Ahogy azt már megszoktuk a Boltíves Galéria rendezvényeinél, ismét egy kortárs festő műveivel ismerkedhettek meg a látogatók. Ezúttal Tóth Ferenc képei kerültek a falakra.

 

 Ahogy azt már megszoktuk a Boltíves Galéria rendezvényeinél, ismét egy kortárs festő műveivel ismerkedhettek meg a látogatók. Ezúttal Tóth Ferenc képei kerültek a falakra.

Szabó Noémi Azért volt változás is az eddigi gyakorlathoz képest. A Boltívesben nem követik mindig a sablonokat, előfordult már, hogy egy kiállítás „hivatalos" megnyitó nélkül – csak úgy sétálgatva – nyílott meg. Most nem így történt. A látogatók az ismert művészettörténész, Szabó Noémi értő elemzését is meghallgathatták. Érdekes volt, mert megtudhatták belőle, hogy Tóth Ferenc nem az a művész, aki a festővé válás legegyszerűbb módját választotta. A Főiskola elvégzése után közel húsz évig nem gyakorolta hivatásszerűen a festészetet. Ennek fényében érdekes választás részéről, hogy Willem de Kooningtól citált sorokat a kiállítás mottójául, aki bár formailag-művészileg kevésbé, de a kitérő mellékutakkal tűzdelt majd a megtalált művészi élettörténetben mindenképp összefüggésbe hozható Tóth Ferencz helyzetével. Az ő esetében tehát hatványozottan igaz: a festészet türelemjáték és Tóth Feri nagy játékos, olyan művész, aki festői elszántsága és kitartása okán soha nem választotta – nem választhatta a könnyebbik utat. A kiállítás címe is árulkodó: kisképű kiállítás, amely a képek méretbeli kiterjedése mellett némi malíciával utal a nagyképű – kisképű ellentétpárra, a kortársi egoizmus finom iróniájaként.

 Ezek a művek a közeli szemlélésre, az analizáló megfigyelésre teremtődtek. Hogy – akár a kódexek képei – amelyeket hosszas, alázatos és precíz munkával készítettek kitartó kezek, úgy kell szemlélni Tóth Ferencz kisméretű, apró nüanszokból és finom fakturális ellentétekből építkező alkotásait. A monumentalitás nem a méret kérdése, de ezen hatás elérése egy kis méretű kép esetében közel sem egyszerű művészi feladat.  Azonban be kellett látni, hogy ezek a festmények igenis képesek nagy térben, szellős és ritka elrendezésben is megszólalni. Sőt, némely kvalitásuk, főleg a kompozíciók burkolt hajlama a térbeliségre, a rengeteg egymásra dolgozott réteg okán létrejött sötét tónusok uralta képtérből metszően és élesen kiugró szinte vibrálóan színes részletek azok a momentumok, amelyek révén elindul a kép és kép közötti, majd a képek és a tér közötti kommunikáció. Tehát, mint annyiszor most is leszögezhetjük, nem a méret a lényeg.

Tóth Ferenc véletlenül azonosulni tudott Eszterházy Péter egy sommás megállapításával, mely szerint „az irodalom a kihagyás művészete". E gondolat szerint a végleges mű lényegi eleme nem feltétlenül az, ami a befogadó érzékszervei elé tárul, hanem amit az alkotó kihagyott a befejezett kompozícióból. Ez az a pont, amikor a jelenlévő és a hiányzó közösen alkotja az egységet. Talán leegyszerűsítettnek tűnhet, de megkülönböztethető konstruktív és szelektív alkotói metódus. Tóth Feri mindkettőt műveli. Konstruktív módon létrehoz egy festményt, majd a belső szükségszerűség által megkövetelt mértékben szelektál ebből az elsődleges alapképből. A szelektálás eszköze pedig esetében nem más, mint az eltakarás és a kihagyás, amely bonyolult rétegződéseket, és a rétegek közötti átmeneteket hoz létre. Az így létrejött geometrizáló struktúrák, organikus koordináta rendszerek egyrészről áttetsző, szinte irizáló, mélységet sejtető és ezáltal a feltárulkozást jelentő felületetekből, másfelől a homogén, eltakaró, áthatolhatatlan fedőrétegekből állnak. A hosszas munkafolyamat, amely akár évek kemény munkáját is jelentheti az absztrakció egy egészen különös lelassított folyamata, amely a befejezettség és a befejezhetetlenség kínzó paradoxonának kérdését rejtik. „A tárgynak, mint objektumnak el kell tűnni, hogy mint forma szilárduljon meg" – vallotta Jean Bazaine, tehát nem az a fontos, hogy mit, milyen témát fest az alkotó, hanem az, hogyan teszi. Jelen kiállítás csak festményeiből válogat, de akik jól ismerik munkásságát tudják, hogy Feri a kollázs technikát is műveli. Valójában festészetének a markáns vonulata és tipikus jellemzője, nevezetesen a rétegek egymásra épülésének és a fakturális sajátosságoknak vizsgálata erősen emlékeztet a kollázs technika lényegi módszerére. Tóth Ferencz tehát kollázsul fest?- vetődik fel a kérdés. A válasz igen.

 Ha megvizsgáljuk Lapszabászat című sorozatát, amely kilenc alkotásból áll, mindegyik mű kettes és hármas vagy még több részre osztott farostra készült, így létrehozva a kollázshoz hasonló, regiszterekre osztott felületet. Az egyes képek óhatatlanul reflektálnak egymásra, állandó kontaktusban vannak, ezért a komponálás a rész és egész kényes egyensúlyának állandó balanszírozásával történhet. Az ablakokhoz hasonlatos kis képek végül eggyé állnak össze, magukba hordozva annak lehetőségét, hogy a pillanatnyi egyensúly bármikor megbomolhat és a hangsúlyeltolódásból újabb egyensúlyok születhetnek. Tehát minden állandó mozgásban és képlékeny állapotban van. A változás örökös, mert Tóth Ferencz művészetében ismeretlen az eleve elrendelt fogalma.

A kiállítás Budapesten, a VI.kerületi Podmaniczky utca 41-ben látható.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük