Gyurcsány FerencGyurcsány Ferenc

A mai napon 2007-05-07-én Gyurcsány Ferenc miniszterelnök napirend elõtti felszólalásban foglalkozott az egészségügy helyzetével Felszólalását szokásunk szerint szószerinti leiratban közöljük:

  Gyurcsány FerencGyurcsány Ferenc

A mai napon 2007-05-07-én Gyurcsány Ferenc miniszterelnök napirend elõtti felszólalásban foglalkozott az egészségügy helyzetével Felszólalását szokásunk szerint szószerinti leiratban közöljük:

Tisztelt Ház! Elnök Asszony, tisztelt Országgyûlés! Hölgyeim és Uraim!

Mint azt önök bizonyára jól tudják, a tegnapi napon Lovasberényben a koalíciós pártok egyeztetést tartottak. Egyeztetést tartottak az egészségügy átalakításának eddig megtett útját elemezve, a jövõrõl beszélve, és önálló témaként mondjuk úgy, hogy a közpénzügyi reformról és a pártfinanszírozásról beszélve. Most, itt elsõsorban az egészségügyrõl zajló megbeszélésrõl kívánom tájékoztatni önöket azért, mert ez nemcsak a koalíciós pártok belügye, hanem nyilvánvalóan az országnak az ügye. Azért, mert ami ott elhangzott, azt gondolom, hogy az egész nemzetnek az ügye.

Mielõtt értékelésbe fogna az ember, érdemes visszamenni egy picikét a kályhához. A kályha ebben az ügyben azon kérdéseknek a köre, amelyek az egészségügy átalakítása mögött vannak. Miért álltunk neki? Melyek voltak azok a célok, amelyek a kormánypártokat mozgatták, amelyek miatt úgy döntött a kormány, hogy feladva hosszú-hosszú idõszak lassú átalakítási politikáját, helyenként az egy helyben járást, egy átfogó, rendszerszerû átalakításnak áll neki? Azzal együtt, hogy nyilvánvalóan ismertük ennek nagyon sok kockázatát és ismertük összetettségét.

Alapvetõen három cél vezetett bennünket. Az, hogy a magyar egészségügyi rendszer igazságosabb legyen, hogy jobb minõséget lehessen nyújtani valamennyiünknek és természetesen az, hogy hosszú távon fenn tudjuk tartani ezt a rendszert.

Azt szoktuk mondani, hogy olyan világot örököltünk, amelyben ami mindenkié, az senkié sem. Egy kicsikét így voltunk az egészségüggyel is: mindõnké, de úgy a mindõnké, hogy egyikünk se érezte a saját felelõsségét abban, hogy ezt a közös, nagy, bonyolult rendszert, az egészségügy rendszerét fenntartsa, hogy saját maga is hozzájáruljon ehhez, hiszen mi magunk csináljuk azt. Na persze, amikor jött a baj, akkor mindegyikõnk úgy gondolta, hogy neki aztán köze van hozzá.

Így aztán nagyon kevés tudásunk volt az egészrõl is. Mindegyikõnk külön utakat járt, mindegyikõnk külön engedményt és kedvezményt próbált megszerezni. Hihetetlen különbségek és ellentmondások alakultak ki az egészségügy rendszerében. Jól ismerik már önök is, a tévénézõk is azt a példát, hogy van olyan kórház, ahol az infarktussal beszállított beteg halálozási esélye háromszor akkora, mint egy másik kórházban. Õszintén szólva, van ennél nagyobb igazságtalanság? Kötve hiszem. Hozzáteszem: maguk a betegek nem tudják, hogy ilyen kockázattal néznek szembe, mert ezek az úgymond minõségi paraméterek egyáltalán nem nyilvánosak.

Alig tudunk arról, hogy miközben átlagosan mondjuk 80 ezer forintot költünk egy betegre a magyar egészségügyben – ez egy átlagos szám -, nem azokra költünk többet, akik távoli vidéken, idõnként nagyon nehéz körülmények között falvakban laknak. Tévedés. Õk ettõl az átlagtól kevesebbet, nagyjából 70 ezer forintot kapnak a közösbõl. Mi, budapestiek, magasan iskolázottak, mi lényegesen többet. Vigyázunk magunkra, orvoshoz fordulunk, magunktól is tudjuk, hogy hová kell fordulni. Mi bizony nem az átlagot kapjuk. Igazságos-e, hogy nem azok kapnak többet ebbõl a rendszerbõl, akik nehezebb körülmények között élnek, hanem azok, akik minden bizonnyal jobb körülmények között? Vagy, hogy egy olyan példát mondja, amellyel én magam is csak tegnap szembesültem. A miniszter asszony prezentációjának egyetlen egy pontját hadd idézzem. Azt állítják a szakértõk, hogy az úgynevezett boncolási eltérés, vagyis a korábban megállapított diagnózis és az elhalálozást követõ boncolásnál kiderült okok között az eltérés majdnem 25 százalék. Nyilván, ha rossz volt a diagnózis, akkor nem lehetett tökéletes a terápia sem. Arról már nem is beszélek, hogy ez megyénként is nagyon eltér. Van, ahol 8 százalékos az eltérés, máshol pedig 30 százalékos. Tévedés ne essék, nem azt mondom, hogy az orvosokkal lenne itt bármi baj. Én úgy látom, hogy az egészségügyben elkötelezett, jól felkészült orvosok, nõvérek, szakszemélyzet dolgozik. A rendszerrel magával van a baj. Foglya egy olyan rendszernek, amely kevésbé segíti a minõségi munkát. Sõt, nem egy esetben a torz rendszer torz magatartást, torz viselkedést vált ki. És lehetne még folytatni a sort.

Nyilvánvalóan olyan gondokkal, bajokkal néztünk szembe, amelyekre nem elég azt mondani, hogy adjunk több pénzt, mert mindez nem egyszerûen pénzkérdés. Ráadásul mi, ez a koalíció jól tudja, hogy azt egyszer már megpróbáltuk. 2001 és 2003 között az egészségügyre fordított közkiadás, amit a közösbõl adtunk, nagyjából éppen 50 százalékkal növekedett, 550 milliárdról 720-730 milliárdra. Természetesen rövid idõre jobb lett a hangulat, egyébként pedig a gyógyítás minõségével és a lehetõségekkel való elégedettség nem javult. A pénz általában jó helyre ment, az egészségügyi dolgozók fizetését gyarapította. Ez igaz. De azt nem mondhatjuk, hogy önmagában csak pénzzel meg lehetett oldani ezt a dolgot. Mindezekkel szembesülve döntött úgy a koalíció, hogy neki kell indulni. Neki kell indulni és egy sor ponton be kell avatkozni.

Az elsõ ilyen ügy volt, hogy biztosításszerûvé kezdtük alakítani az Országos Egészségbiztosítási Pénztárt és annak szabályozási környezetét. Mit is jelent ez? Nyomon kísérjük azt, hogy mindenki beteszi a magáét, mint amikor más is biztosítást vesz – lakásbiztosítást vagy gépjármû-biztosítást -, mert saját magáról gondoskodik. Ez egy nagyon fontos, ha úgy tetszik polgári felelõsség. És nem engedjük meg, hogy valaki a többi kontójára tegye meg ezt. Elkezdtük nyilvántartani ezeket a befizetéseket, elkezdtünk utánuk menni. Hozzáteszem: elég gyorsan kiderült, hogy az állam nyilvántartásával is baj van. Szóval, kettõn áll a vásár. Az állam maga sem tudta évtizedeken keresztül jól vezetni a nyilvántartásokat. Így aztán levelet kellett küldeni olyanoknak is, akik rendesen fizették ezeket a járulékokat, és elnézést kellett tõlük kérni, hogy zaklatjuk és zavarjuk õket, és kértük, hogy tisztázzák ezt a jogviszonyt. Nagyon sokan megtették, köszönjük nekik! Köszönjük, hogy közremûködtek és együttmûködtek!

Az elsõ ellenõrzés tapasztalatai megerõsítik a korábbiakat. Nyilvánvalóan több százezren vannak olyanok, akiknek nem rendezett a jogviszonya. Ebben a kormány türelmet mutat. Csak figyelmeztet, kéri, hogy nézzék meg. Hogy ez egyébként macerás, hogy néven nevezzem a dolgot – igen, nagyon. Hogy ez sok kényelmetlenséget okoz? Feltétlenül. Hogy nem egy esetben olyanoknak is, akik ezért közvetlenül nem felelõsek? Igen. Elnézést kell kérni tõlük? Igen. Az állam rendszerei nem jól mûködtek az elmúlt évtizedekben. Hozzáteszem: nagyon sokszor, nem keveseknél megtörtént az, amit azért sejtettünk, hogy kibújtak a közös felelõsség alól. Mindenesetre az látszik, hogy tisztul a kép. Az országnak ez a dolga azt hiszem, talán rendbe tud jönni.

Az egyik legtöbbet vitatott kérdés a vizitdíj ügye, amelyet február 15-tõl vezettünk be. A bevezetés óta nagyjából 6 milliónyian fizették be. A vizitdíj természetesen nagyon sokakat bosszant. Azt mondják, hogy: Na de hát mi már befizettük, nagyon sok járulékot fizettünk. Miért kell még ezt most betenni? Tudatosabbak lettünk a vizitdíj hatására. Igaz, nem oldódott meg minden egy csapásra. Ettõl az egyik legnagyobb igazságtalanság – ha nevén nevezzük, hazugság -, a paraszolvencia, a hálapénz rendszere nem oldódott meg, bár kérdezésre azt válaszolják a betegek, hogy minden ötödik vagy csökkentette, vagy megszüntette a hálapénz fizetését. Ez eredmény? Igen, eredmény. Azt látjuk, hogy a háziorvosok havi bevétele átlagosan nagyjából 180 ezer forinttal növekedett. Ez borzasztóan fontos, mert a háziorvosoktól szeretnénk még többet kapni. Nagy a szórás. Van, ahol ez kevesebb, de ismerünk olyat, ahol meghaladja a 400 ezer forintot havonta.

Itt van nálam egy elszámolás-nyilatkozat, egy olyan beteg elszámolás-nyilatkozata, akit sajnos combnyaktöréssel vittek kórházba és mûtöttek meg. A végén kapott egy nyilatkozatot, ami azt tartalmazza, hogy a 9 napi benntartózkodás után 2700 forintot fizetett, és kimutatták, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár pedig 604 ezer forintot utal majd át a kórháznak ezért a mûtétért. A beteg ezzel a hozzájárulásával egy nagyon világos képet kapott arról, hogy az õ biztosítása, az évek óta tartó befizetései milyen viszonyt hoztak létre a biztosító, a kórház és õközötte. Hozzáteszem, mindenki érdekelt is a tisztább helyzet megteremtésében. Csökken az a tévképzet, hogy az egészségügy ingyen van. Ugyan, dehogy. Az egyik legdrágább történet, hiszen az egészségünk is egy drága jószág. Nem azt jelenti, hogy nem kell mit igazítani például, mint ahogy igazítottunk is a vizitdíjrendeleten. De azt gondoljuk, hogy nagyon helyes, hogy megjelenik az a közös felelõsség, amely közös felelõsségnek van helye a biztosítás nemzeti kockázatközössége és az egyéni felelõsség vállalása között.

Az egyik legfontosabb átalakítás a gyógyszerterületen történt. Magyarországon két lépcsõben, áprilisban majd májusban is jelentõs mennyiségû gyógyszer, elõször ezer, majd most május elsején majdnem négyszáz fajta gyógyszer ára érdemben csökkent. Elõször átlagosan 16 százalék, most valamivel kevesebb, mint 10. Végre verseny van. Értünk versenyeznek, nekünk akarnak kedvezményt adni.

Nagyon sok gyógyszertár alapítására érkezett kérelem. Folyamatos elbírálás alatt vannak, és nagyon sokan megkapták már ezeket az engedélyeket. Több mint 300 gyógyszert vagy gyógyszernek minõsülõ terméket lehet kapni végre gyógyszertáron kívül, nagyon sokan megkapták erre az engedélyt, mások várnak az elbírálásra. Hozzáteszem, ezt szeretik és kedvelik is a biztosítottak.

Nagyon sok vitát váltott ki a kórházi struktúra átalakítása. Senki sem szereti, ha az az érzése, hogy becsukják az õ kórházát, vagy csökken az ágyszám. Ez még akkor is igaz, ha kisebb mértékben csökkent az ágyszám, mint amennyi a kihasználatlan ágyak átlagos száma volt az elõzõ idõszakban. Ez utóbbi számot senki nem tudja. De mégis természetes az az érzése az embereknek, hogy itt valami rossz dolog történik. De nézzék, nem lehet véletlen, hogy nekünk ágyból nagyon sok van és kevesebb van mondjuk komputertomográfból. Vagy kevesebb van vesekõzúzóból. A modern egészségügy nem ágyról szól. A hagyományos egészségügy arról szólt. A modern egészségügy modern diagnosztikáról, modern beavatkozásról szól. És miközben mi épületek és ágyak fenntartására arányosan nagyon sokat költünk, lényegesen kevesebbet költünk arra, hogy a kor legmodernebb eszközeivel gyógyítsunk. Ez egy konfliktusos folyamat. Nagyon nehéz elmondani mindenkinek, mert hiszen maga az átalakulás is sokáig tart. Az eredménye sokszor éveket vesz igénybe, miközben a vélt, vagy feltételezett teher mindjárt itt van. Hát ki ne aggódna a saját kórházáért? Persze. Ugyanakkor az is igaz, hogy az adott kórházakra esõ finanszírozás több mint százezer forinttal növekszik a második félévben. Ugyan csökkentett kapacitás mellett, de a kórházaknak több mint a fele a második félévben több finanszírozást fog kapni, mint az elsõ félévben. Nyilván mi a cél? Az, hogy csökkenjenek azok a gondok és bajok, amelyek mindig a címlapon voltak, hogy egyik-másik kórházzal baj van, hogy jön az év vége, és hol ezt, hol azt nem lehet kifizetni.

Egy biztos rendszert szeretnénk magunk között. Hogy az átalakítás nagyon ellentmondásos? Hát persze. Aki már épített át úgy házat és lakást, hogy közben még benne is lakott, az pontosan tudja, hogy van egy hosszú átmeneti idõszak, amit az ember a háta közepére sem kíván. Az ilyen idõszakban gyakoribb a családi veszekedés is, mert senki nem bírja azt a feszültséget, ami az építkezéssel együtt jár. Így vagyunk ezzel mi is. Több a feszültség.

Azt gondoljuk, hogy az átalakítások iránya helyes. A részleteken biztosan kell igazítani. Ha kell, akkor meg is fogjuk tenni, de az irányt õrizni fogjuk. A konzultációk arról zajlanak, hogyan õrizzük meg mindazt, amit eddig elértünk, és hogyan menjünk tovább. Hogyan lehet még nagyobb versenyt teremteni azért, hogy értünk versenyezzenek. Azt látták a koalíciós pártok, hogyha a minõséget szeretnénk javítani, akkor azt kell elérni, hogy a szolgáltatók és a szolgáltatások értünk versenyezzenek. Értünk. Hogy mi elégedettebbek legyünk. Hogy ne legyenek monopóliumok a szolgáltatásokban. Az a vita, hogy hogyan lehet a legjobban elérni a versenyt. Nem a külön kijárást, nem azt, hogy nekem van telefonszámom valakihez, hanem intézményesen, mindenkinek, hogy ne a kiválasztottaknak legyen jó.

A konzultáció arról zajlik, hogy hogyan lehet intézményesen erõsíteni a versenyt a szolgáltatások és a szolgáltatók között. Milyen rendszerben? Egy vegyes biztosítási rendszerben. Egy vegyes egészségügyi rendszerben. Egyébként magán- és közszereplõk ma is egyaránt vannak az egészségügyben. Tudjuk jól, diagnosztikában, gyógyszertáraknál milyen sokan vannak. Folytathatnánk a példát.

Egy vegyes modellben gondolkodunk továbbra is. Hogy csak egy számot mondjak. Akik azt gondolják, hogy Magyarországon ingyenes az egészségügy, azoknak azt mondanám, hogy a biztosításon túl, amit fizetünk, Magyarországon a háztartások közvetlenül -angolul úgy mondják, hogy zsebbõl, out of paget – többet fizetnek, mint az Európai Unió régi tagállamai. Ott 100 egészségügyre fordított forintból 21-et a háztartások fizetnek, nem a biztosítás. Magyarországon ez 26 forint. Csak ugye kézen-közön vándorol ez a pénz. Nem látjuk. Van, akihez sok jut, máshoz semmi. Megtartanánk a vegyes modellt, de azon érdemes vitatkozni, hogy hogyan lehet a szolidaritás elvét és a versenyelvet párhuzamosan úgy használni, hogy ezek ne kioltsák egymást, hanem erõsítsék egymást. Ezen valóban van vita, de ez egy okos vita, ez egy jó vita. Mert verseny és szolidaritás együtt van az egészségügy rendszerében.

Harmadrészt abban is egyetértés volt közöttünk – sõt, itt az egyetértés talán átnyúlik a kormánypártokon, mert pár héttel ezelõtt az ellenzék legnagyobb pártja is arról számolt be, hogy támogatja az egészségügyi intézmények gazdasági társasággá való átalakítását. Általában azt gondoljuk, hogyha az intézmények átalakítása olyan irányban történik meg, hogy a felelõsség, a minõség, a fenntarthatóság, a hatékonyság szempontjai jobban ott lesznek, akkor ez végül bennünket fog szolgálni. Mert ki fog derülni, hogy ki nyújt jó minõséget és ki rosszabbat. Ki tudja drágábbért megcsinálni ugyanazt, ki kevesebbért a mi pénzünkbõl. Ilyen átalakításban van közöttünk egyetértés. Hogy mi a pontos menetrend, melyik idõpontig mennyit – ezt nyilván meg kell beszélni az egészségügy jó néhány szereplõjével is. Azt gondolom általában is, hogy az eddigi átalakításoknak egyik fõ tapasztalata az, hogy a több konzultáció, a szélesebb partnerség jobb eredményt tud hozni. S azt gondolom, hogy ezt érdemes megfontolni és ebbe az irányba menni tovább.

Óvnék attól, hogy leegyszerûsített igazságokról beszéljünk. A több biztosító hosszabb sor – például. Magyarországon sokat beszélünk politikai hazugságokról. Azt tudom mondani, hogy ezek is politikai hazugságok, tudniillik ennél sokkal bonyolultabb a dolog. Nem szabad jelszavakká egyszerûsíteni a féligazságokat, mert azokból hazugságok lesznek. Márpedig nem hazugságokkal lehet megoldani ezt a kérdést, a jobb minõségû egészségügy megteremtését, hanem nagyon okos érvelõ vitával. Ez a vita ez minden országban zajlik. Akik úgy gondolják, hogy elõhúznak egy mondatot a zsebükbõl, és politikai bunkósbotként használják, azok nem segítenek. Magyarországnak okos párbeszédre és vitára van szükség. Nem kerítéseken kívül folyó demonstrációra, hanem szakmai és parlamenti diskurzusra és vitára, ha ez tényleg nemzeti ügy, mint ahogyan mondják. Szerintünk az.

A koalíciós pártok ezt a legfelsõbb szintû egyeztetést a mostani parlamenti ülésszak végén szeretnék lezárni, az egészségügyi reform második szakaszának szakmapolitikai kérdéseit szeretnék eldönteni azért, hogy õsszel törvénykezzünk. Azért, hogy azt lássa az ország, hogy egy jobb minõségû, fenntartható egészségügyet teremtettünk. Nem a törvényhozásért, nem az Országgyûlésért, hanem az emberekért, a biztosítottakért.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük