Akseli Gallen-Kallela finn festő, építész és iparművész és Jean Sibelius nemzeti zeneszerző születésének 150. évfordulója alkalmából ünnepi rendezvényt tartottak a Várkert Bazárbana Finn Nagykövetség, a Budavári Önkormányzat, a Finnagora – Finn Kulturális és Tudományos Intézet és az Ari Kupsus Gallery szervezésében.

 

Akseli Gallen-Kallela finn festő, építész és iparművész és Jean Sibelius nemzeti zeneszerző születésének 150. évfordulója alkalmából ünnepi rendezvényt tartottak a Várkert Bazárbana Finn Nagykövetség, a Budavári Önkormányzat, a Finnagora – Finn Kulturális és Tudományos Intézet és az Ari Kupsus Gallery szervezésében.

 

Az esti Sibelius koncert előtt nyitották meg Maria B. Raunio és Sirpa Ihanus kiállítását, valamint megkoszorúzták Akseli Gallen-Kallela Lánchíd utcai emlékművét. A koszorúzáson

Sibelius kórusművek hangzottak el és beszédet mondott Pasi Tuominen, Finnország nagykövete valamint Dr. Nagy Gábor Tamás, a Budavári Önkormányzat polgármestere.

 

Tegnap volt 150 éve, hogy megszületett Akseli Gallen-Kallela finn képzőművész, a Kalevala illusztrátora – mondta köszöntőjében Pasi Tuominen, Finnország nagykövete. Ez a tény azonban önmagában még nem ad magyarázatot arra, miért gyűlt ma itt össze ilyen szép számú finnbarát és művészetkedvelő a Duna-parton, a művész emléktáblája előtt. Mi volt az a kapcsolat, amely olyan erősen kötötte őt ide, hogy egy évszázad elteltével is él még az emléke?

Az 1900-ban rendezett Párizsi világkiállítás finn pavilonjának sikere nyomán Gallen-Kallela híre már eljutott Magyarországra, mikor felkérték a budapesti nemzetközi kiállítás finn részlegének megszervezésére. Ezen a kiállításon, melyen a finn képzőművészet elitje képviseltette magát, Gallen-Kallela aranyérmet nyert, és egy év múlva újra meghívást kapott Magyarországra.  1908 tavaszán a művész csaknem fél évet töltött Budapesten családjával együtt. Egy ideig a Fiume Hotelben laktak, amely a Duna partján, az Erzsébet- és a Lánchíd közötti szakaszon nagyjából ezen a helyen állt. (Lánchíd utcai park) Később a család műtermet bérelt a jelenlegi nagykövetségi épület közelében, az akkori Fehérvári úton, a mostani forgalmas Móricz Zsigmond körtéren.

Gallen-Kallela rendkívül jól érezte magát Budapesten, mivel szavai szerint Budapest a világ legszebb városa. A budapesti panoráma nagy hatással volt rá: különösen a Gellérthegy környéke ragadta magával. A bohém művész magyar kalandjairól számos történet kering.

Egy éjjel Gallen-Kallela a közeli Lánchíd egyik oroszlánján üldögélt és festett – ehhez írásos engedélye volt a város rendőrfőnökétől. Nem tudott viszont erről a helyi rendőr, aki felmászott az oroszlánra, hogy leparancsolja a művészt. A tréfás kedvű művész csak ekkor húzta elő az engedélyét. Eddigre már kisebb csődület keletkezett azt figyelve, hogyan szalutál a rendőr jobb kezével, baljával az oroszlán farkába kapaszkodva a szobron ülőnek. Lekecmeregve az oroszlánról aztán a rend őre hessegetni kezdte a bámészkodókat, hogy a művész nyugodtan dolgozhasson.

A magyarokat érdekelte a finn művész. Gallen-Kallela köré kiterjedt baráti kör szerveződött. A művész lánya, Kirsti Gallen-Kallela a 70-es években így idézte vissza ezt az időszakot.

„Apámat rengeteget ünnepelték, a magyarok csodálták a művészetét. Sok barátunk lett, többek között Lippich kultuszminiszter, (Koronghy-Lippich Elek 1899-1912 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium művészeti osztályának vezetője volt, nem volt miniszter) a minisztériumban dolgozó Majowsky, a Szépművészeti igazgatója, Térey, Krisch Aladár művész, Vikár Béla Kalevala-fordító, Zichy gróf, Maróti és Wiegand építészek, és még sokan mások…  A nagy estélyeken apám szinte belefulladt a jóakaratba – „Éljen Gallén" – hallatszott mindenfelől."

A művész barátai egy vörös márvány emléktábát helyeztek el a Fiume Hotel falán, ahol annyi szép órát töltöttek vele. A második világháborúban az egész szálloda elpusztult emléktáblástul, de a jóképű, bajszos finn művész nem veszett a feledés homályába.

Az 1970-es években finnbarátok egy csoportja a nagykövetséghez fordult az emléktábla felújítása ügyében. A táblát aztán 1978. szeptember elsején leplezték le. Az ünnepségen Pentti Poukka, a Helsinki közgyűlés elnöke, Kelemen Lajos, a Fővárosi Tanács elnöke, és a művész lánya, Kirsti Gallen-Kallela mondtak beszédet.

Köszönöm a fővárosnak és a Budavári Önkormányzatnak, hogy most, a 150 éves évfordulón a felújított emléktábla megújult, rendezett környezetben hirdeti magyar kötődését nemzeti festőnknek, aki valóra váltotta idősebb művésztársa, Albert Edelfelt megállapítását:

 "Csak az állhatatos munka, a művészet, a tudomány vagy a haza iránt érzett izzó és fáradhatatlan szeretet hagyhat nyomot az emberiség, a népek történetében."

 

Finnország nagykövete után Dr. Nagy Gábor Tamás, a Budavári Önkormányzat polgármestere beszélt az évforduló fontosságáról.

 „Nagykövet úr a beszédében felidézte a mostani megemlékezés, koszorúzás időszerűségét; a nagy finn festő budapesti élményeit. Engedjék meg, hogy én arról beszéljek, ami a 150. évfordulón túl is indokolja az ittlétünket; azt, hogy miért is tartom személyesen is fontosnak ezt a mai napot.

Eddig akárhányszor találkoztam finn barátaimmal, utaztam Finnországba mindig nagy élményt jelent a számomra.

  • Csodálom, ahogy szeretik a földet és a vizeket; a természetet.
  • Tisztelem, ahogy ápolják hagyományaikat, nemzeti értékeiket.
  • Tetszik, hogy szeretnek, olvasni, hogy népszerűek a könyvtárak – már a legkisebbek

  körében is, hogy önállóságra és kreativitásra nevelik gyermekeiket.

  • Örömmel hallottam, hogy az elemi iskolában tanítanak magyar irodalmat.
  • Fontosnak tartom, hogy mindkét szabadságszerető népnek, mind a finneknek, mind a

  magyaroknak szívügye nyelvük, kultúrájuk megőrzése, ápolása. Erős és egészséges nemzeti

  büszkeség, ma divatos szóval ön-azonosságtudat, azaz identitás nélkül ugyanis nem lehet

  sikeres jövő.

Önöknél azt is megtapasztalhatjuk, hogy miként lehet a múltat a legmodernebb eszközökkel is a jelenünk részévé tenni, pl. a közösségi oldalon keresztül a figyelem középpontjába helyezni Gallen-Kallela életművét. Ehhez képest mi most ennek a mészkőből készült emlékműnek a megkoszorúzásával, a tiszteletadás egy meglehetősen ősi módját választottuk.

Mondhatnánk, mi, magyarok már csak ilyenek vagyunk: leginkább abban bízunk, amit kőbe véstünk, viharos történelmünk azt a tapasztalatot érlelte meg bennünk, hogy a csillagok járása változó, és törvényei vannak a szeleknek, a víz szalad, de a kő, ez a kő marad…

Wass Albert állandóságot idéző sorai ugyanis igazak a finn-magyar barátságra is. („Őrizze emlékét ez a kő a finn és a magyar nép testvéri barátságának tanújeleként")

Közös történelmi tapasztalataink, a nagy földrajzi távolság ellenére is megszólalásig hasonló élethelyzeteink, sikereink és veszteségeink, küzdelmeink valóban rokonnemzetet gyúrtak belőlünk.  Mi, magyarok értjük, hogy milyen szerepe van a megmaradásban annak a magatartásnak, amit – ha jól tudom -, a finnek úgy neveznek: „sisu". Lélek, szív, bátorság, makacsság, a kitartás bámulatra méltó teljesítménye.

Nem tudom, hogy megfigyelték-e, hogy mi, magyarok – különösen a nagy, sorsfordító történelmi események után -, rendre arra a következtetésre jutunk, hogy egyedül vagyunk, barátok, segítőtársak nélkül létezünk Európa közepén.  Pedig legalább a szélcsendesebb időkben, az építkezésre és gyarapodásra lehetőséget adó pillanatokban észrevehetnénk, hogy valójában nem vagyunk egyedül.

Éppen ezért számunkra ez a nap több egy megszokott kulturális eseménynél. Több annál, hogy vendégül látunk egy nemzetet, és előtte tisztelegve lehetőséget biztosítunk a bemutatkozásra. Legyen szó a kortárs kiállításról vagy éppen a Sibelius koncertről, egyenként, külön-külön is mindegyik jó alkalom arra, hogy rádöbbenjünk: bennünket, magyarokat és finneket, összeköt valami, ami több egy hajdanvolt, régi közös élet halvány emlékénél, és sokkal több a 200 közös szavunknál, amit hasonlóan ejtünk és ugyanúgy értünk.

Remélem, hogy a mai ünnep egyértelműen bizonyítja: 2015-ben is él a finn-magyar barátság, amelynek egyik kiemelkedő alakja, a Kalevala festője, Gallen-Kallela. Annak a Kalevalának, amelyről Kosztolányi Dezsőnek van egy szép írása:

„Nem kell nekünk széljegyzet, hogy a Kalevalát olvashassuk. Titka még most is ott lüktet bennünk. Ezer esztendő csekély idő ahhoz, hogy a vérben lakozó ösztönöket végképp eltüntesse. A Kalevala tanulsága, kicsengése, bölcselete is közel van hozzánk."

„Az egyéni szellem, az egyéni erő és egyéni szépség háromságát hirdeti. Väjnämöjnent, Ilmarinent és Lemminkajnent. Aztán még valamit, a legnagyobbat és legmélyebbet. Azt, hogy a szó annyi, mint a tett. Finnország azóta van, amióta fölfedezték a Kalevalát, abból lelkedzett, abból ocsúdott új életre."

A Kalevala igazi értelmét Kosztolányi így foglalja össze: „Az ige a teremtőerő. A képzelet csodatevő. A dal pedig mindenható. … Ha hódolni akarunk Suominak, testvéreink országának, mondjuk ezt: »Dalból született«".

Kedves barátaink! Hódolattal köszönjünk, hogy itt vagytok velünk és elhoztátok azt a dalt, aminek neve: Finnország.

Hommage á Finlande! Hódolat Finnországnak!"

 

A megemlékezések után koszorút helyeztek el az emlékműnél.

 

Lantai József

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük