Olivér Bátyánk Meghalt

Czövek Olivér református lelkipásztorFogynak az élők, s egyre gyarapodik az emlékezetem öröklétébe átköltözők száma. Öröklét? Bennem van fényük-árnyuk, addig létezőn, amíg én. Ezért hát írok néha az eltávozott fontosakról.

Meghalt Czövek Olivér református lelkipásztor. Sohasem szólítottam nagytiszteletű úrnak. Nagytiszteletű úr Bajusz Ferenc, a Kálvin téri gyülekezet elnök-lelkésze volt. Papp Ferenc az ott szolgálók legidősebbike pedig egyszerűen csak Feri bácsi.

Apai családom református, legrégibb ismert tagjának emléke a szentesi anyakönyvben maradt fenn, 1720-ban jegyezték be – az évben nyitották a matrikulát -, attól fogva lombosodott, majd karcsúsodott famíliánk fája. Egyke apám volt ott az utolsó, kit bejegyeztek. S élte a maga református gyerek- majd ifjúi életét nagy természetességgel, mint ahogyan a kisvárosi magyarságnál szokásban volt. Hívőn, de Budapestre kerülve nem maradt templomjáró. Évente kétszer biztosan elment a Kálvin térre, Húsvétkor és Újévkor. Máskor, nehéz perceiben vagy útját keresve járt-e templomban, nem tudom. Nem nevelt a hitre, az egyháziasságra, magánügynek tartotta ezt még gyerekei esetében is. Egyszerűen természetes volt kálvinistasága – és kálvinistaságom. (Nővérem anyám után katolikus lett.)

Magánügy? A hit kérdéséről sohasem beszéltünk, amikor eljött az ideje egyszerűen a kezembe nyomta a családi Károli-bibliát. – Mostantól Te őrizd -, mondta. Őrzöm. Apám tudta, hogy nem magánügy hit és reformátusság, de kettőn: a Jóistenen és a hívőn magán múlik. A Jóisten teszi a dolgát, ám a hívő nem mindig.

Vegyes vallású családunkhoz két pénzbeszedő járt a két egyháztól. Talán negyedévente jöttek, gyerekként gyakran én nyitottam nekik ajtót. Évtizedekig kapták a kék húszforintost. Néha rendelési időben érkezett egyik vagy másik, az előszobában összefutva egy-egy pácienssel, s olyankor rám hunyorítottak, nem mondták mit akarnak, de én tudtam, hívtam anyámat.

Apámat egyszer fölkérték, vállalja a presbiter-jelöltséget; ez már Olivér bátyám idejére esett. Nem tudtam róla, anyám később mesélte el, hogy a kisvárosi-fi bizony sokat töprengett a dolgon: az ő szemében óriási megtiszteltetésnek számított ez, igen nagy szó volt szülőföldjén a hasonló megkeresés. Nem vállalta, talán gyávaságból, talán kényelemből, talán más miatt.

Olivér bátyám ideje: a konfirmációé. Nem kényszerítettek, de nem is kérdeztek akarom-e: minek? Természetes volt a hitről tanúságot tenni, mikor eljött az ideje. Lekéstem a kötelező oktatást, késve jutottam el oda, egy fiatal lelkész fogadott minket apámmal, Géza bácsi – lám, ő is bácsi volt! -, s mondta: a csoport már előretart nagyon, járjak a következő évben. Jó, s menni készültünk, de meghívott az éppen kezdődő bibliaórára, a már konfirmált "középső csoportosok" közé. Jó, s ott maradtam. Ott ragadtam. A szerda esték a Bibliáé lettek. A bibliaköré. Géza bácsi vezette a kört, az iszonyatosan kopott, szegényes környezetben. 1964-et írtak. Jól éreztem magam.

A következő szeptemberben elkezdtem a konfirmációs fölkészülést – ekkor ismertem meg Olivér bátyánkat. A frissen érkezett papra bízták az oktatást. Nem hagyta, hogy bácsinak szólítsuk – pedig nem volt már nagyon fiatal. Valahogyan mégis igen természetes módon lett "bátyánk." Ekkortól előbb a "tanóra" volt, majd utána nekem a bibliakör, mert oda továbbra is jártam. Negyven év múltán a kettő összemosódik bennem, mindkettőn Czövek Olivér ült az asztalfőn.

Az esték hangulatára nagyon emlékszem. Belém épült. Nem a hitéletre oktatott minket, hanem az életre, amelynek természetes része a hit. A Bibliából olvastunk, de a mindennapokról beszéltünk. Természetes volt, hogy mindnyájan megszólaltunk, kérdeztünk és meséltünk, dogmák és hittételek nem kerültek szóba, annál inkább mozi, könyvek, jelenségek. Politika természetesen nem. Sötét és hideg években éltünk.

De mégis. Egyszer mesélt villanyszerelő életéről, mert előbb vett magára munkásruhát, mint öltött papi palástot. Az épülő Népstadion egyik büszkeségén dolgozott, az elektromos eredményjelzőn, a szocialista Népköztársaság műszaki fölényének világító bizonyságán. Amely az ünnepélyes megnyitóra nem készült el. Állt ugyan a nagy tábla, belecsavarták a körtéket, elért hozzá a villanyvezeték csak éppen a vezérléssel volt valami kijavíthatatlan baj. Nem lehetett kiírni rá semmit. A megoldás: a szerelők többet edzettek, mint a megnyitón föllépő Aranycsapat focistái. Megtanulták a tábla hátoldalán az izzókat vezetékekkel úgy összekötni, mintha minden rendben lenne. A siker nem maradt el, oly sebesen járt a kezük, hogy a beavatatlan nem vett észre semmit. Másnap a lapok persze emlegették a szocialista technika győzelmét az imperialisták fölött. Olivér bátyánk nem fűzött a történethez semmi kommentárt. Minek? Mindnyájan megértettük: hazug és képmutató korban élünk – és veszélyesben.

Máskor az imáról került szó. Az ifjú lelkész Hollandiában tanult talán egy fél évet, s autóstoppal járta az országot. Egy útján idősebb hollandus vette föl, beszélgettek. Az autósról kiderült súlyos rákbetegsége. És nyugodt derű látszott rajta. Nem a belenyugvásé. Elmondta, imáiban nem kér gyógyulást a Jóistentől, hanem elmondja, mit szeretne még tenni hátralévő életében, mivel van elmaradva, mit kell még befejeznie. És nem akar tovább élni, mint az neki ki van mérve, de nagyon akarja dolgai kiteljesítését a megszabott időben. Ahhoz akar erőt. És megkapja. Nem vagyunk soha egyedül.

Ezt a történetet mondta el Olivér bátyánk, ezt kaptuk tőle, ezt kaptam tőle. Hogy mit oktatott az eleve elrendelés tanáról meg erkölcsről, arra már nem emlékszem.

Tizenhét évesen azután hétfőről keddre hirtelen felnőttem. Nem lett több szerda. Elkezdtem magam irányítani önsorsomat, egyre önhittebb lettem. Éltem, ahogyan éltem – élek, ahogyan élek. Hitem nagyon elvékonyodott, azután erősebbre sodródott. Soha meg nem szakadt. Az önhittséget levakarták a hétköznapok.

Gyerekeimmel nem nagyon beszélek a Jóistenről és a hitről, nem tudják, járok-e templomba. Egyszer-egyszer elmondok egy-egy történetet. Lesz fülük a meghallásra.

Czövek Olivér. Nagyon tisztelem.

(Szabó Béla István) [FORRÁS]