Az újévi ünnepkör ünnepeiAz újévi ünnepkör ünnepei 

A zsidó vallásúak más, hagyományos időszámítást használnak, amely a Hold ciklusain alapszik. Így az új esztendő is máskor következik be mint a megszokott életben. Idén szeptember 13-14 re virradóan ünneplik a Zsidó újév beköszöntét.

 

Az újévi ünnepkör ünnepeiAz újévi ünnepkör ünnepei 

A zsidó vallásúak más, hagyományos időszámítást használnak, amely a Hold ciklusain alapszik. Így az új esztendő is máskor következik be mint a megszokott életben. Idén szeptember 13-14 re virradóan ünneplik a Zsidó újév beköszöntét.

 

Az ünnep neve Ros HáSáná, amit rövid időn belül több jeles zsidó ünnep követ. Ünnepeink sorozatunkban a kultúrális háttér megismeréséhez a régi Euroastráról újra közöljük Hayim Halevi Donin ismertetését, amely az újévi ünnepkör ünnepeit mutatja be a kívülállók számára is érthetően, és Naftali Kraus irását, amely a történelmi népi háttérben helyezi el a legendák és hagyományok tükrében.

A Félelmetes Napok -Hayim Halevi Donin kalauza

Az idõszámítás

Az ókorban az idõszámítás kiindulópontja minden népnél más és más volt, és egy-egy jelentõs történelmi eseményhez kötõdött. Többnyire új uralkodók trónra lépése jelölte az "ilyen meg ilyen" korszak elsõ évét, így mindenkinél újrakezdték az idõszámítást. Így keltezték a hivatalos dokumentumokat, és így jegyezték fel a történelmi eseményeket. A Bibliában sok példát találunk erre.

A korai keresztények is így alapozták meg idõszámításukat: annak tevékenységétõl, akit "szellemi királyuknak" tartottak. Születési évét tekintették elsõ évnek. A keresztény kultúra világméretû elterjedésének köszönhetõen a keresztény idõszámítás vált a világon a legtöbb helyen használt rendszerré. Míg a keresztények lényegében vallási kifejezések rövidítéseit használják az idõ felosztására: Kr. e.("Krisztus elõtt") és A. D. ("Anno Domini …", "az Úr … éve"), a zsidók többnyire az i. e. ["(a polgári) idõszámítás elõtt"], illetve i. sz. ["(a polgári) idõszámítás szerint"] rövidítéssel élnek.

A zsidók sok száz évvel ezelõtt az Egyiptomból való kivonulást tekintették idõszámításuk kiindulópontjának, ehhez képest számítva a mindenkori uralkodó idejét. Így a keresztény kor elején a zsidók már idõszámításuk 14. századánál tartottak. Ha ez így maradt volna, ma a 34. században élnénk, a 3350. év körül.

A polgári idõszámítás 70. évében a Templomot lerombolták, és megindult a zsidók szétszóródása. Ettõl kezdve az idõszámításban nem az egyiptomi kivonulást vették alapul, hanem a Templom lerombolását, és a kora középkori dokumentumokban már ezt az adatot találjuk. Ennek ellenére a zsidók között ma legjobban elterjedt idõszámítási rendszer alapja nem esemény vagy jelkép, amelynek kizárólag népünkhöz vagy hitünkhöz kötõdnék, hanem egy univerzális jelentõséggel bíró fogalom: a világ teremtése.

A Teremtés óta eltelt éveket a bölcsek az összes, korukban létezõ feljegyzés tanulmányozásával, a Biblia által számon tartott életkorok áttekintésével számították ki.

Tisri elsõ napja

A Tóra niszán havát – Peszách idejét – a zsidó naptár elsõ hónapjaként említi, anélkül hogy akár csak utalást tenne Ros HáSánára, újév napjára. Tisri – a Biblia szerinti hetedik hónap – elsõ napját a Tóra az Emlékezés Napjaként, Jom HáZikáronként és a Sófárfúvás Napjaként, Jom T'ruáként tartja számon.

Õsrégi hagyomány alapján, amely a Teremtés eseményét tisri elsõ napjára keltezi, a nap Ros HáSánáként, újévként vált ismertté, különösen attól fogva, hogy a Teremtést tették az idõszámítás kiindulópontjává. A Misná (Ros HáSáná 1:1.) említi elõször Ros HáSánát a négy újévnap között. Niszán elsõ napja a királyok újéve: ettõl a naptól számították Izrael királyai uralkodásuk éveit. Függetlenül attól, hogy mikor foglalták el a trónt, a következõ niszán elseje jelölte a második esztendõ kezdetét. Ekkortól számozták az ünnepeket is, így Peszách volt az év elsõ ünnepe. Tisri elsõ napja az év újéve: ettõl számították az éveket, ennek alapján határozták meg a szombatévet és a jobélévet. Ezen a napon tartjuk Ros HáSánát. Elul elsõ napja az állatdézsma újéve. Svát tizenötödik napja a fák újéve.

Akik tudják, mi a különbség a költségvetési év és a naptári év között, jobban megértik a különbözõ újévek jelentõségét.

Az imakönyvben az általunk Ros HáSánáként ismert nap bibliai nevein szerepel, de az imák fõ témája a nap hagyományos vonása: a világ teremtésének évfordulója és Istennek a világegyetem fölötti felségjoga. A köztudatban a Ros HáSáná, az "újév" elnevezés a legismertebb és legnépszerûbb. A nagy ünnepek a legtöbb nyelven Ros HáSánát és Jom Kippurt jelenti. Héberül másként nevezik ezeket az ünnepeket. Hagyományos nevük jámim noráim, ami azt jelenti: Félelmetes Napok.

Ros HáSáná

…A hetedik hónapban, a hónap elsején pihenõnapotok legyen, szent összegyülekezés emlékeztetõ kürtöléssel. Ne végezzetek semmilyen, foglalkozáshoz tartozó munkát…

(3Mózes 23:24-25.)

– A Tóra és az imakönyv Emlékezés Napja, Jom HáZikáron és Sófárfúvás Napja, Jom Truá néven említi ezt a napot. A szellemi önvizsgálat és bûnbánat tíznapos idõszakának kezdetét jelöli, amelyet Jom Kippur, az Engesztelés Napja zár le. Minthogy az évek számítása tisri elsõ napjával kezdõdik, ez a nap a zsidó világban Ros HáSáná, újév néven vált ismertté.

– A napot elmélyült imádkozás jellemzi. Az imák fõ témája Isten korlátlan hatalma a világ és az emberiség fölött.

– Ros HáSánával kapcsolatban a legemlékezetesebb bibliai elõírás a sófárfúvás. Vallási kötelesség ezeken a napokon a sófár hangját hallgatni.

Aki meg fogja fújni a sófárt, elõbb áldást mond: "Áldott légy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszentelt minket parancsolataival, s megparancsolta, hogy hallgassuk a sófár hangját!" A gyülekezet "Ámen!-t" mond. A Ros HáSáná-i istentiszteletek során összesen száz sófárhangot kell hallani.

A régi hagyomány három sófárhangzatot különböztet meg: a hosszú, elnyújtott t'kiát, a megtörõ, panaszos svárimot és a tiszta, éles staccatók sorozatát, a t'ruát.

– Aki betegség vagy egyéb ok miatt nem tud elmenni a zsinagógába, az próbáljon megkérni valakit, hogy jöjjön el hozzá sófárt fújni.

– A sófár hangja az õsidõktõl fogva a bûnbánatra figyelmeztet, és a sínai sófárt idézi fel. Maimonides szerint a sófárfúvás elõírása mély értelemmel bír. Így magyarázza, mit mond számunkra:

Ébredjetek, aluvók… vessétek mérlegre tetteiteket, emlékezzetek Teremtõtökre, és forduljatok hozzá bûnbánatban! Ne vétsétek el a valót, ábrándokat kergetvén, ne vesztegessétek éveiteket hiábavalóságokra, amelyeknek semmi hasznuk, semmi értelmük! Tekintsetek lelketekbe, szemléljétek cselekedeteiteket, hagyjátok el a tévutakat, a hamis gondolatokat, és térjetek meg Istenhez, hogy könyörülhessen rajtatok! (Hilchot Tsuvá 3:4.)

– Ha Ros HáSáná szombatra esik, nem fújnak sófárt.

– Az esti istentisztelet után így köszöntjük egymást:

(Férfit:) Lösáná tová tikátév v'téchátém.

(Nõt:) Lösáná tová tikátévi v'téchátémi.

"Jó évre írassál be és pecsételtessél meg!"

– Az ünnepi vacsorához számos jelképes szokás kapcsolódik. A legismertebb, amikor egy darabka chálát vagy almát mézbe mártunk, és mielõtt megennénk, ezt mondjuk:

(Jöhi rácon setchádés álénu sáná tová umötuká.)

"Az Örökkévaló akaratából jó és édes évre virradjunk!"

– A Ros HáSánától Jom Kippurig tartó idõszak neve "tíz bûnbánó nap", ászeret jömé tsuvá. Ezalatt mindennap különleges bûnbánati imákat kell mondani a zsinagógában.

A tíz nap valamelyikére esõ szombatot sábbát t'suvának, "bûnbánat szombatjának" vagy sábbát suvának, "megtérés szombatjának" hívják. [A "bûnbánat" (t'suvá) és a "megtérés" (suvá) azonos gyökerû szavak, és ebben az esetben jelentésük is ugyanaz.] Az utóbbi kifejezés az aznap olvasott prófétai fejezetbõl való: Suvá Jiszráél… "Térj meg, Izrael, Istenedhez, az Örökkévalóhoz…" (Hóseás 14:2.)

–        A Ros HáSánát követõ idõben így szokás köszönni: Gmár chátimá tová, vagyis "Legyen jó a végsõ megpecsételés!" Ebben az a hit jut kifejezésre, hogy Ros HáSáná és Jom Kipur az ítélet napja – Jom HáDin – minden nép számára.

ROS HÁSÁNÁ ÉS A TÍZ BÜNBÁNÓ NAP – A CHÁSZID LEGENDA TÜKRÉBEN

Írta: Naftali Kraus

* Megtérés * Miért félelmetesek a "félelmetes napok"? * Összegyujteni a "szent szikrákat" * Ami többet ér húsz aranynál * Ki lehet eloimádkozó az ünnepen? * "Tiszta a keze és nem tolvaj…" * A csodálatos gyógykenöcs… * A sófár-fújás titka * A "nagyapó", mint védoügyvéd * Megzavarni a sátánt… * Imafüzér – betukbol… * Ki fél a por és hamutól? *"Ki víz által és ki tuz által" * Amikor a vétkek érdemmé válnak * A bunbánat szombatja * A csodálatos tfillin és a bünbánat * A rebbe a kártyaszobában * Mit mond a Háláchá?

Megtérés
A zsidó Újév lényege a megtérés (tsuvá). Még aki egész évben nem jár templomba, az is elmegy ezen az ünnepen, hogy meghallgassa a Sófárfújást, számbavegye az elmúlt év eseményeit, hisz ez a számadás már a megtérés kezdete.
Bölcseink a megtérést úgy értelmezték, hogy az két részbol áll: egyrészt a múltban elkövetett rossz megtagadása, másrészt az az ünnepélyes fogadalom, hogy a jövoben jobb leszek, mint voltam.
A Talmud-bölcsek szerint Ros Hásánákor az égi bíróságon három nagy könyvet nyitnak meg. Az egyikbe az igazak iratnak be, hosszú és jó életre. A másodikba azok, akik ennek épp az ellenkezoi. Végül a harmadikba az ún. közepesek kerülnek, akiket se ide, se oda nem lehet besorolni. Ezekkel – mondja a Talmud – Jom Kippurig vár az égi bíróság és ha érdemesnek találtatnak arra, hogy elfogadják megtérésüket, akkor beíratnak ok is az elso könyvbe. Ha pedig nem, akkor… (Ros Hásáná traktátusa 16).
Mely vétkekre vonatkozhat a megtérés? Bölcseink ebben az esetben is két fajta bunt különböztetnek meg egymástól. Az egyik, amit az ember Isten ellen követ el azzal, hogy nem tartja meg a Tóra parancsolatait. A másik pedig az, amit embertársai ellen követ el. A Tóra ugyanis az embertársaink iránti megbecsülést, becsapásának tilalmát éppúgy eloírja, mint a szombattartás kötelezo voltát, vagy a disznóhús evésének tilalmát. A Talmud pedig eloírja, hogy az embertársaink ellen elkövetett gonosz cselekedetekért csak akkor lehet bunbocsánatot nyerni, ha elotte közvetlenül bocsánatot kér attól, akit megbántott.
Amennyiben erre nem hajlandó, akkor megtérése nem fogadtatik el. "És megtérsz az Örökkévalóhoz, a te Istenedhez és hallgatsz a szavára, ahogy azt neked ma meghagyom, akkor visszahozza az Örökkévaló a fogságban lévoidet… újra összegyujt téged a népek közül, ahova elszórt téged…" (Deuteronomium 30:2-3.).
A Ros Hásáná elotti héten (a keleti zsidóknál pedig Elul havában, 30 napon át) ún. Bunbánó imákat (szlichot) mondanak. A szájhagyomány szerint ezt maga Mózes adta át a népnek, o pedig magától a Teremtotol tanulta. A Talmud szerint "Az Örökkévaló beburkolózott, mint egy eloimádkozó és megmutatta Mózesnek a (szlichot) imarendet, mondván: amikor a zsidók vétkeznek elottem, mondják el ezen imákat és én megbocsájtok nekik…" (Ros Hásáná 12).
Felvetodik a kérdés, vajon a megtérés, a bunbánat nem mindenkinek a magánügye? Miért kell ezzel a népnek, mint közösségnek, együttesen foglalkozni?
A tradicionális zsidó felfogás az egyéni cselekedet és a közösségi cselekedet között nem tesz különbséget. A Tóra szerint: a "zsidók kezesek egymás iránt" (Jiszráél árévim ze báze). Bölcseink pedig – többek között – így magyarázzák: "A világ a többség szerint ítéltetik meg, és az egyén a többség alapján (vagyis tettei többsége szerint). Ha valaki egy micvét (jótéteményt) csinált, boldog lehet, mert mind saját magát, mind az egész világot a jó irányba befolyásolta. Ezzel szemben ha vétkezik, jaj neki, mert akkor mind a világ, mind a saját mérlegének serpenyojét rossz irányba billentette" (Kiddusin 40).
Végül a Zohár, a Kabbala szent könyve szerint: "lássa az ember úgy magát és cselekedeteit, mintha az egész világ sorsa tole függne, rajta múlna…" (Zohár 2:42.)
A megtérés elhatározás kérdése és egy pillanat alatt megteheto. A kivitelezés már több idot és foleg akaraterot igényel. Mégis maga az elhatározás, az erre való hajlandóság a fontosabb.
Bölcseink ezt egy példázattal magyarázták meg: ha egy fiatalember közli a rabbinikus bírósággal, hogy úgy jegyzett el egy lányt, hogy gazdag vagy okos, esetleg bátor embernek adta ki magát – akkor a bíróság megvizsgálja, igazat mondott-e. Amennyiben igen, az eljegyzést érvényesítik. Ellenkezo esetben az eljegyzést érvénytelenítik. Ha pedig egy ífjú azt állítja magáról, hogy o egy igaz ember (cádík gámur), és ezért jegyezte el a lányt – az eljegyzés mindenképpen érvényes. Ennek az a magyarázata, hogy valaki, abban a pillanatban, amikor kimondta magáról, hogy o igaz ember, egyben meg is tért, megbánta buneit, s igaz embernek (cádik) tekintheto, még ha ennek megvalósítása még várat is magára.
A Midrás szerint az elso megtéro Ádám volt, aki – miután megszegte a tilalmat és evett a tudás fájáról-megbánta tettét, böjtölt és azt mondta: Világ Ura! Bocsásd meg bunömet, fogadd el megtérésemet, és akkor a késobbi nemzedékek tudni fogják, hogy létezik bunbocsánat a világon!

Miért félelmetesek a "félelmetes napok"?
A zsidó folklór a Tisré hónap elsejétol, vagyis Ros Hásánától (Újév) a Jom Kippur utáni napig terjedo 10 napot "Félelmetes Napok"-nak is nevezi.
Már az elozo év utolsó napjaiban megkezdodik a felkészülés, az ún. "Szlichot" imák mondásával, hogy mire beköszönt az új év, addigra a zsidó ember lelkileg megtisztulva készen álljon az újrakezdéshez.
A "Félelmetes Napok"-at bírósági tárgyaláshoz lehetne hasonlítani, ahol számonkérik az embertol mit tett és mit nem és elore sosem lehet tudni, mi lesz az ítélet.
Így van ez a zsidó ember esetében, nem tudhatja elore, cselekedeteit, kötelezettségeit az Ég miként fogja értékelni. Ehhez járul még, hogy a hagyomány szerint Ros Hásánákor dol el, hogy az elkövetkezo évben milyen élete lesz, gazdagodik-e földi javakban, boldogság vagy szerencsétlenség jut-e osztályrészül neki, tehát mindenképpen meghatározó jelentosége van ennek a napnak.
Éppen ezért a zsidó ember mindent megtesz, hogy testileg-lelkileg megfeleloen felkészülve jelenjék meg az égi törvényszék elott, melynek földi visszfénye a templom, a zsinagóga.
Az alábbi chászid történetekben – amelyek az ünnepek jelentoségérol, azok hangulatáról szólnak – mély átélés és törhetetlen optimizmus tükrözodik.
"Elul elsején adják az állati tizedet" (Ros Hásáná 2 a Misnában). (Eredeti értelme: minden tizedik újszülött állatot a kohanítáknak adják).
Erre a meghatározásra mondta a kozsnitzí Mággíd, reb Jiszráél: Elul napjaiban a zsídó ember "megtizedeli" a benne lakozó állatiasságot, hogy egyre inkább emberhez méltó életet éljen.

* * *

Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik szokta mondani arra az esetre, amikor Ros Hásáná szombati napra esik:
Amikor Ros Hásáná ünnepe (Jom Tovja) szombatra esik, az egy igazi "Jom Tov" – vagyis Jó Nap. Ebben az esetben a "per" kimenetele, illetve az ítélet csakis jó lehet. Miért? Azért, mert szombaton ítélkezni, és ezzel szombatot szegni, csak életmentés (pikuách nefes) esetén lehet. Tehát a szombaton hozott "ítélet" az emberre csak jót hozhat.

Összegyujteni a "szent szikrákat"
Reb Jechiél, akit baráti körben csak Deutschlnak, a Németnek hívtak, gazdag és jó nevu kereskedo fia volt. Mind a négy fiútestvére tehetséges és istenfélo ember hírében állt. Mikor a fiúk felnottekké, édesapjuk így szólt hozzájuk:
– Mindnyájan kaptok tolem egy komolyabb összeget és mindegyikotök oda utazhat, ahova akar – elmehettek szerencsét próbálni. Ha lehetoségetek van elvenni egy jó házból való lányt, elore beleegyezem a házasságba. Mindössze egyetlen kikötésem van: öt esztendo múlva mindannyian itt találkozzunk a szüloi házban, és akkor majd meglátom mire vittétek.
A fiúk éltek apjuk nagylelku ajánlatával. Mindegyikük másfelé ment. Deutschlt Lengyelországba vitte sorsa, ahol feleségül vette a Báál Sém Tov lányát, akitol két gyermeke született.
Eltelt az öt év, és eljött az ideje, hogy a fiúk hazatérjenek a szüloi házba. Amikor Deutschl elköszönt apósától, arra kérte, áldja meg ot, hogy Ros Hásánára visszatérjen családjához. Az após úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a kérést, nem is válaszolt. Deutschl ebbol megértette, hogy Ros Hásánára nem fog visszaérkezni, ezért vitt magával egy sófárt, hiszem nem tudta, hol lesz, amikor meg kell szólaltatni a kos szarvából készült kürtöt.
Amikor az öt fiú újra együtt volt, az apa ünnepi lakomát rendezett tiszteletükre, majd felszólította oket, mondjanak Tóra-magyarázatot az egybegyulteknek.
Miközben testvérei beszéltek, Deutschl ahelyett, hogy oket figyelte volna, egyfolytában csak evett. Amikor rá került a sor, közölte, hogy neki bizony nincs semmi mondanivalója.
Apja kissé szégyellte a dolgot, de nem volt mit tennie, beletörodött, hogy csak a négy másik fia tett eleget az apai kérésnek.
A vendégek persze csodálkoztak, mivel ok nem tudták, hogy az istenszolgálatnak létezik olyan módja is, amit nem szónoklattal, hanem elmélkedéssel végez a zsidó, ami nem zárja ki az evés-ivás élvezetét, aminek nem feltétele aszketikus életmód.
Amikor a vendégek távoztak, az apa – hogy más ne hallja, mit mond – behívta magához Deutschlt, és súlyos szemrehányást tett neki:
– Fiam, nagyon nagy fájdalmat okoztál nekem viselkedéseddel. Nem elég, hogy nem vagy ismeros az "apró betukben" (a köznyelvben így hívták a zsidó vallási tudományt) mint fivéreid, ráadásul falánk is lettél ott, az idegenben. Amint ezt kimondta az apa, keseruségében elsírta magát.
Fia azzal vigasztalta, hogy a látszat csal, o még testvéreinél is nagyobb eloremenetelt ért el. Arra kérte apját, hogy másnap hívja meg ugyanazokat a vendégeket, hogy bebizonyíthassa állítását.
Az apa eleget tett fia kérésének, és másnap ismét összegyultek nála az elozo napi vendégek, köztük a város híres talmudistái is. Deutschl logikus okfejtésével, nagyszeru kifejezo erejével bámulatba ejtette hallgatóságát. A fiú beszélt a Báál Sém Tov alapította chaszidizmusról, melynek lényege a zsidók hittestvérek örök szeretete, minden zsidó értékeinek felismerése, még a tanulatlanénak is, és az Örökkévaló parancsolatainak örömteli teljesítése.
A hallgatóság tátott szájjal hallgatta az eloadást, hiszen addig semmit sem hallott sem a Báál Sém Tovról, sem a chászid mozgalomról. Az apa pedig boldog volt, hogy fiában mégsem kellett csalódnia.
Néhány nap múlva, nem sokkal Ros Hásáná elott, eljött a búcsú ideje, s miután Boldog Újévet kívántak apjuknak és egymásnak, mindegyik fiú vissza indult családjához. Deutschlnak az út egy részét hajóval kellett megtennie, de alighogy a hajó felszedte a horgonyt, óriási vihar támadt, és a gyenge vitorlást a szél messze eltérítette eredeti úti céljától.
Már az ünnep eloestéje volt, amikorra a tenger lecsendesedett, és a hajó ki tudott kötni egy ismeretlen kikötoben. A Báál Sém Tov veje megértette, hogy a vihar kizárólag miatta támadt, és minden, ami történt, azt az isteni akaratot szolgálta, hogy o az ünnepet ezen az idegen helyen töltse.
Beletörodött sorsába, s partraszállása után kivett egy szobát közel a tengerhez, majd megtette az elokészületeket az ünnep fogadására. Az ünnep beköszöntekor lement a tengerhez, megmártózott, utána hazament a szállására, és elmondta a Minchá és a Mááriv imát, hangosan, és zokogó hangon kiáltozva – ahogy a Báál Sém Tov tanítványai szokták. Akik ablaka alatt elmenve hallották ezeket a furcsa hangokat, nem tudták mire vélni. Azt hitték, bolonddal van dolguk, mert nem tudták elképzelni, hogy épeszu ember magában hangosan beszéljen, sírjon és jajgatson.
Reggel ismét lement a tengerhez, majd az esti imádsághoz hasonlóan, sírások és kiáltozások közepette el mondta a reggeli – Sáchárit – imát, végül elovette a sófárját, megfújta mind az eloírt harminc alkalommal, és az elobbiekhez hasonló módon elmondta a Muszáf imát is.
A Sófárfúvás Napján történt, hogy az ország uralkodója kikocsizott, hogy szemlét tartson a városban. Hintójából észrevette, hogy az egyik tengerparti ház körül emberek tolonganak. Kíváncsiságtól hajtva közelebb ment, és odaküldte szolgáit, tudják meg, mi történt.
– Jött egy ember valahonnan hajóval – jelentették – itt szállt meg. Este is, reggel is megfürdött a tengerben, aztán sírt és kiabált, majd egy kürtöt is megfújt, és most ismét csak sír és kiabál.
A király – tanult ember lévén – nem hitte, hogy ez az ember bolond, ezért parancsba adta, hogy senki ne merje bántalmazni.
Visszatérve palotájába elküldött az idegenért és magához kérette. Amikor Deutschl megjelent, a király kifaggatta, honnan, hogyan került országába, s o részletesen elmesélte utazásának történetét.
A királynak nagyon megtetszett a fiatalember és meghívta ot egy újabb találkozóra. Deutschl el fogadta a meghívást, és másnap este, az ünnep kimenetele után folytatták a beszélgetést. Az uralkodónak kedvére volt mindaz, amit hallott, végül feltette DeutschInak a kérdést, hajlandó lenne-e országába hozni 300 zsidót és ott letelepíteni oket.
– Uram, királyom, – felelte a fiatalember – két okból sem tudnám kérésed teljesíteni: Egyrészt nekem nincs semmiféle hatalmam, amivel rávehetném a zsidókat, hogy elhagyják otthonukat és letelepedjenek országodban. Másrészt, ha az isteni akarat úgy rendelné, hogy zsidók lakjanak országodban, akkor már rég itt lennének, akár akaratuk ellenére is. Nem élnek itt, és ezen én nem tudok változtatni.
A királynak nagyon tetszett a bölcs válasz, és barátsággal búcsúzott el nem mindennapi vendégétol.
Deutschl a következo hajóval hazaindult és megérkezése után elso dolga volt felkeresni apósát. A Báál Sém Tov nagy örömmel fogadta, majd így szólt hozzá:
– Tudd meg drága vom, azon a helyen, ahol voltál, sok szent szikra van szétszórva. [A szent szikra kabbalisztikus fogalom: a szentség parányi részecskéi, szikrái ezek, amik a világ különbözo tájain vannak szét szóródva, és a zsidók feladata ezeket a micvák megtartásával összegyujteni, és eredeti helyükre visszavinni.] Ha te nem lettél volna ott Ros Hásáná ünnepén, és szívbol jövo, odaadó imáiddal nem gyujtötted volna össze az ottani szikrákat, akkor nem lett volna más lehetoség, minthogy zsidók kerüljenek oda is, egy újabb országba, ahol továbbra is számuzetésben kellene élniük. Most már erre nincs szükség – az Ítélet Napjáig nem is fognak ott zsidók élni.

Ami többet ér húsz aranynál
Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, a zsidók védoügyvédjének a feladatát is betöltötte. Minden alkalmat megragadott, hogy – akár az Éggel is perelve – bizonyítsa a zsidók igazát és megbocsájtást eszközöljön ki a számukra. Erre legtöbbször Ros Hásánákor került sor. Ebben az idoszakban szinte minden idejét azzal töltötte, hogy meggyozze az égi törvényszéket arról, hogy a zsidók milyen jók és istenfélok. És ha mégis az volna a látszat, hogy ennek az ellenkezoje igaz – az csak egy kivételes eset lehet, feltehetoen az embert a körülményei tették olyanná, de alapjában véve o egy becsületes, jószívu, hithu zsidó…
Történt egyszer – Ros Hásáná eloestéjén – hogy egy zsidó borbélyinas, akinek dús, bozontos haja divatosan volt levágva, és feje fedetlen volt, fütyörészve ment az utcán, és amikor elhaladt Lévi Jichák ablaka alatt, a cádik észrevette, és behívta magához.
– Minek neked ilyen hatalmas haj? kérdezte a rebbe.
– Azért, mert abba a borbélyüzletbe, ahol dolgozom, csupa jobb ember jár, és én a frizurámmal "cégünk reklám"-ját szolgálom.
– Figyelj ide, fiam, adok neked egy arany tallért, ha levágod a hajadat. Nem való egy jóravaló zsidó fiúnak így járnia, nem is beszélve arról, hogy ellenkezik a "ne járjatok szokása szerint" törvényével (ti. nem-zsidó férfiak körében divat volt a nagy haj viselete).
– Köszönöm, de nem – felelte hetykén az ifjú ember.
– Jó, adok neked három aranytallért, ha szótfogadsz, folytatta a rebbe, de az inas csak nem akart kötélnek állni. Már húsz aranytallért is felajánlott a rebbe, de a fiú hajthatatlan maradt.
A végén azt mondta a cádik:
– Figyelj ide, ha most azonnal levágod a hajad, megígérem, hogy részesülni fogsz a túlvilági üdvösségben.
Ekkor az inas szó nélkül kivette zsebébol ollóját és néhány nyisszantással levágta fejének ékességét, a dús hajkoronáját.
Lévi Jichák ekkor égnek emelte tekintetét, és a következo szavakkal fordult az Égiekhez:
– Világ Ura! Lásd, milyen eros a zsidók hite, még a legtanulatlanabb, legegyszerubb zsidóé is. Nézd ezt a fiút, akinek húsz tallérért sokáig és keményen meg kell dolgoznia. Mégsem volt hajlandó ezért levágnia a haját. De amit nem volt hajlandó megtenni a sok pénzért, gondolkodás nélkül megtette pusztán azon ígéret fejében, hogy részese lesz a túlvilági üdvösségnek, holott fogalma sincs arról, hogy, mi az…

Ki lehet eloimádkozó az ünnepen?
Az ünnepi eloimádkozóra vonatkozó eloírások között szerepel az is, hogy ezt a tisztséget csak olyan személy töltheti be, akit a közösség elfogad, és senki nem eroszakolhatja rá magát a közösségre. Errol szól az alábbi chászid történet:
Premislán mellett, Lengyelországban, egy kis városban, élt egy gazdag, de tanulatlan zsidó, aki eroszakos viselkedésével kivívta a zsidó közösség ellenszenvét. Egyik alkalommal a fejébe vette, o lesz a Félelmetes Napokon az eloimádkozó a helyi zsinagógában. A közösség tagjai féltek ellentmondani, mert a városkában nagy hatalommal rendelkezett. Tanácstalanságukban küldöttséget menesztettek reb Méirhez, a premisláni cádikhoz, hogy adjon nekik tanácsot.
A rebbe visszaüzent: Ne aggódjanak. Ros Hásáná elott a környék eloimádkozói mind elmennek hozzá, hogy megáldja oket. Köztük lesz ez az ember is, és tudni fogja, hogyan beszéljen vele.
Eljött a Ros Hásáná elotti nap, és az eloimádkozó-jelöltek egyenként a rebbe elé járultak, aki megáldotta oket.
Amikor a gazdag önjelöltre került sor, a rebbe ezekkel a szavakkal fordult hozzá:
– A Bibliából tudjuk, hogy háromféle ima létezik: "Mózes imája" (Zsoltárok 90:1.), "Dávid király imája" (uo. 17:1.) és a "szegény ember imája" (uo. 102:1.). Mózes ugyan hibás beszédu volt, de o volt a legnagyobb próféta és Izrael Mestere. Dávid királyunk volt a zsoltáros király, aki még lanton is játszott, o az aki igazán jogosult, hogy imája legyen. A szegény embernek meg a szíve szakad meg ima közben, és a próféta tanúsága szerint "Isten nem utasítja vissza a megtört szív imáját".
Ebbol adódóan napjainkban is ez a három fajta ima, illetve eloimádkozó létezik. Van, akinek nincs jó hangja, vagy zenei ismerete, de nagy cádik, igaz ember, s ez jogosítja fel, hogy a közösség akaratából eloimádkozó legyen. Az o imája "Mózes imája". Van, aki nem olyan nagy cádik, de szépen és átérzéssel énekel, ismeri az ünnepi dallamokat, ezért a közösség ot választja eloimádkozójának. Az o imája "Dávid király imája".
Végül, aki se nem nagy cádik, se nem jó hangú kántor, hanem mindössze egy szegény, megtört szívu zsidó, aki minden bánatát beleadja imájába, annak imája a "szegény ember imája".
– Te nem vagy se cádik, se jó hangú, zeneérto kántor – fejezte be okfejtését a premisláni cádik – de nem vagy szegény, nincstelen zsidó sem, hála Istennek. De így imád nem lehet se "Mózes imája", se "Dávid király imája", se "a szegény ember imája". Ha mindezek ellenére, mégis eloimádkozó akarsz lenni a Félelmetes Napokon, azért imádkozni, hogy teljesítsd a három feltétel egyikét. Beláthatod – folytatta – azért imádkozni, hogy máról holnapra cádik legyél, vagy jó hangú kántor, teljesen reménytelen. Az egyetlen lehetoség tehát, hogy a teljes elszegényedésedért imádkozzak, miáltal imád a "szegény ember imájává" válhat.
– Nem, nem, inkább mégse! – kiáltotta az önjelölt- Nem akarok eloimádkozó lenni!

"Tiszta a keze és nem tolvaj…"
Ros Hásáná eloestéjén, amikor reb Smuél Ábbá, a zichlini cádik, a Lödávid Mizmor zsoltármondás közben ahhoz a szakaszhoz ért, hogy "tiszta a keze és szeplotlen a szíve", hangosan többször elismételte, miközben – a rémült hívok döbbenetére – fel s alá járkált a zsinagógában. Egy ido után már azt kiáltotta, "tiszta a keze és nem tolvaj". Addig-addig ismételgette ezeket a szavakat, míg észrevette, hogy valaki kisomfordál a templomból. Ekkor a cádik abbahagyta a kiáltozást, visszatért az eloimádkozói emelvényhez, és befejezte a zsoltárt.
Ros Hásáná után fény derült a különös eset elozményeire.
Az az ember, aki ez a zsoltár közben távozott a templomból, jelentos összeggel tartozott egy nem-zsidó ügyfelének. A Ros Hásánát megelozo napon ki is fizette tartozását; üzletfele elismervényt is adott róla. Amikor a nyugta már a kezében volt, de a pénz még az asztalon hevert, az üzletfél egy pillanatra átment a másik szobába. Ezt kihasználva a zsidó zsebre tette a pénzt, majd sietve távozott, mielott a másik visszajött volna.
Mivel a hely, ahol az eset történt, közel volt Zichlin városához, a zsidó elhatározta, hogy beutazik a városba, és az ünnepet a cádik templomában tölti.
Az üzletfél – miután észrevette, hogy eltunt a pénze és vele együtt a zsidó is – keresésükre indult. Mivel nem találta se a pénzét se a zsidót, elment a rendorségre, és feljelentést tett.
Miután a zsidó kénytelen volt kijönni a templomból máshol imádkozott, és az ünnep kimenetele után haza indult, de útközben elfogták és letartóztatták.
Gondolván, hogy a rebbe úgyis tud tettérol, küldöncöt menesztett hozzá, kérve, tegyen valamit az érdekében…
A cádik visszaüzente neki, hogy azonnal vallja be tettét és adja vissza az eltulajdonított összeget. Az ember, aki a küldönc szerepét vállalta, megpróbált a rebbével alkudozni, mondván, ha tagad, akkor lehetséges, hogy nem hisznek a panasztevonek. Ha viszont bevallja tettét, és visszaadja a pénzt, akkor egész biztosan perbe fogják, és pár év fogházbüntetést is kaphat.
A Szent Tóra törtvényei szerint – válaszolta a rebbe – van olyan, hogy a tolvaj akár az ellopott összeg kétszeresét, de néha a négy-, vagy ötszörösét is kénytelen megfizetni. Olyanról azonban a Tóra nem tud, hogy lopásért börtön járna. Adja tehát haladéktalanul vissza az ellopott összeget, és ne féljen attól, hogy börtönbe kerül.
A zsidó bevallotta tettét, visszaadta a pénzt, s minden a rebbe szavai szerint történt: szabadlábra került.

A csodálatos gyógykenöcs…
Ros Hásáná elso estéjén mézbe mártott almát esznek. Ezzel a szokással a zsidók azt a vallásos meggyozodésüket fejezik ki, hogy a következo esztendo "édes" lesz.
Egy szegény zsidónak gennyes seb keletkezett a fején. Az orvosok nem tudtak rajta segíteni, de megmondták neki, hacsak valami csoda nem történik, a genny megtámadhatja az agyát is.
Miután tudomására hozták, hogy élete veszélyben forog, azonnal felkerekedett, és elutazott a szentéletu radositzi cádikhoz, reb Jiszáhár Beerhez, könyörögve, hogy segítsen rajta.
A rebbe megnézte a sebet, majd a fiókjából kivett egy tégely kenocsöt, amibol egy keveset rákent egy kis fehér vászondarabkára, ezt pedig rátette a sebre. Meghagyta, hogy egy teljes napig hagyja rajta, majd utána jöjjön vissza.
A beteg ember másnap el is ment, s amikor a rebbe levette a kötést, látta, hogy a seb begyógyult. A zsidó ennek ellenére kérte, hogy, biztos, ami biztos, mégegyszer kenje be a sebét. A rebbe eleget tett kérésének, majd ismét csak kérte, hogy másnap menjen el hozzá, megmutatni.
Másnapra, az ismételt "gyógykezelés" eredményeként, a sebnek már a nyoma sem látszott.
Reb Nátán Dávid, a sidlovitzi rebbe tanúja volt az esetnek, és kérte a cádikot, adna már neki is ebbol a gyógyító kenocsbol egy keveset.
– Tudd meg, édes fiam, ebben a kenocsben semmiféle gyógyító orvosság nincs. Hogy mi van benne? Mindössze a Ros Hásáná estén evett mézes alma – amire azt az áldást mondjuk, hogy "Legyen a Te akaratod, hogy édes évünk legyen" – maradéka. Hát ebbol készítettem a "kenocsöt", amibol láthatod, hogy mit tesz a hit…

A sófár-fújás titka
Ros Hásáná egyik fo "kelléke" a Sófár (kos szarvából készült kürt). Az ünnepi szertartások során, a Muszáf ima elott harminc hangot fújnak meg rajta. Ámosz próféta szerint a Sófár hangja félelmet kelt abban, aki hallja, a félelem pedig bunbánatot ébreszt a zsidó ember szívében.
Száádjá, a Gáon, pedig tíz féle értelmet tulajdonít a Sófárnak.
A különbözo korok rabbijai számtalan magyarázatát adták a Sófárfújásban rejlo gondolatoknak (kávánot).
Sokan kabbalisztikus értelmet tulajdonítottak az elnyújtott, szaggatott és harsány, semmihez nem hasonlító hangoknak.
A Sófár-fújáshoz sok chászid történet kapcsolódik. Ezen történetek gyakori szereploje a berdicsevi Lévi Jichák rabbi, aki ezekben a legendákban rendszerint a zsidó nép "védoügyvédjeként" jelenik meg, aki mindenekelott az egyszeru, szegény zsidó iránt tanúsít oszinte megértést és szeretetet és vétkeikre mindig talál mentséget.
Ilyen történet a következo is:
Egy Ros Hásáná elotti napon, Lévi Jicháknak, a berdicsevi cádiknak az a rossz érzése támadt, hogy nagyon sok vád éri a zsidókat az Égi Bíróság elott, és nincs amit mentségükre felhozhatna a "védojük". Lelki szemei elott megjelent, amint megalapozott panaszt tesznek az Égi Trónus elott a zsidók ellen. Nemcsak neki voltak ilyen megérzései: Néhány nappal késobb levelet kapott a mezibuzsi cádiktól, Báruchtól, a Báál Sém Tov unokájától, melyben arra kérte, hogy a Félelmetes Napokon tegyen meg mindent, hogy elháruljon a zsidók feje fölött leselkedo veszedelem.
Reb Lévi Jichák minden idejét annak szentelte, hogy találjon valami olyan érdemet, amivel ellensúlyozhatná a súlyos vádakat. Egyik reggel, az ima után, kimenvén a templomból útját a szegénynegyed felé vette. Sokáig bolyongott a sikátorok között, mígnem az egyik viskóban különös "fényt" pillantott meg. Megértette, ezt a helyet kereste mostanáig. Bement a házba, ahol egy fiatal asszony, kendovel fedett fejjel ült, és a Kérelmek könyvét (Tchinot) olvasta. Amikor a no meglátta a cádikot, sírva fakadt. Ismerte a cádiknak azt a szokását, hogy a Szlichot, bunbánat napjaiban, Ros Hásáná elott fel szokta keresni a vétkeseket, és megpróbálja rávenni oket, hogy térjenek meg.
– Valóban vétkeztem, szent rabbi, de megbántam tettemet és megtértem – szólalt meg az asszony. Megtettem minden tolem telhetot – folytatta – hogy bunömre bocsánatot nyerjek.
– Ne búsulj – mondta neki a cádik – nem vagy te vétkes, inkább valami egészen nagy érdemed lehet az égben. Kérlek, pontosan meséld el nekem, mi történt veled.
A fiatalasszony kissé megnyugodva belekezdett történetébe:
Szüleim, nyugodjanak békében, egy Berdicsev melletti kicsiny faluban laktak. Abból éltek, hogy egy kis tejfeldolgozót béreltek a falu urától. Mindössze 17 éves voltam, mikor árván maradtam. Ekkor elmentem ehhez a földesúrhoz, arra kérve ot, hogy hadd folytassam én szüleim munkáját, s így ne kelljen elmennem a faluból. Miközben beszéltem hozzá, már éreztem furcsa pillantását, és nem volt kétségem afelol, hogy szemet vetett rám. Megpróbált megérinteni, miközben erkölcstelen szavakat suttogott. Nagyon megijedtem, igyekeztem elmenekülni, de ekkor hirtelen nyugtatgatni kezdett, hogy, Isten ments, nem akar o nekem rosszat, oda is adja a tejgazdaságot további három évre, fele bérleti díjért, csak engedjem meg, hogy megcsókolja gyönyöru hajfonatomat. Eközben már meg is ragadta két hosszú copfomat és szenvedélyesen csókolgatni kezdte oket.
Hazaérvén lelkem nem talált nyugalmat, egész éjjel le sem hunytam a szemem. Úgy éreztem, hogy nagyot vétkeztem azáltal, hogy nem tudtam megakadályozni, hogy a földesúr megérintsen. Reggel ollót ragadtam, és levágtam mindkét copfomat. Másnap elhagytam a falumat, idejöttem Berdicsevbe, és elszegodtem szolgálónak. Gazdag családoknál szolgáltam, majd férjhez mentem. Tavaly meghalt a férjem, és azóta lelkiismeretfurdalásom van, hogy talán az én vétkem miatt kellett neki meghalnia.
– Hol vannak a levágott hajfonatok? – kérdezte a rabbi.
– Csak egyetlen tincs maradt meg belole – válaszolta az asszony- és amikor már úgy érzem, hogy nem bírom elviselni a nehéz sorsom miatti fájdalmamat, akkor szoktam elovenni, s ilyenkor úgy érzem, hogy jogosan ver a sors…
A cádik könnyes szemmel hallgatta végig az asszony vallomását. Mikor befejezte, megáldotta és elbúcsúzott tole.
Ros Hásáná napján a hívek érezték, hogy rabbijuk az eddigieknél sokkal nagyobb átéléssel imádkozik és könyörög az Égiekhez, hogy a súlyos vádak ellenére is meghallgatásra találjanak imáik. A cádik a sófárfúvás elott ismét megmártózott a mikvében, majd visszatért az emelvényhez, és a sófár megfújása után csak állt magába roskadva, és nem szólt egy szót sem. Majd hirtelen felemelte fejét, tekintetét az égre vetette, és megszólalt:
– Világ Ura! Ha olyan sokat vétkeztünk, hogy buneink lenyomják a mérleg serpenyojét, fogadd el ennek az asszonynak egyetlen hajtincsét, tedd azt a másik serpenyobe, s az majd a mi javunkra fogja billenni a mérleget!…
Az Égi Bíróságon a cádik szavai nyomán nagy zurzavar támadt, melyben elhaltak a vádló szavak. Az ég kapui szélesre tárultak, és a zsidók szívbol jövo imái akadálytalanul áramolhattak be Isten színe elé. A cádik arca felragyogott, és a következo év áldott és boséges lett.

A "nagyapó", mint védoügyvéd
A spólai szent "nagyapó", reb Árje Léjb, Ros Hásáná napján – szokása szerint – sófárfúvás elott órákra bezárkózott szobájába, és senki nem tudta mit csinál ez ido alatt.
Egy ízben nála töltötte az ünnepeket egy külföldrol jött zsidó, akit a kíváncsisága odáig vitt, hogy belopózott a "nagyapó" szobájába, és elrejtozött ott. A rebbe nem vette észre a hívatlan vendéget, így az láthatta, hogy a "nagyapó" térdre esik, majd teljes hosszában elterül a földön, miközben sír és jajgat, majd felkiált:
– Világ Ura! Mit akarsz Te népedtol, Izraeltol? Hiszen – becsületemre mondom – ha nem látnám saját szememmel, hogy a zsidók betartják parancsolataidat, és jótéteményeket gyakorolnak, magam sem hinném el, hogy egyáltalán képesek erre ebben a nagy góleszben. Nézd csak, mennyi csábításnak vannak kitéve! A Sátán – a rossz ösztön – mindent elkövet, hogy eltérítse oket a helyes útról, hogy kövessék vágyaikat, és úgy éljenek, mint a környezo népek. S mindezek ellenére a lelküket teszik ki, hogy teljesítsék a Tórában eloírt parancsolataidat.
Védobeszédét befejezvén "nagyapó" felállt a földrol, megmosta szemét, majd bement a templomba, és teljes odaadással megfújtra a sófárt.

Megzavarni a sátánt…
Ros Hásáná az Ítélet Napja. Az égi felsobíróság ekkor veszi számba a zsidó nép elmúlt évi cselekedeteit. Ekkor dol el az is, hogy a következo esztendoben mi jut neki osztályrészül: boldogság és jólét, vagy – Isten ments – az ellenkezoje.
Az "ügyész" Sátán képében jelenik meg. Megvádolja a zsidókat minden létezo bunnel, hogy nem tartják be az isteni parancsolatokat, megszegik a törvényeket, más népeket majmolnak. A védo pedig, aki nem más, mint egy angyal, igyekszik mindezt megcáfolni, de a tényekkel még o is nehezen tud vitába szállni. Legfeljebb enyhíto körülményeket tud felhozni mentségükre, hogy oly nagyon nehéz az életük, alig van megélhetésük, idegenek között élnek.
A zsidó néphit szerint a Sófár-fújás egyik célja a Sátán megzavarása, hogy ne tudja vádbeszédét elmondani. A Talmud Ros Hásáná traktátusa szerint: "Miért fújják meg a Sófárt Ros Hásánákor? Hogy összezavarják a Sátánt". Rási nyomban magyarázattal is szolgál: "…hogy ne akadékoskodjon. Ha hallja, hogy a zsidók mennyire kedvelik a parancsolatokat, legott befogja a száját, és nincs többé mit mondania".
A psiszchai reb Bunim pedig ily módon vélekedik:
– Miért kell a Sátánt összezavarni? Hogy megmutassuk neki, lám o már egy kis Sófár-hangtól is elnémul, hát akkor a zsidók, akiknek annyi bajjal és gonddal kell folyton megküzdeniök, hogyne zavarodnának meg.

* * *

Amikor reb Hesl kisgyerek volt, apja észrevette, hogy sófárfúvás elott elbújik egy sarokba, és titokban eszik (ami nem volt szokás).
– Mit csinálsz Hesele? – vonta kérdore apja. – Ki hallott már ilyet, sófárfúvás elott enni?
A gyerek nem jött zavarba, sot felettébb talpraesett választ adott:
– Épp ez az, papa. Az egész sófárfúvás arra van, hogy összezavarjuk vele a Sátánt. Én pedig arra gondoltam, hogy ha eszem, azt fogja hinni, már rég a sófárfúvás után vagyunk, és már semmi értelme, hogy elmenjen az égi bírósághoz minket bevádolni…

* * *

A vojdiszlávi reb Hirs, a psiszchai reb Bunim édesapja, a sófárnak a következo értelmezést adja:
Az önfeláldozó Ákéda (Ábrahám készsége, hogy Izsákot feláldozza) jelképeként inkább egy kést kellett volna választani – az "meggyozobb" lenne, mint a sófár.
A magyarázata pedig az, hogy a kos szarvából készült kürt arra emlékeztet, hogy Ábrahám kész volt az isteni parancsra feláldozni egyetlen fiát, Izsákot. Mivel az Örökkévaló – mint tudott – csak Ábrahám hajlandóságát és Izsák önfeláldozását akarta próbára tenni és nem emberáldozatot akart kérni, parancsára Ábrahám a fia helyett egy kost áldozott fel. Eképpen a kos szarva – vagyis a sófár – annak a jelképe, hogy Isten könyörületes, hiszen megkönyörült Izsákon, mi pedig a kürt hangjával kérjük, hogy legyen irgalmas hozzánk is.

Imafüzér – betukbol…
Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, egyik Ros Hásánakor maga szándékozott a sófárt megfújni. Már a kitlit (fehér halotti ruha) is felvette, amit a Félelmetes Napokon viselnek, már felment az emelvényre és elmondta hétszer az ez alkalommal szokásos zsoltárokat is, a Lámnácéách Livné Kórách és Min Hámécárt, kezébe vette a sófárt – de aztán letette, anélkül, hogy belefújt volna. A templom zsúfolásig megtelt, az emberek ott álltak talesszal a fejükön, és várták, hogy a rabbi végre elmondja az áldást és megfújja a sófárt.
Félelmetes csend honolt a templomban. Mindenki várt. Egy ido múlva reb Lévi Jichák a gyülekezet felé fordulva végre magyarázattal szolgált: Testvéreim, a bejárat mellett, az utolsó padban egy falusi zsidó ül, aki egész életét idegenek között töltötte, és sajnos, már imádkozni is elfelejtett. Nagy fájdalmában, hogy nem tud a többiekkel együtt imádkozni, sírva fakadt, és azt mondta a jó Istennek: Világ Ura, Te tudod az imák titkát, és hogy hogyan kell bensoségesen imádkozni. Az sem titok Elotted, hogy én csupán az álef-bészt (ábécé) tudom héberül, azonkívül semmit. Tehát én most elmondom az alef-bészt szép sorjában, és Te majd összerakod a betukbol az imákat, annak rendje és módja szerint…
– Most pedig a Világ Ura – fejezte be magyarázatát a rebbe – ül égi trónusán, és a betukbol fuzi össze az imákat. Ezért kell várni egy kicsit, hogy elkészüljön vele…

Ki fél a por és hamutól?
"Az ember por és hamú:
eredete por és a vége is por… "
(A Ros Hásáná-i Muszáf imából)
A szentéletu reb Leib Szóresz (Sára fia) arról volt nevezetes, hogy életének nagyrészét foglyok kiváltásának szentelte. Ugyanakkor még jó néhány olyan családot is eltartott, ahol a családfo kizárólag a Tóra tanulásával volt elfoglalva. Ezen okoknál fogva úgyszólván állandóan úton volt, városról-városra járt, hogy pénzt gyujtsön tevékenységéhez. Néha még kölcsönt is fel kellett vennie, amit késobb az adományokból fizetett vissza.
Egy ilyen útja alkalmával megszállt a város fogadójában. Itt megkérte az egyik alkalmazottat, keresse fel a város egyik közismert emberét, egy nagyon gazdag, de igencsak fukar zsidót, és mondja meg neki, hogy Léjb, Sára fia kéri, adjon neki 100 aranyat jótékony célra.
A szolga rettenetesen megijedt, amikor meghallotta, mit kíván tole a cádik. Tudta, hogy ez az ember nemcsak, hogy fukar, hanem ráadásul nem is kedveli a chászidokat, meg a rebbéiket.
– Hogyan merjek én elmenni egy ilyen dúsgazdag, rátarti emberhez, aki gyönyöru palotában, szolgákkal körülvéve él? Hogy merném én, a szegény szolga, még kérni is, hogy ekkora összeget adjon oda nekem?
A rebbe erre azt mondta neki:
– Nézz körül, tekints le a földre és lásd, hogy a föld, amin lépdelsz, nem más, mint por és homok. Ez az asztal, és minden ami körülvesz bennünket, nem más, mint por és hamu. A gazdag ember háza sem más. Porból lett és porrá lesz. Arany és ezüst edényei, az emberek, akik körülveszik, de o maga is – semmi más, mint por és hamu. Te pedig félsz egy embertol, aki porból lett és porrá lesz? Menj, és teljesítsd a küldetést, ne félj semmitol.
A szolga szívét a rebbe szavai megerosítették és már nem félt semmitol. A gazdag ember pedig-amint meghallotta a kérést-azonnal teljesítette és egyetlen szó nélkül elküldte a kért összeget…

"Ki víz által és ki tuz által"
A kocki rebbe, reb Menáchem Mendel nem szerette, ha a kántor hosszan énekli a Ros Hásánái imabetéteket (pijut). Reb Hirs vendég-kántorként muködött közre az ünnepeken. Nem egyszer hallották, amint a kocki rebbe samesze (templomszolga) ima közben odaszól neki: "Hirsl, rövidebben!".
Egyik Jom Kippur után tuz ütött ki a városban, és Hirs háza is leégett, benne minden vagyonával. Amikor elsírta bánatát a kocki rebbének, az azt mondta neki:
– Mindez azért történt, mert a Félelmetes Napokon túl sokáéig nyújtottad az Unötáné Tókef imában a "ki víz által és ki tuz által" szavakat…

Amikor a vétkek érdemmé válnak
A Ros Hásáná és Jom Kippur közötti tíz napot a zsidó hagyomány a Tíz Bunbánó Napnak hívja. Ez az idoszak az utolsó lehetoség arra, hogy a zsidó ember megbánja buneit, és jóvá is tegye azokat.
Korábban már olvashattuk, hogy a Ros Hásáná, az az Ítélet Napja, de Jom Kippurkor pecsételi meg az Égi Bíróság az ítéletet. Aki az említett 10 nap alatt megtér, az még megmásíttathatja a kedvezotlen ítéletet.
Eliézer ben Jákob szerint : "a megtérés és a jócselekedetek védopajzsot jelentenek a rossz, a szerencsétlenség (vagy a büntetés) elhárítására". (Atyák 4,11)
Vajon miért szerepel elobb a a megtérés, s csak azután a jócselekedet? Hiszen ha valaki jót tesz "egy kevés fény is eltaszítja a nagy, suru sötétséget" – tartja a chászid mondás is.
Bölcseink szerint mégis elobbrevaló a megtérés, mert amíg az ember nem határolja el magát korábbi rossz tetteitol, addig nem tud a késobbiekben sem jót tenni. S amíg csak üres szavakban tér meg és nem követik tettek – akkor ez olyan – mai hasonlattal élve – mint egy fedezetlen csekk.
Példa erre az a bibliai történet, amikor a Teremto Ninivébe küldte Jónás prófétát, hogy rávegye lakóit, térjenek meg, különben elpusztítja a várost. Az Örökkévaló elfogadta bunbánatukat: "És meglátta a teremto tetteiket, hogy megtértek és jó útra tértek." A lényeg nem a külsoségeken, hanem az igaz cselekedetekben van. (Táánit traktátus 16 alapján)
Bölcseink a megtérésnek igen nagy jelentoséget tulajdonítottak, szerintük: "a megbánás, a megtérés felér az égi trónusig". (Joma, 86). Még azt is hozzátették, hogy "a megtértek olyan erkölcsi magaslaton állnak, hogy oda még az igazi cádikok sem juthatnak fel". Miért? Talán azért, mert a cádik, az igaz ember, eleve nem megy át azokon a megpróbáltatásokon, mint azok, akiket súlyos bunök terhelnek s ebbol megtérnek.
Egy chászid történet mesél arról, hogy Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, egy sokat vétkezo zsidónak azt mondta, hogy irigyli ot. Az meglepetten kérdezte, miért. Hát csak azért – magyarázta neki a cádik – mert bölcseink szerint "ha valaki tiszta szívbol megtér, akkor vétkei mind érdemekké változnak". Most képzeld el – mondta a cádik – neked mennyi érdemed lesz, ha megtérsz… A mese szerint a berdicsevi rabbi oly szívhez szólóan beszélt a vétkes zsidóhoz, hogy az felhagyott korábbi életmódjával és valóban, tiszta szívbol megtért.

* * *

Rabbi Jehosua ben Lévi szerint a zsidó történelem során voltak olyan vétkek, amiket elore megfontolt szándékkal azért követtek el, hogy a megbánás lehetoségét és fontosságát kidomborítsák. Johanán rabbi ehhez hozzáteszi, sem a zsidó nép nem volt "alkalmas" az aranyborjú vétkének elkövetésére, mint ahogy Dávid király sem a Bát-Sevával való házasságtörésre. Mindez csak azért történt, hogy az egyén esetében azt mondhassák: menj és térj meg, ahogy ezt Dávid tette. Ha pedig egy közösség követ el bunt, akkor meg: vegyetek példát a megtértekrol, akik megbánták tetteiket…

* * *

Bölcseink szerint a megtérés egyike azon hét dolognak, melyeket a Teremto még a világ megteremtése elott megalkotott. Mivel ismerte az általa megteremtendo ember természetét, tudta, milyen gyarló lesz, így mindjárt megteremtette hozzá az orvosságot is.
A jeruzsálemi Talmudban találták meg a megtéro imáját: Uram, Teremtom! Vétkeztem, rosszat cselekedtem és messzire elmentem. Ahogy viselkedtem, többé nem teszem. Legyen meg a Te akaratod, Istenem, hogy bocsáss meg nekem a vétkeimért és enged el buneimet, s engesztelödj meg mindazért, mit helytelenül cselekedtem.

A bunbánat szombatja
A 10 nap közül a legfontosabb nap, a szombat, amit a Bunbánat vagy a Megtérés szombatjaként – Sábát Tsuvá – nevezünk. Ekkor olvassák azt a Háftárát, mely a "Térj meg, Izrael" (Suvá Jiszráél) szavakkal kezdodik (Hóseá, 14).
A chászid történetek, melyek a megtérés gondolatával foglalkoznak nem szorítkoznak a megtérés 10 napjára, mivel a zsidó felfogás szerint a megtérés és bunbánat egész évben "esedékes".
A Talmud tanácsa az, hogy: térj meg egy nappal halálod elott. Mivel azonban az ember nem tudhatja, mikor távozik el a világból – a megtérés akár naponta célszeru, mert hátha holnap…

* * *

Reb Jöchiél Michl, a neves zlotsovi mággid fiatal emberként egész nap a kisváros tanházában ült és tanult. Ugyanebben a városkában történt, hogy egy fuvaros pénteki napon hazafelé tartott, de már csak napnyugta után ért haza, vagyis "beleutazott a szombatba".
Emiatt lelkiismeretfurdalása támadt, ezért elment a rabbihoz, elmondta mi történt, s hogy ilyen még nem fordult vele elo, s egyúttal kérte, adjon neki a rabbi módot arra, hogy jóvátegye vétkét.
A rabbi látta, hogy az ember nem készakarva követte el, ami bekövetkezett, bánja is nagyon, ezért igen enyhe büntetést rótt ki rá, nevezetesen, hogy a templomnak adjon két csomag gyertyát.
Reb Michl tudomást szerzett az enyhe penitenciáról és nagyon nem tetszett neki a dolog. Hogy lehet ez? Szombatszegésért mindössze két csomag gyertya? Ilyen olcsón megúszni egy ilyen súlyos bunt? – de nem szólt egy szót sem.
A következo péntek délutánján a kocsis elvitte a templomba a gyertyát, és letette a helyére. Röviddel ezután berontott a templomba egy kutya, felkapta a gyertyákat és kirohant velük.
A kocsis ismét elment a rabbihoz, mondván, hogy bunbánata biztosan nem nyert megfelo fogadtatásra, azért történt mindez.
A rabbi nyugtatta öt, hogy csak véletlen, s a legközelebbi pénteken vigye el ismét a gyertyát.
Így is lett. A kocsis bevitte a gyertyákat, meg is gyújtotta oket, de még mielott elmondták volna a szombatfogadó imát – elolvadtak. Harmadszorra is elvitte a gyertyákat, de ezúttal egyszeruen kialudtak. Megrémült a szegény ember, és teljes bizonyossággal érezte, hogy az égiek nem fogadták el bunbánatát.
Mindezt elpanaszolta újfent a rabbinak, aki azt mondta neki:
– Azt hiszem, hogy az a fiatalember, aki egész nap a Tanházban ül – o a te megtérésednek a kerékkötoje. Javaslom, utazz el a Báál-Sém-Tovhoz, és meséld el neki tövirol-hegyire, mi történt veled.
A kocsis befogta lovát és elment a nem túl messzire lévo Mezibusba. Báál-Sém-Tov elé kerülvén elmondta neki a vele történteket, és azt is, mennyire aggódik ezek miatt.
Báál-Sém-Tov figyelmesen meghallgatta, majd így szólt:
– A penitencia, amit a rabbid rád rótt, helyes volt és célszeru. A következo pénteken vigyél ismét két csomag gyertyát, és én megígérem neked, hogy ezúttal semmi rendellenes dolog nem fog velük történni. Egyúttal, kérlek, add át ezt a levelet reb Michlnek, aki a tanházban tanul.
A kocsis örömmel vágtatott haza. A levelet átadta a címzettnek, o meg péntek este elvitte a gyertyákat a templomba. A gyertyák pedig – az ígéretnek megfeleloen – szép szabályosan égtek el.
Reb Michl meghatódott, amikor elolvasta a neki küldött levelet, amelyben Báál-Sém-Tov meghívta ot magához. A levelet egy szerdai napon kapta meg, és még aznap el is indult, hogy mihamarább odaérjen. Mezibus mindössze néhány órányira volt csak, de a lovak – ki tudja, miért – letértek az útról. A szekér napokig tévelygett össze-vissza, míg végre péntek este, már besötétedéskor, éppen pár perccel gyertyagyújtás elott, megérkezett.
Amikor reb Michl – e kalandos utazás után – Báál-Sém-Tov elé került, az a következo szavakkal fogadta:
– Megmentettelek, fiam, a szombatszegéstol. Tettem ezt azért, hogy belásd, ha egy zsidó, aki önhibáján kívül követi el a szombatszegést, s emiatt lelkiismeretfurdalása támad, és még meg is bánja bunét – akkor épp elég két csomag gyertya büntetésként…

A csodálatos tfillin és a bünbánat
Az alábbi történet egy ilyen tfillinrol szól: (Tfillin – imaszíj, lásd Jegyzet)
Berdicsevben az volt a szokás, hogy ha egy zsidó ember megtért oseihez, a Chevra Kaddisa (Szentegylet) (lásd Jegyzet) titkára magához vette a megboldogult tfillinjét és eladta. A befolyt pénz a temetkezési egyleté lett.
Egy alkalommal reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, elment ehhez a titkárhoz, és arra kérte ot, mutassa meg az eladó tfillineket, mert szeretne egyet venni magának.
Amikor ki is választotta az egyiket, a titkár (gábbe) rájött, hogy itt nem egy egyszerü, mindennapi vételrol lesz szó, hiszen a rebbe nem megy csak úgy el a Chevra Kaddisába, hogy másoktól levetett tfillint vásároljon, méghozzá a saját részére. Ezért azt mondta a cádiknak:
– Rebbe, minden tfillint, amit csak látsz itt, megvehetsz, kivéve azt az egyet, amit kiválasztottál. Az nem eladó.
A cádik ragaszkodott a kiszemelt tfillinhez, végül a titkár azzal a feltétellel egyezett bele, ha megmondja, miért pont azt szemelte ki.
Reb Lévi Jichák elfogadta ezt a feltételt, és elmesélte a következoket: Reb Elimelech és reb Zuse – a szent testvérpár (késobb Elimelech, mint a lizsenszki cádik, testvére, mint a hanipólai rebbe váltak ismertté) életük egy korszakában faluról falura, városról városra vándoroltak, hogy amerre csak megfordulnak, megtérésre bírják a zsidókat. Ennek elérésére – mármint, hogy a zsidók bevallják vétkeiket – azt találták ki, hogy ahol éppen megszálltak éjszakára, úgy kezdtek el beszélgetni, mint két idegen. Az egyik a vétkes zsidó szerepét töltötte be, a másikuk pedig a rabbiét, akitol tanácsot és penitenciát kér vétkére, hogy megtérése elfogadtassék. Ennek során a "bunös" megvall egy sor olyan vétséget, amit valójában a házigazda követett el. Annak pedig – hallván a beszélgetést – eszébe jut, hogy tulajdonképpen o is elkövette ugyanazokat a vétkeket, így majd magába száll, s megbánja buneit.
Egy ilyen útjukon egy zsidó vendégfogadójában szálltak meg. Éjfélkor reb Zuse elkezdett sírni, és arról faggatta társát, mi lehet a bunhodés arra a vétekre, hogy egész addigi életében nem vizsgáltatta meg a tfillinjét, vajon az kóser-e, holott a halacha szerint ezt hét évenként kétszer meg kell tenni? S most, amikor végre pótolta mulasztását kiderült, hogy a tfillin tokja üres. Ennek következtében o egész életében olyan zsidó volt, aki "soha nem légolt (tett fel) tfillint".
Reb Elimelech elszörnyulködött a "hallottakon", s bizonygatta, milyen nagy bunt is követett el.
A fogadós hallgatta a két ember beszélgetését, amikor hirtelen felvillant neki, hogy bizony eddig o sem vizsgáltatta meg tfillinjét, hogy az rendben van-e.
Mindjárt elo is vette, kinyitotta, és döbbenten tapasztalta, hogy a tok üres, nincsenek benne a pergamenre írt szent szövegek. Összeszorította a szívét a félelem, de azért odasomfordált a vendégekhez, hogy könnyekkel a szemében bevallja, miszerint az o tfillinje "is" üres. Sírva könyörgött, segítsenek rajta, adjanak tanácsot, miként tehetné jóvá vétkét.
Reb Elimelech ekkor öccséhez fordult kérvén ot, írjon ennek a zsidónak a tfillinjébe megfelelo írásverseket, mégpedig különleges áhítattal, hogy azok az eddigi urt is pótolják, ami az által keletkezett, hogy eddig abban nem volt semmi.
Reb Zuse meg is írta, betette a tokba, majd visszadta a fogadósnak. A nagy áhítattal megírt tfillinbol azonban akkora fény áradt, hogy azt, ez az egyszeru zsidó, nem tudta elviselni. A fogadós néhány napon belül meghalt és Berdicsevben temették el. Így került hát a tfillinje a Chevra Kaddisához, s ezt akarta Lévi Jichák megvenni.

* * *

A két szent testvérnek volt egy harmadik fivére is, aki egy távoli faluban kocsmáros volt. Reb Elimelech tanítványai tudták ezt, és elhatározták, hogy megkeresik és kifigyelik ot, mivel biztosra vették, hogy a harmadik testvér sem lehet egy mindennapi, egyszeru ember.
Rá is leltek a fogadójára. Bementek hát, ettek-ittak, s figyelték, amint egész nap kiszolgálja a parasztokat étellel, de foleg itallal, miközben, idonként, felír valamit.
Mivel késore járt, a fogadós megengedte, hogy éjszakára is ottmaradhassanak. Így, amikor a kocsma már bezárt és mindenki nyugovóra tért, a kiváncsiskodó tanítványok arra lettek figyelmesek, hogy a kocsmáros hangosan olvas, síró hangon és jajgatva, s azt is hallani lehetett, amint mellét verdeste. Nem tudták megállni, bementek a szobájába, és megkérdezték, miért teszi mindezt.
A kocsmáros elmondta, szokásává vált, ha úgy érzi, vétkezett, vagy valami rosszat cselekedett, netán gondolt – azt felírja egy füzetbe, és éjszaka addig nem tér nyugovóra, amíg meg nem bánta vétkét és teljes szívvel meg nem tér. És honnan tudja, hogy bunbánata meghallgatásra talált? Hát onnan – magyarázta – ha a beírás a papíron elhomályosodik, végül eltunik, akkor az égben is törölték vétkét…

* * *

A chászid logíka és gondolkodásmód néha annyira eltér az általános zsidó, mindennapi (bálbátis) gondolkodásmódtól, hogy nehéz követni annak, aki nem él ebben a szellemben.
Íme egy példa erre:
A mezritsi Mággid, reb Dov Beer egyik tanítványa a mikvébol (rituális fürdo) jövet szembetalálkozott egyik kollégájával, aki így szólt hozzá: – Mondd, testvérem, mi lesz velünk, a vétkeinkkel?
– Hogy a vétkeinkkel mi lesz, az engem teljesen hidegen hagy válaszolta. De mi lesz a micvéinkkel? Hogyan tudunk Isten színe elé járulni, amikor a parancsolatokat lélektelenül, hideg szívvel teljesítjük csak?

* * *

Amikor a vityebszki reb Mendele néhány évet Cfáton (Izrael) töltött, eleinte álmatlanságtól szenvedett. Ennek okára azt a magyarázatot találta, hogy a levego ott olyan tiszta és áttetszo, hogy még az égbol jövo hangokat, melyek az emberiséget megtérésre szólítják fel, azokat is hallani lehet. Ezért nem tud aludni…
Az alábbi chászid történet a pszichológia tárgykörébe tartozik.
A szentéletu lechovitsi cádikot, reb Mordechájt, egyszer felkereste egy zsidó, és hosszan sorolta elkövetett vétkeit, majd arra kérte a rebbét, jelölje ki megtérésének útját. Fogadkozott, hogy bármilyen szigorú penitenciának hajlandó alávetni magát megtérése érdekében.
– Valóban hajlandó vagy szószerint betartani, amit mondok neked? – Igen – válaszolta – szóról szóra azt fogom tenni, amit a rebbe mond nekem.
– Jól van tehát – mondta a rebbe – menj szépen haza, és holnap reggeltol kezdve fehér kenyeret eszel, sült csirkével, hozzá a legfinomabb gyümölcsökbol készült kompótot. Végül mindehhez jön egy üveg finom bor. És ezt fogod enni este, vacsorára is. Éjszaka puha ágyban alszol. Isten orizz, semmi sanyargatás, semmiféle önkínzás. Így fogsz élni egy teljes évet. Ennek letelte után gyere el ismét, a továbbiakat majd meglátjuk.
A vezekelni szándékozó zsidó ugyancsak elcsodálkozott a hallottakon. Biztos volt benne, hogy a cádik szigorú bojtökre, önsanyargató életmódra, mint pl. jeges vízben való fürdésre, kötelezi ot, hogy vétkeit levezekelje. Ezzel szemben… Dehát nem volt, mit tenni, elkötelezte magát, hogy betartja, amit a cádik eloír neki.
Hazaérkezésétol kezdve úgy élt, ahogy az neki most rendeltetett. Érdekes módon minden étkezés alkalmával nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy o, aki istentelen viselkedésével, alantas vétkekkel bemocskolta az égiektol kapott tiszta lelkét, kivételes jólétben él, mi több, dozsöl, ahelyett, hogy azt kapná, amit valójában megérdemelne. Minden étkezés alatt olyannyira foglalkoztatták ezek a keseru gondolatok, hogy nemegyszer sírva is fakadt. A legfinomabb ételek sem ízlettek neki, mindenben könnyei sós ízét érezte. Az év leteltével a korábban jó húsban lévo ember csonttáborré fogyott, és már csak árnyéka volt önmagának.
Ilyen állapotban állt ismét a rebbe elé, aki – mikor ránézett – azt mondta: elég. Ezt követoen pedig útmutatást adott neki a további viselkedésre vonatkozóan. Hátralevo életét emberünk, jó és istenfélo zsidóként élte le.

* * *

Valaki megkérdezte reb Ásert, a sztolini cádikot:
– Van-e lehetoség arra, hogy megtérhessek, amennyiben olyan bunt követtem el, amire meg vagyon írva, hogy aki ebben vétkes, az nem képes megtérni?
A cádik erre így válaszolt:
– Mit érdekel az téged, hogy mi van "megírva"? Te csak tedd a dolgodat, térj meg és fogadd meg, hogy ezentúl nem vétkezel. Attól félsz, hogy nem lesz részed a túlvilági üdvösségben? Nem baj. Hiszen meg van írva, hogy "jobb egy óra megtérésben és jó cselekedetben ezen a világon, mint az egész túlvilági élet!" (Atyák bölcs tanításai).

A rebbe a kártyaszobában
Rabbi Smuél (Máhárás) Schneurson – o volt a negyedik lubavitsi rebbe -közölte családjával, hogy sürgosen Párizsba kell utaznia, de ennek okát senkinek nem árulta el.
Vele utazott két személyi titkára és két gazdag híve is, reb M. Mossinson és reb J. Berlin.
A rebbe Párizs egyik legelokelobb szállodájában, az Alexander Hotelben szállt meg, ahol egy meglehetosen drága lakosztályt foglaltatott magának, míg a két gazdag chászid egy olcsóbb szállodába költözött.
Miután a rebbe elfoglalta a lakosztályát, és egy kicsit lepihent – átment a szomszédos kártyaszobába, ahol nagyban folyt a játék. Leült egy fiatalember mellé, mintha kibicelne neki. Az belemerült a játékba, és idorol idore belekortyolt borospoharába. Egy ido után a rebbe a vállára tette a kezét és azt mondta neki:
– Fiatalember! Zsidónak nem szabad nészách (nem-zsidó) (lásd Jegyzet) bort innia! A nészách-bor elbutítja az agyat és érzéketlenné teszi a szívet. Viselkedj zsidóként! Majd barátságosan elbúcsúzott tole, és visszament a szobájába.
A rebbe nagyon izgatott volt, és késobb reb Jesája Berlin tanúsította, hogy még soha ilyennek nem látta ot.
Néhány órával késobb a kártyás fiatalember felkereste a rebbét szobájában, és hosszú ideig idozött nála.
Másnap a rebbe hazautazott, és csak jóval késobb említette meg, hogy ez a fiatalember nemes lélek volt, csak rossz társaságba keveredett és lezüllött. A rebbével való beszélgetés olyan hatással volt rá, hogy ezt követoen megtért és visszatért a zsidó életmódra. Végül egy ismert, vallásos, istenfélo zsidó család feje lett.

* * *

Egy öreg zsidó ment egyszer reb Jiszáchár Dovhoz, a belzi rebbéhez azzal, hogy adjon ifjúkori vétkeire bocsánatot.
– Ha igazából megbántad oket, akkor ez már a bocsánat rájuk mondta neki a rebbe.
Az öreg tovább erosködött és arról faggatta a rebbét, hogy meddig terjed a megbánás mértéke. A cádik egy történettel válaszolt neki.
Egy kereskedo a lipcsei vásárra elsoként érkezett meg, ami igen szerencsésnek bizonyult, miután a konkurensek, a váratlanul nagy esozések miatt, csak késve jutottak Lipcsébe. Ezáltal a mi kereskedonk árujának nagy keletje támadt, egyre többért el tudta volna adni, de vérszemet kapott, és – még több haszon reményében – csak másnap akarta eladni portékáját.
A történet vége pedig az lett, hogy az eso hamar elállt, megjött a többi kereskedo is, így emberünk áruját ismét kénytelen volt olcsóbban eladni. – Na már most – mondta végül a belzi rebbe – ha csak olyannyira bántad meg vétkeidet, mint amennyire ez a bizonyos kereskedo megbánta, hogy nem adta el áruját, amikor még jó árat kaphatott volna érte – akkor vétkeid meg vannak bocsájtva.

Mit mond a Halacha?
Ros-Hásáná – szószerint: az év feje – a zsidó naptári év kezdete. Kivételesen Izraelben is kétnapos ünnep, akárcsak a diaszpórában.
Belso tartalma szerint szellemi ünnep, a megtérés, a bunbánat, a Sófárfújás ünnepe. Nincsenek olyan külso jellegzetességei, mint pl. a pészáhi étkezési megkötöttség, vagy a szukkoti ünnepi sátor.
1. A Ros Hásánát megelozo Elul hónap szokásairól és a Szlichot imarendrol lásd elozo részeket.
2. Erev Ros Hásánákor (az ünnep eloestéjén) az évközben meggondolatlanul tett fogadalmakat semmisnek nyilvánítjuk (Hátárát Nedárim) a Máchzor ima szavaival.
3. Ros Hásáná lényege a bunbánat. Neve – Jom Házzikáron – a Megemlékezés napja, arra utal, hogy ezen a napon minden földi halandóról megemlékezik az Örökkévaló és cselekedetei – érdemei vagy vétkei – szabják meg, mi lesz vele a következo évben.
4. A nap fo micvája a Sófár-fújás, amit minden zsidó köteles hallani. Bölcseink – az egyik prófétára hivatkozva – azt mondták, hogy a Sófár hangja megremegteti a szívet és megtérésre készteti a gyarló embert.
5. Az elso nap délutánján – hacsak nem esik szombatra – egy folyó, tó vagy valamilyen vízforrás mellett elvégezzük a Táslich szertartást, melynek szimbolikus jelentése, hogy "a tenger mélyébe dobja az Örökkévaló vétkeinket" (Micha-Mikeás próféta szavai).
Ha az elso nap szombatra esik, akkor a Táslich második napra marad. Sófárt szombaton nem fújunk.
6. A Kabbala szerint Ros Hásáná délutánján nem szokás aludni, mert az ember "elalussza" szerencséjét.
Chászid szokás az imák között Dávid király zsoltárait (Thillim) mondani.
7. A fozési szabályok ugyanazok, mint minden ünnepnapon, vagyis szabad fozni, sütni, melegíteni, de csak akkor, ha van olyan tuz, amit még ünnep élott gyújtottunk meg.
Bölcseink kiszámították, hogy Ros Hásáná elso napja sohasem eshet vasárnap, szerda vagy pénteki napokra. (Hasonló számítást más napokra is végeztek.)
Ros Hásáná eloestéjén minden zsidó "Lösónó Tajvó Tikoszénú" (Irass be egy jó évre) szavakkal kíván felebarátainak boldog újévet.
A Tíz Bunbánó napon csupán az imarendben van némi változás a hétköznapokhoz képest, ami a napok jelentoségére utal. Azt a szombatot, amelyik ebbe a tíz napba esik – Megtérés Szombatjának – nevezzük. (Sábát Tsuvá)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük