Sándorfi István 1.

A Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban a legnépszerûbb kortárs festõmûvészek közé tartozó Sándorfi István közel 70 alkotását mutatja be Debrecenben a MODEM április 13-tól június 3-ig. Ez az elsõ alkalom, amikor Magyarországon a világhírû alkotó egész eddigi életmûvét kiállítják. Különleges az is, hogy nemcsak magyar, de amerikai, francia és olasz magángyûjtemények is kölcsönadták a nagyközönség számára nem hozzáférhetõ, féltve õrzött képeiket. Az alkotásokat így, együtt még sehol sem láthatta a közönség.

  Sándorfi István 1.

A Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban a legnépszerûbb kortárs festõmûvészek közé tartozó Sándorfi István közel 70 alkotását mutatja be Debrecenben a MODEM április 13-tól június 3-ig. Ez az elsõ alkalom, amikor Magyarországon a világhírû alkotó egész eddigi életmûvét kiállítják. Különleges az is, hogy nemcsak magyar, de amerikai, francia és olasz magángyûjtemények is kölcsönadták a nagyközönség számára nem hozzáférhetõ, féltve õrzött képeiket. Az alkotásokat így, együtt még sehol sem láthatta a közönség.

            Az ötven évvel ezelõtt Franciaországban letelepedõ mûvész elsõ hazai kiállítása tavaly novemberben volt a budapesti Erdész & Makláry Fine Arts galériában. Akkor tizenöt képét tekinthették meg az érdeklõdõk. A 2006 õszén Debrecenben megnyílt, az ország és a tágabb régió egyik legnagyobb és legkorszerûbb modern és kortárs képzõmûvészeti központja most arra vállalkozik, hogy lehetõséget adjon a hazai közönségnek a népszerû mûvész elmúlt 33 évben készült alkotásainak megismerésére. A kiállítással az anyaország súlyos adósságát törleszti a MODEM, hiszen az elmúlt évtizedekben egyebek mellett már Koppenhága, Róma, Párizs, München, Brüsszel, Basel, New York, Los Angeles és San Francisco nagy galériái is helyet adtak Sándorfi István munkáinak. A kiállítás kurátorai Makláry Kálmán és Gulyás Gábor.

A világ számos országában ismert festõ népszerûségét jól jellemzi, hogy alkotásai már befejezésük elõtt elkelnek, mûvei megvételére sorban állnak a gyûjtõk. Bár a mûkritikusok gyakran sorolják Sándorfit a hiperrealista festõk közé, õ magát nem tekinti annak. Az aprólékos gonddal és bravúros technikai tudással festett képeken valami mindig ?hibádzik", egyes részletek – egy-egy szándékosan elmázolt kéz, elmosódó lábfej – megtörik a mû egyébként tökéletes fotószerû hatását. Sándorfi István elsõ magyarországi gyûjteményes tárlata átfogó képet nyújt festõi útjának valamennyi idõszakából. A kora hetvenes években készült képeket elsõ ránézésre a felületes szemlélõ az akkor divatos hiperrealizmussal rokoníthatná, tévesen; Sándorfi alkotásain nem leljük fel az erre az irányzatra oly jellemzõ, hétköznapi életbõl vett, banális témákat, helyettük önmagát, néha családtagjait ábrázolja korántsem realisztikus pózokban, olykor pedig belsõ szervekbõl komponál csendéleteket.

            Sándorfi István 2. Rövidesen azonban – praktikus okokból – egyetlen személyt használ modellként: önmagát. Ezek a képek gyakran kifacsart, megkötözött tagokkal, torzóként, bekötött szemmel, avagy oda nem illõ tárgyakkal – fültisztítóval, zsinórral, melltartóval, megrendezett, szcenikus pozitúrában ábrázolják alkotójukat – azonban ebben az esetben is tévedés lenne egyszerûen csak önarcképekrõl beszélni.

Amint az a kiállított képeknél is megfigyelhetõ, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején Sándorfi színvilágát két szín, a kék és a lila, és ezek hideg kombinációi jellemzik, a festményen látható figura gyakran groteszk, önkínzó, tartásban, valószerû háttér nélkül, mintegy színpadra állítva, reflektorok mesterséges fényében tûnik fel. A nyolcvanas években egyre több kéz- és lábrészletet, valamint csendéletet készít a mûvész, melyen meghökkentõ motívumokat – agyvelõ, csirkefej, haltetem, párna stb. – rendez megtévesztõ kompozíciókba.

Vásznainak témája 1986/87-ben, fokozatosan, ám radikálisan megváltozik: a számtalan félreértésre okot adó önarcképek helyett leplekbe burkolt nõket, aktokat, egy-egy elmosódó végtagú nõi torzót fest, melyeket oda nem illõ tárgyakkal – játékrepülõ, kékre festett üvegû napszemüveg, madártoll – zökkent ki a realista értelmezés lehetõsége elõl. Ezzel párhuzamosan a csendéletek témája is megváltozik: ezeken az olykor visszataszító tárgyak helyett fõként palackokat és gyümölcsöket – almákat, narancsokat, barackokat, körtéket – találhatunk, festékfoltokkal, vagy ráfestett motívumokkal. A képek háttere semleges fal, vagy papírkarton, ám ezeken a legfinomabb falrepedéseket is aprólékosan megfesti az ecset e virtuóz mestere.           

A tárlat alkalmából jelenik meg a Makláry Artworks és a MODEM közös kiadásban egy 350 oldalas könyv, amely a mûvész eddigi életmûvét mutatja be. 2006-os kiállítási katalógusán kívül elsõ ízben jelenik meg Sándorfiról magyar nyelvû kötet, amely – mivel angolul és franciául is tartalmazza a szöveget – a nemzetközi közönség számára is érdekes lehet. A kiadvány az életrajzi és a szakmai útról szóló szövegek mellett a mûvész pályáját 252 reprodukcióban mutatja be: a kezdeti alkotásaitól a legutóbb készült festményekig szinte minden jelentõs képet megismerhet az érdeklõdõ. A könyvet a kiállítás-megnyitón mutatják be.

Sándori István elsõ rajzait 8 évesen készítette. Kispesti lakásuk ablakából nézte, ahogy az orosz tankok 1956-ban bevonultak Budapestre. A rajzok az orosz harckocsik ellen küzdõ forradalmárokat ábrázolták, melyek annyira jól sikerültek, hogy azokat édesanyja el is rejtette – attól tartva, hogy valaki esetleg felbujtó propaganda-anyagnak tekinti õket. Az IBM-nél dolgozó, és emiatt 1950-ben kémkedés koholt vádjával börtönbe zárt édesapát az 1956-os forradalom idején szabadon engedték. A forradalom leverése után menekülnie kellett a családnak. Másfél évig éltek Németországban, majd ezt követõen Párizsba költöztek. A festõ azóta is ott él.

Tizennyolc éves volt, amikor iskolai rajzaiból megrendezték elsõ kiállítását egy párizsi galériában. A tollal rajzolt portrék egyedi (saját kifejlesztésû) technikával készültek. Töltõtollal rajzolta meg a modellt nagy vonalakban, majd a tintát ujjával elhúzva dolgozta ki a részleteket. Így azok fényképszerû alkotások benyomását keltették.

Sándorfi István 3.Alkotói pályájának elsõ évtizedében – többek között – belekbõl festett csendéleteket vitt vászonra. Realista festõként a külsõséget, a külsõség látványát kívánta felhasználni arra, hogy a testbe való betekintéssel belsõ dolgokat mutasson be. Hiszen – mint mondja – érzéseket, gondolatokat nem lehet lefesteni, legfeljebb az azok keltette képeket.

Késõbb – több mint 15 éven keresztül – saját magát használta modellnek. Ennek oka – az egyes francia és amerikai kritikusok által tévesen neki tulajdonított nárcizmussal, önmutogató hajlammal ellenben – pusztán praktikus volt: saját maga mindig ?rendelkezésre állt", nem kellett más emberrel egyeztetnie, sem más jelenlétét munka közben elviselnie.

Ebben az idõszakban is, mint egész pályáján folyamatosan, kísérletezett, javította technikáját, egyre jobban koncentrált a részletekre. Igen fiatalon, már 1973-ban a Párizsi Modern Mûvészetek Múzeuma (Musée d'Art Moderne de la Ville de Paris) állította ki alkotásait, ettõl kezdve egyenesen ívelt felfelé pályája. Ezt követõen nagy nevû francia, amerikai és belga galériák versengtek Sándorfi István munkáiért. A 80-as években az önarcképek mellett már egyre gyakrabban festett nõi aktokat és csendéleteket, melyek 1988-tól festményei fõ témájává váltak. A tematikus váltás egyik ösztönzõje volt az is, hogy megelégelte a róla tévesen feltételezett agresszivitást: ?ezek után a tragikus képek után nem akartam már ilyet, elhatároztam, hogy ahelyett, hogy tragikus, komor képeket festenék, vagyis magamat, nõket fogok festeni, mert azokat nem tudom szétbontani – úgyhogy azóta nõket festek."

Sándorfi a festést nem munkának, hanem lételemének tartja. Mint mondja: ?a festészet inkább egy életfilozófia, nem festõ vagy, hanem az vagy, aki vagy, és azért festesz, hogy ne bántsanak." Ugyancsak fontosnak tartja, hogy alkotásai – melyeket már elkészültük elõtt megvásárolnak – ki legyenek állítva, azokat mindenki megtekinthesse, ne csak a tulajdonos, aki megvette.

2006 õszén Debrecenben az ország és a tágabb régió egyik legnagyobb, s alighanem legkorszerûbb modern és kortárs képzõmûvészeti központja nyílt meg. A MODEM geopolitikai elhelyezkedésénél, méreteinél és építészeti adottságainál fogva kiválóan alkalmas arra, hogy a modern és kortárs nemzetközi mûvészeti élet egyik meghatározó közép-európai regionális központjának szerepét betöltse.

A MODEM Modern és Kortárs Mûvészeti Központ Debrecen történelmi belvárosában, az újonnan kialakított Baltazár Dezsõ téren található. Az összesen 4650 négyzetméter alapterületû, háromszintes épület mintegy 3000 négyzetméter kiállítótérrel rendelkezik. A második emeleten található az ország legnagyobb egybefüggõ – több mint 1300 négyzetméteres – kiállítóterme, ahol a modern és kortárs képzõmûvészet számos remekmûve megtalálható. A kiállítások mellett társmûvészeti programokat, mûvészettörténeti, bölcseleti elõadásokat, irodalmi esteket és múzeumpedagógiai foglalkozásokat is rendeznek a mûvészeti intézményben.

Sándorfi István életmû-kiállítása: ?A test színeváltozása" címmel

MODEM Modern és Kortárs Mûvészeti Központ

Debrecen, Baltazár Dezsõ tér 1.

Megnyitó: 2007. április 12. (csütörtök) 18.00 óra

A kiállítás megtekinthetõ: 2007. április 13-tól június 3-ig.

Nyitva tartás: hétfõ kivételével minden nap 10-tõl 18 óráig, csütörtökönként 16-tól 24 óráig.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük