez is újra tárgyalható. Elvileg persze igen. De nagyon óvnám magunkat ettõl. Ha kinyitjuk ezt a nagyon nehéz kompromisszumban született megállapodást, akkor ma nagyobb esélyünk van arra, hogy idõtlen idõkig nem tudjuk bezárni és ennek nagyobb a kára, hiszen valamennyi kompromisszum engedmények, elõnyök, tudomásul vett szituációk terméke.

 

Másodszor. Azt gondoljuk, hogy a minõsített többségi döntés meghozatala nemcsak hatékonnyá tenné az uniós intézmények mûködését, hanem sok esetben megteremti a döntés lehetõségét. Ezért aztán mi támogatjuk, hogy fennmaradjon a minõsített többségi döntéshozatal, esetenként terjesszük ki újabb területekre.

 

Vannak érvek – sõt, egészen pontosan tudjuk, hogy kik használják ezeket az érveket -, amelyek az unió jelenlegi pillér-rendszerének fenntartásával érvelnek. E mellett szólnak, és ezzel lényegében a kormányközi jelleg konzerválását szorgalmazzák. Ezt úgy értékeljük, hogy nem segíti elõ közös ügyünk elõrevitelét.

 

Hasonlóképpen azt gondoljuk, hogy talán indokolatlan és összességében nem visz elõre annak a kérdésnek a feszegetése, hogy a konszenzussal létrehozott közösségi kompetenciákat újra nacionalizáljuk, ezzel megtagadjuk közös értékeinket és elveszítjük az ennek szolgálatába állított közös eszközeinket, és magunkba fordulva, az unió globális erejének növelése helyett a tagállamok közötti versennyel tegyük tönkre eddigi eredményeinket is.

 

Lényegében azt mondhatjuk, hogy ezekben a kérdésekben, intézményi és döntéshozatali kérdésekben mi a korábban létrehozott, az alkotmányos szerzõdésben lefektetett elvek továbbvitelével értünk egyet és azok megerõsítését kívánjuk.

 

Azt gondolom, hogy politikai unió irányába mutató lépések közül Magyarország okkal fájlalná, ha el kellene hagynunk egy pár nagyon fontos szimbólumot. Nagyon világos, hogy miért. Európainak lenni egy közös ethosz, egy valóságos közösség. Zászlaja van, himnusza van, közös történetei vannak. Többnek gondoljuk Európát, mint politikai-gazdasági együttmûködésnek. Igen, a polgárok Európájáról beszélünk. A közösségrõl. De kétségtelen, hogyha az az ára a megállapodásnak, az az ára az együttmûködésnek, hogy néhány szimbólumot elhagyunk ebbõl a szerzõdésbõl – ám legyen. Gyanítom, attól Magyarország még használni fogja ezeket, sõt, azt hiszem, hogy azon nemzetek is használni fogják, amely nemzetek most annak érdekében érvelnek, hogy csökkentsük a szerzõdésben az alkotmányszerûség jellegét. Újra azt mondom, hogy az uniónak a nemzeti önzés helyett európai felelõsségvállalásra van szüksége. A régieknek és újaknak – egyébként is, ma már kik számítanak újaknak és kik régieknek -, és természetesen nem egyszerûen az országoknak, hanem valamennyi polgárnak.

 

És ha már itt tartunk, akkor – és az ember a régieket veszi a szájára – akkor alig kerülhetõ el, hogy egyetlenegy pillanatra ne álljunk meg Franciaországnál, amelynek ma új elnöke van. Olyan elnöke, akinek a nevét mi magyarok mindenkitõl másképpen, eltérõen ejtjük, a saját nyelvünkön. Köszöntjük hát Nicolas Sarkozyt, gratulálunk gyõzelméhez, jó munkát kívánunk neki. Nem csak az elmúlt évek személyes tapasztalata, nem csupán a múlt ismerete mondatja azt velem, hogy az Európai Unió a következõ években sem – bár a tagállamok egyenlõségére és a szolidaritásra fog épülni – fogja nélkülözni a rendkívül intenzív német-francia együttmûködést és ennek az együttmûködésnek a dinamizáló erejét és hatását.

 

Biztos vagyok abban, hogy az elnökválasztást megelõzõen Brüsszelben talán érthetõen visszafogott Franciaország ismét nagy ambíciókkal tekint az elõttünk álló közös feladatokra. Az a meggyõzõdésem, hogy Párizs kész és képes lesz vezetõ szerepet játszani az alkotmányszerzõdés ügyének mindenki számára elfogadható megoldásában. Ezt várjuk Franciaországtól, és azt hiszem, ez így is fog történni.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Néhány hete egy ugyancsak külpolitikai tárgyú beszédben idéztem azokat a történészeket, akik a mögöttünk hagyott évszázadot az úgynevezett rövid huszadik századnak nevezték. Rövidnek, amely az elsõ világháború megindításával kezdõdött és a hidegháború végéig tartott. Nem szívesen emlékezünk vissza erre az évszázadra, különösen itt Európában. Van azonban, amire annál szívesebben emlékszünk. Nevezetesen arra, hogy a legmesszebbre tekintõ európaiak a hidegháború és a megosztottság kellõs közepén nagyszerû eszméket fogalmaztak meg 1950. május 8-án Robert Schumann néhány száraz mondattal elindította a legújabb kori történelem talán legprogresszívabb folyamatát, az európai integrációt.

 

Tennivaló az elmúlt fél évszázad eltelte után is akad bõven. Schumann annak idején a szénrõl és az acélról beszélt, mi pedig mostanában az olajról, a gázról, az energia megújítható forrásairól. Sok szót ejtünk errõl. Ezekre a mondatokra még azok is felkapják a fejüket, akik a külpolitikai beszédek iránt kevésbé érdeklõdnek és úgy gondolják, hogy ezek a hétköznapok nyelvére és történéseire nehezen lefordítható kérdések. De ha energiáról és gázról van szó mostanában, itt, ebben a régióban és Magyarországon, akkor fölcsillannak a szemek és mindenki érdeklõdõ tekintettel néz a miniszterelnökre. Na, akkor most hogy is állunk ezzel a kérdéssel? A vitákat látva hadd tegyek egy elõzetes megjegyzést. Nem tudom, hogy tolmácsainkat nehéz helyzetbe hozom-e, amikor hivatkoznék egy magyar szólásra: lányomat szidom, hogy menyem értsen belõle. Így szól a mondás. Amikor hallgatom ezeket a vitákat, akkor nem egy esetben azt gondolom, hogy ezek a viták nem csak rólunk szólnak. A menyekrõl itt most aztán több szó ne essék, mert hibát vétenék azzal, ha megpróbálnám azt is kifürkészni, hogy ezeknek a megjegyzéseknek még kik a címzettjei, és a vita mögött igazából milyen – nemcsak helyi, lokális, nemzeti, hanem regionális, sõt, globális – biztonsági és stratégiai kérdések vetõdnek fel. De muszáj érteni ennek a kérdésnek az összetettségét.

 

Hadd mondjak egy-két számot, Magyarország számára megkerülhetetlen tényeket. Magyarország energiafelhasználásában a gáz aránya 40 százalék. Ez egy elég nagy arány ahhoz képest, hogy alig van saját gázkészletünk. Olyannyira alig, hogy a felhasznált gáz 80 százalékát külföldrõl szerezzük be. Ez már nem jó hír. Aztán hogy tetézzük a gondokat, tegyünk hozzá még egy számot: az import 85 százaléka pedig egyetlenegy országból jön. Oroszországból. Lényegében egyetlenegy szállítótól. Ezek a számok jól mutatják, hogy Magyarország számára az energiakérdés, ezen belül a gázszállítások kérdése egyszerre és egyidejûleg legalább két ügy. Egyik oldalról kül- és biztonságpolitikai kérdés, nem vita, értjük mi ezt, másik oldalról pedig a magyar fogyasztók biztonságos ellátásának a kérdése.

 

Amikor Magyarország a maga álláspontjának ismertetésében vívta a vitáit, azokban a hetekben találkoztam Tony Blair miniszterelnök úrral a Downing Streeten, magyarázva neki a magyar álláspontot. Mit gondolunk, mi van a szándékaink mögött, miért bonyolult ez a kérdés Magyarország számára. Egy olyan ország számára, amely az Európai Unió tagállamai közül talán a leginkább függ a gázimporttól, ráadásul az orosz gázimporttól. Tony Blair többször visszakérdezett, apró megjegyzéseket tett, aztán a végül azt mondta: Ez nem külpolitikai, hanem fûtéspolitikai kérdés. Merthogy az természetes, hogyha két ilyen nagyon különbözõ természetû kérdés találkozik össze – egy regionális és egy hovatovább globális politikai, biztonságpolitikai kérdés – a maga összefüggéseivel, és az a kötelezettség, hogy el kell látni az országot, fûteni kell a lakásokat, ennek más a természete, mint egy kihívásnak a kormány számára. E között a két ügy között konfliktus van. Hozzáteszem, ez persze nemcsak magyar konfliktus. Ez sokaknak a konfliktusa. Mi, magyarok éppen a korábban jellemzett függõségünk okán vagyunk érzékenyebbek erre a konfliktusra és a megoldás is nehezebb. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy ez a konfliktus – hogy utaljak a korábbi szólásra: a lányomat szidom, hogy a menyem is értse -, arra is alkalmas, hogy kifejezzen sokkal több dologról szóló dilemmát is, akkor az egész vita szélesebb értelmet nyer.

 

Nagyon egyértelmûen szeretném sokadszor elmondani az álláspontunkat. Bolond az az ország, amelyik örül annak, hogy egy stratégiailag fontos szolgáltatás vagy termék megvásárlásában egy vevõtõl függ. Aki egy valakitõl függ, az kiszolgáltatott. Aki kiszolgáltatott, az joggal érezheti úgy, hogy könnyen csorbát szenvedhet a nemzeti szuverenitás.

 

Másik oldalról pedig felelõtlen az az ország, amely a mellé a kötelezettsége mellé, hogy ilyen esetben diverzifikáljon, ugyanolyan erõvel nem teszi mellé azt a kötelezettségét, hogy elegendõ mennyiségû forráshoz jusson hozzá. Minél diverzifikáltabb forrásokból elegendõ mennyiséget. Irány, forrás és egyéb tekintetben. Ennek a két pillérnek az egyensúlyát keressük.

 

Nekünk egyébként is az a jó, ha ilyen kérdésekben -amikor erõsek az eladók pozíciói – úgy erõsítjük a vevõk pozícióját, hogy sok vevõ együttmûködik. A napnál is világosabb, hogy az európai közös energiapolitikának nagyon egyértelmû alapjai vannak a közös érdekben. Mert az igazi egyensúlyt az teremti meg, ha az erõs eladóval szemben erõs vevõk állnak. Az Európai Unió, együttesen azzal a piaccal, ami 2025-re 800 milliárd köbméter gázt fog elfogyasztani, az már egy komoly vevõ. Ezért természetes módon ebben vagyunk érdekeltek. Természetes módon. Közös politikának azt tekintjük, aminek nemcsak közös céljai, hanem a célok elérésére alkalmas mûködõ eszközei is vannak. A brit elnökség alatt vetõdött fel a közös európai energiapolitika kérdése. Ott voltam azon az értekezleten. Nem volt olyan régen. Fejbõl mondom, nem papírból, talán másfél éve, egy szép õszi napon Newhamptonban. Egyik oldalról sok idõ, másik oldalról nem is sok ilyen nagy vállalkozás elindításához.

 

Ténylegesen van felelõsségünk, amíg fel nem épül a közös európai politika, nemcsak céljaiban, hanem eszközeiben; amíg a nemzeti felelõsséget nem tudjuk megosztani más nemzetekkel, és nem tudjuk közössé tenni. Ma már látjuk, hogy ez sok-sok év, akár évtized. Addig is van egy olyan felelõsség, amelynek meg kell felelnünk. Ezekrõl szólnak ezek a viták.

 

Óvnám magunkat is, vitapartnereinket is attól, hogy félmondatokból ítéljenek meg energiapolitikát, külpolitikát vagy biztonságpolitikát. Ennél ez összetettebb, árnyaltabb, strukturáltabb kérdés. Magyarország abban érdekelt, hogy fölépüljön ez a közös politika. Az pedig a kötelezettsége, amíg ez föl nem épül, Magyarországon addig is a világ legtermészetesebb dolga legyen az, hogyha az ember otthon kinyitja a gáztûzhelyen a csapot, akkor csak egy gyufalobbantásnyi gázláng kell ahhoz, hogy begyújtsunk.

 

Elegendõ energia, nagyobb biztonság, kevesebb vagy kisebb függés. Azt gondolom, hogy nagyjából ezeknek kell vezényelnie bennünket

 

Kedves Vendégeink!

 

Az ország külpolitikájának sikere sok minden más mellett a geopolitikai adottságok, a gazdasági teljesítmény, vagy éppen a katonai erõ mellett attól is függ, hogy a politikai döntéshozók milyen mértékben tájékozottak a külvilágban lejátszódó folyamatokról. Ennek a tudásnak a megszerzésében meghatározó szerepet játszhatnak a magyar kül- és biztonságpolitikai mûhelyek. Ezeknek a mûhelyeknek fontos szerepe lehet az úgynevezett külpolitikai vagy biztonságpolitikai konszenzus megteremtésében is. Jóllehet, idõnként az az érzésünk, hogy ezen a területen, a magyar külpolitikában ma több vita van, mint mondjuk tíz évvel ezelõtt. De éppen azért, mert több vita van, még nagyobb szükség van arra, hogy legyenek olyan intézmények, legyenek olyan fórumok, legyenek olyan interface-k, amelyek segítik a megértést.

 

Jó néhány neves kutatót kértünk fel arra, hogy a magyar kül- és biztonságpolitikai tanács keretében nyújtsanak segítséget fontos kül- és biztonságpolitikai döntések meghozatalához. Ez pár hete történt. Most pedig abból az apropóból vagyunk itt együtt, hogy újjáalakult a Magyar Külügyi Intézet, amelyet a Külügyminisztérium hozott létre és amely intézet a magyar külpolitikai gondolkodás, koncepció és stratégiaalkotás, elemzés egyik fontos központja kíván lenni. Nem rivális, nem alternatív központ, hanem együttmûködõ, világos célú, és remélem, hogy ehhez hatékony eszközökkel ellátott intézmény. Azt várom el ettõl a tudományos mûhelytõl, hogy járuljon hozzá a független magyar külpolitika eredményes és sikeres alakításához, a külpolitikai kérdések minél szélesebb nyilvánosság elõtti megvitatásához. A diplomatáktól pedig természetesen azt, hogy tekintsék közvetlen kollégáiknak a tanács és az intézet kutatóit, hiszen ugyanazért az ügyért dolgoznak.

 

És akkor hadd mondjam most el azt, hogy az elmúlt idõszakban intenzív külpolitizálás praktikus tapasztalatai alapján is azt a benyomást szereztem, hogy a Külügyminisztériumban óriási szaktudás halmozódott fel. Diplomatáink professzionalizmusa kiállja az összevetést Európa bármely országának diplomatáival. Felkészült, felelõs, tenni akaró a magyar diplomáciai kar. Köszönöm nekik, hogy ilyenek, és maradjanak is ilyenek.

 

Minden szereplõ tisztában van azzal, hogy a magyar külpolitika csak valamennyiünk együttes erõfeszítésével alakítható ki és ez valóban erõfeszítéssel jár. Kormányfõként szükségem van diplomatáink professzionalizmusára és kezdeményezõkészségére. És immár arra is, hogy a Magyar Külügyi Intézet vezetõi és munkatársai elemzõ munkájukkal, javaslataikkal, ha kell, kritikájukkal hozzájáruljanak e politika kialakításához és e politika sikeres képviseletéhez.

 

Jó munkát kívánok az intézetnek, valamennyi kollégájának, sok sikert nekik! Egészen biztos vagyok abban, hogy az õ sikereik a mi sikereinkhez járulnak hozzá, Magyarország pedig 2004-et követõen, amikor is az azt megelõzõ 15 évben megfogalmazott alapvetõ külpolitikai prioritásaink lényegében vagy fõként teljesültek, új, aktív, kezdeményezõ, a korábbinál karakteresebb külpolitikát kell, hogy folytasson.

 

Ebben számítok önökre itt az intézetben, ebben számítok diplomatáinkra, a Külügyminisztériumra, ebben számítok valamennyiükre. Kutatókra, újságírókra, Magyarországért tenni akaró polgárokra.

 

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük